Igyekeztem úgy tenni, mintha csak most ismertem volna meg.
- Szia, a nevem Jennifer Morgan - nyújtottam kezet.
- Daniel Anthon - felelt, miközben elfogadta a kézfogást.
Azt hiszem Michael is meghallotta a nevet, mert ő is kijött az ajtóhoz.
- Ő itt Michael Dawson - mutattam be a fiút.
- Ugyan már Jen, ne tégy úgy, mintha nem ismernél. Igazán fájna, ha tényleg elfelejtettél volna - szólt Daniel.
- Jen, miről beszél? - kérdezte Leon.
- Ezek szerint nem mondtad el nekik - állapította meg Dan.
- De te sem - feleltem gúnyosan. - Na, bejöttök vagy mi lesz?
- És a bandának elmondtad? - kérdezte gonoszan.
A szívem kétszeres tempóban kezdett dobogni és az arcomon is látszott a kétségbeesés. Daniel felnevetett.
- Ezek szerint nem.
- Mit kéne tudom? - érdeklődött Michael.
Odamentem ás úgy bújtam hozzá, hogy fülébe tudjak beszélni.
- Játszunk egy kicsit Dan idegeivel! - súgtam. - Fogadd el édes, hogy még te sem tudsz rólam mindent - mondtam ki hangosan.
- Biztos ez? - mosolyogott azzal a bizonyos készül valamire mosolyával és megcsókolt.
- Jenny, ezt azért nem vártam volna tőled - mondta gúnyosan Daniel, miután Mike-kal elengedtük egymást. - Michaellel?
- Tudod, én elég sok mindent nem vártam volna tőled, Dan - nyomtam meg az utolsó szót.
Sokáig folytattuk volna még a vitatkozást, de a csengő félbeszakított. Kimentem ajtót nyitni. A maradék négy bandatag és Jason is az ajtóban álltak.
- Gyertek be! - mondtam kicsit rosszkedvűen.
- Mi a baj? - kérdezte Keyra.
- Majd meglátod - feleltem és elindultam a nappali felé többiekkel a nyomomban.
- Gondolom, még emlékszel rájuk - mondtam Danielnek. - Keyra, Vanessa, Brian, Jack - soroltam - és ő itt Jason Knight.
- Daniel Anthon - válaszolt Dan.
Mindenki döbbenten állt.
- Hogy kerülsz te ide? - szólt először Brian.
- Sophieval jött - feleltem helyette.
- Jen, elmagyaráznád végre, mi folyik itt? - kérdezte Leon kissé ingerülten.
- Dan, nem akarsz elhúzni?! - dühödtem be én is.
- Elmehetek - indult az ajtó felé -, de még látjuk egymást.
Szerencsére tényleg elment.
- Azt hiszem, tartozom egy jó nagy adag magyarázattal - hajtottam le a fejem.
- Akár kezdhetnéd is! - kiáltott Leon mérgesen.
- Szeretnéd, ha az arcod másik fele is lila lenne?! - feleltem idegesen, mire elhallgatott.
Belekezdtem a mesémbe és elmondtam a történet azon részét, amit tudtommal már csak Leon és Sophie nem ismert. Kettejüket leszámítva mindenki bátorítóan nézett rám. Már-már arra gondoltam, nem is kéne elmondani a többit, de persze tudtam, hogy úgy az igazságos.
- Jen, én... - kezdte volna Leon.
- Ne mondj semmit, kérlek! Még nincs vége - vágtam közbe.
Na, ezek aztán mindenki rendesen meglepődött.
- Kis hülye voltam, eszembe sem jutott, hogy annak az éjszakának következményei lehetnek, de mégis lettek. Amikor bevittek a kórházba, én egy napos terhes voltam. Az esés még nem árthatott a babának, hiszen gyakorlatilag még nem is létezett. Persze ezt az egészet én csak egy hónap múlva vettem észre, amikor hirtelen a semmiből hányingerem lett és épp igyekeztem járni tanulni, mikor elájultam. Először azt hittem, túlterheltem magam, de ez orvosok elmondták, kisbabát várok. Elmondtam Dannek, hiszen azt gondoltam, számíthatok rá. Akkor még azt mondta, akármi történik, ő itt lesz velem. Még egy hónap telt el és megtanultam egyedül járni, kiengedtek a kórházból. Pont ma két éve. Daniel ott várt az épület előtt, de nem egyedül. Elmondta, hogy a lány a barátnője és hogy engem elhagy. A túl sok stressz miatt ott helyben elvetéltem. Dant azóta sem láttam... Egészen mostanáig.
Pár percig igyekeztek felfogni, amint tulajdonképpen mondtam.
- Mondjatok már valamit! - szóltam, mikor már megelégeltem a csendet.
- Sajnálom - mondta Leon.
- Ne kérlek! Ezért nem akartam elmondani. Nem akarok, hogy sajnálj, nem kell, hogy együtt érezz velem, csak érts meg!
- Ezt eddig miért nem mondtad el? - kérdezte Brian.
- Úgy terveztem, rajtam kívül csak két ember fogja tudni. Daniel és Matt, bár a bátyámat igazából nem terveztem be, rájött.
- Szüleid? - szólt Jason.
- Lehet, hogy tudták, mindenesetre nem említették meg a dolgot. Bár szerintem még ez se tűnt fel nekik, hogy Dannel jártam.
- Jen, ez... fájt. Ennyire nem bízol bennem? - kérdezte Michael tisztán kivehető sértettséggel a hangjában.
- Nem erről van szó. De mit változtatott volna, ha tudod?
- Mondjuk nem csináltam volna azt a jelenetet tegnap.
- Hozzám se mernél szólni, sosem közölted volna, hogy több vagyok neked, mint barát, mert félnél, hogy őt juttatod eszembe! Óvatosan, teli tapintattal beszélnél velem, ismerlek Mike! Nem akartam, hogy megváltozz, hogy másképp bánj velem... Jobban fájt volna, mint a történtek... - halkultam el.