- Félek... Félek tőled, félek, hogy nem olyan vagy, mint amilyennek mutatod magad - mondtam félénken.
- Én sosem bántanálak - felelt a fiú.
- De én... Én nem szerethetek beléd. Ez nem lehetséges. Miért akarsz mindenáron megváltoztatni?
- Mert boldognak akarlak látni - simogatta meg az arcom Michael, mire elmosolyodtam.
- Akkor azt az ütést miért is kaptam? - kérdezte cinikusan Leon.
- Mert hülye vagy! Nem tudod, miről beszélsz! És nem is akarom, hogy megtudd! Nem akarom, hogy ezentúl együtt érzően rám mosolyogj! Csak azt akarom, hogy maradj ki a múltamból! - kiabáltam.
- Nyugi... - tette vállamra a kezét Mike.
Leon dühösen megrázta a fejét és elment.
- Ne haragudj rá! Ő csak neked magyaráz, de nem meri magának bevallani, hogy igenis fontos vagy neki és aggódik érted - mondta Sophie.
- Ugyan már, a bátyád egy hülye és engem szívből utál.
Sophie mindentudón elmosolyodott.
- Azt hiszem, utánamegyek, még mielőtt valami őrültséget csinál - célzott testvére hirtelen távozására.
- Tényleg, 24-én van kedved átjönni hozzám? - kérdeztem. - Hozhatod Leont is, egy napot talán még túlélek vele.
- Persze, majd lerángatom őt is. Akkor majd találkozunk - köszönt el.
- Jason, rád is vonatkozik a meghívás. Meg persze a bandára is.
- Oké, én ott leszek - felelt a rövid szőke hajú fiú.
- A többieknek meg majd szólunk. Most viszont gyere, kezdek valamit a kezeddel - hívott Michael.
- Én csendesen követtem az orvosiba, a többiek pedig visszamentem a tornaterembe. Mike lefertőtlenítette a kézfejem és egy kis gézt kötött rá.
- Köszönöm - hálálkodtam.
Amint végzett leült mellém az ágyra.
- Nincs mit - hajolt egyre közelebb és megcsókolt.
Viszonoztam a gesztust, hiszen végre úgy éreztem nem kell félnem. Ugyan a vészjelző most is megszólalt bennem, de nem is foglalkoztam vele. Michael eldöntött az ágyon. Ekkor már hangosan sípolt az a bizonyos riasztó, így ezt már nem hagyhattam figyelmen kívül.
- Ne, Mike, kérlek! - szólaltam meg.
- Mi a baj? - ült föl. - Daniel? Tudtam, hogy rá gondolsz... Hogy is hihettem mást...
- Michael, én...
- Ne, ne magyarázkodj! Csak fogadd el végre, hogy ő itt hagyott és már soha nem jön vissza! Ha így folytatod, lassan mindenkit elüldözöl magad mellől! - vágta a fejemhez kegyetlenül, majd távozott.
De hisz ez előbb még azt mondta, sosem bántana! Hazudott nekem. Sírtam, ne tudtam megérteni, miért nem hallgatott végig. Így utólag visszagondolva persze logikus, hogy azt hitte, Daniel jutott eszembe, de ezt akkor teljesen összezavarodva, nem érthettem meg. Könnyeim már megállíthatatlanul folytak. Ekkor döntöttem el, megkeményítem a szívemet és többé egy srác miatt sem fogok sírni. Kitöröltem a sós vízcseppeket a szememből, összeszedtem magam és visszamentem a tornaterembe. A nap további pár órája nagy részben eseménytelenül telt. Michael azt hiszem, elment haza, vagy legalábbis a bulin nem láttam.
December 24-én délután fél kettő-kettő körülre rendeltem oda a többieket, de alig múlt el dél, mikor megszólalt a kapucsengő. Felvettem a kaputelefont és megkérdeztem, ki az.
- Szia. Michael vagyok. Beengedsz? - kérdezte félve.
Nagy levegőt vettem, még mindig fájt, amit akkor mondott.
- Persze, gyere! - feleltem és kinyitottam az ajtót, majd visszamentem díszíteni a fát.
A fiú bejött a nappaliba utánam.
- Miért jöttél ilyen korán? - érdeklődtem teljes ridegséggel.
- Beszélni akartam veled - válaszolt.
- Mondd! - mondtam, miközben egy széken állva raktam fel a díszeket.
- Bocsánatot szeretnék kérni. Nem kellett volna azokat mondanom. Nem volt igazam.
Amint meghallottam az utolsó mondatot, megszédültem és majdnem leestem a székről, de szerencsére Michael megfogott. Még mielőtt megint leesek, leültem a kanapéra.
- Már aznap, amikor elment, tudtam, hogy nem fog visszajönni, de még... soha nem mondtam így ki.
- Tudom... Jen, mit akartál még mondani akkor?
- Nem ezért hagytam abba, mert Danre gondoltam - kezdtem bizonytalanul. -, csak egyszerűen túl korainak gondoltam. Pontosan tudom, hogy ha akkor nem állítalak le, már nem tudtál volna visszafordulni, pasiból vagy.
- Köszönöm... hogy leállítottál.
Bólintottam és visszatértem a székhez és a fához.
- Utálom a karácsonyt - mondtam.
- Miatta?
- Igen... Pont ma két éve engedtek ki a kórházból. Gyűlölöm ezt a napot - feleltem.
Nemsokára végeztem a fával. Pont időben, hiszen csöngettek. Kinyitottam az ajtót és Sophieval és Leonnal találtam szemben magam.
- Sziasztok - mosolyogtam.
- Szia! Baj, hogy elhoztam egy... jó barátomat? - kérdezte a lány.
- Nem, dehogyis! - feleltem nevetve.
Amint megláttam azt a bizonyos "jó barátot" már meg is bántam az előbbi kijelentésemet.