- Szia! - köszöntem végül elsőként.

- Sora? - még mindig értetlenül állt előttem, pedig nagyon jól tudta, hogy aznap elég nagy valószínűséggel összefutunk. Nem igazán tudtam mit mondani, lehajoltam és megsimogattam a kutyust, aki hevesen csaholt farkával még mindig, majd a következő pillanatban egy hirtelen ötlettől vezérelve furásnak eredt. Ismételten azt vettem észre, hogy csak bambán, értetlenül meredünk egymásra.

- Mennem kell - nézett a szőrmók után, majd lassan, a zavart tekintetével együtt társa után indult. Én még egy darabig figyeltem távolodó alakját, majd folytattam az utam a színpad felé.

Mikor odaértem még bő másfél óra volt a kezdésig. Layla már a lányokkal volt az öltözőbe, mikor felértem.

- Bejöhetek? - nyitottam be, és a következő pillanatban Rosetta már a nyakamban lógott. Nem volt időm a történteken morfondírozni. Ott álltunk Laylaval, a két lányt figyelve, ahogy készülődnek. A ruhákkal bíbelődnek, majd a sminkkel és hasonlókkal. Nem hagyták, hogy segítsünk, de azt akarták, hogy az utolsó pillanatig velük legyünk. Jó volt látni őket, hogy mennyire egymásra találtak. A tekintetük elszánt volt, akár egykor a miénk. Mi már akkor tudtuk, hogy megcsinálják. És igazunk volt. Megcsinálták. Külső szemlélőként nézve is egy földöntúli érzés kerített hatalmába. Layla is így volt vele. Akkor nem csak Rozetta és May szárnyalt az égen. Mi ketten is ott voltunk velük.

Az előadást követő egy-két óra pillanatok alatt telt el. Mielőtt visszaindultam volna a szállóba még bementem, hogy együtt lehessek egy kicsit régi társammal. Csak ültem csendben, a sötétben és újra hozzá beszéltem. Minden zagyvaságról, ami éppen eszembe jutott. Ő pedig csak hallgatott. Némán tűrte a fecsegésem. Mit is vártam? Hogy megszólal? Hogy újra beszélni kezd velem?

Igen. Mindennél jobban akartam, de ő csak hangtalanul tűrte jelenlétem. Nem hívott újra magához, de el sem taszított. Így hát csak vártam.

Lassan sétáltam végig a stégen, távolodva igaz álmaim otthonától, mikor pár pillanatra megálltam a holdfényben tündöklő háborgó hullámokat nézve. Megfordultam és visszasétáltam a parkolóhoz. Leon autója még ott állt. Odasétáltam mellé és finoman nekidőlve vártam. Nem igazán voltak céljaim, de látnom kellett. Tudtam, hogy mi van vele, nagyjából. Az újságok még akkor is sokat cikkeztek róla, de abból hogy mi igaz, és mi nem, soha nem tudni. Barátaimtól is hallottam felőle valamicskét, de nem nagyon merült fel beszélgetéseink során, mint téma. Olykor egy-két elszólás volt részükről nevének említése, és mikor visszakérdeztem, vonakodva, de beszéltek róla pár mondat erejéig. A saját szememmel kellett látnom, és hallanom. Pár perc várakozás után, hallottam a hátsó ajtót kinyílni, és azonnal odafordultam. Csak egy kellékes fejezte be aznapra a munkát. Kicsit csalódottan, de mégis némileg megkönnyebbülve fordultam vissza. Megfordult a fejemben, hogy még észrevétlenül felszívódhatok, de amint elvetettem a gondolatot, megjelent ő. Határozott léptekkel közeledett felém. Nyoma sem volt annak a délutáni zavarodottságnak rajta. Bezzeg én, úgy éreztem reszketek, mint egy nyárfalevél. A szívem ismét ki akart ugrani a helyéből, és egy hatalmas gombóc volt a torkomban.

- Szia! - nem válaszolt csak betette a táskáját a csomagtartóba.

- Mit akarsz? - rosszul esett, hogy olyan hangnemet üt meg velem szemben, de valahol jogosnak éreztem.

- Ehetnénk valamit - javasoltam, miközben beszállt az autóba, válasz nélkül. Mivel azonban nem hajtott el azonnal, ezt valamiféle igennek vettem, és beszálltam mellé. Az autóban egy szót sem szólt, és a vacsora közben sem igazán volt beszédes kedvében, és valahogy belőlem se törtek elő méteres mondatok. Az akkori életemről meséltem. Az életemről nélküle. Mindeközben ő nyugodtan fogyasztotta az elé feltálalt ételt. Olyan volt mint régen. Rideg és közönyös. Ha kérdeztem és válaszolt, akkor is csak pár tőmondat, egy igen vagy egy esetleges nem hagyta el a száját. Nem tetszett, amit láttam, hallottam. Fájt, és valahol mélyen tudtam, még ha nem is akartam akkor beismerni magamnak, miattam vált ismét ilyenné. Még a desszert felszolgálása előtt elegem lett ebből a helyzetből. Szabadulni akartam.

- Menjünk innen! Kérlek! - mondtam ki nehezen. Két perccel később már a kocsiban ültük, miközben a szálló felé hajtott.

Reggel a karjaiban ébredni csodás volt és egyben ijesztő. Nem akartam belegondolni a történtekbe, és az esetleges következményekbe. Csak élvezni akartam azt a pár pillanatot, amit békében mellett tölthettem. Elhessegettem a zavaró gondolatokat, és csak néztem, néztem, ahogy alszik, és arcán határtalan nyugalom ül. Óvatosan hátrafordultam, majd mikor láttam, hogy lassan tíz óra, kimásztam a karjaiból. Felemeltem a telefont.

- Reggelit szeretnék, két személyre.

- ...

- Hozzon mindenből egy keveset.

- ...

- Igen, a 817-esbe. Köszönöm - csevegtem el a szobapincérrel. Majd mivel úgy véltem, hogy Leon még mindig alszik, elmentem gyors lezuhanyozni. Lehet hogy nem voltam olyan gyors, mint terveztem mert mire végeztem a szobapincér már felhozta a reggelit és Leon is felébredt. Valószínű a szobapincér volt az aki felébresztette.

- Hova tehetem a kocsit? - tolta a fekete-kék egyenruhát viselő fiú a reggelinket, mikor kiléptem a fürdőből.

- Az erkélyre. - szóltam, mire mind a ketten rám kapták a tekintetüket.

- Igen, asszonyom. - majd előkészítette a reggelinket. Én felöltöztem miután a szobapincér távozott, Leon pedig követve példám lezuhanyozott. Ő valamivel gyorsabban végzett, mint én. Közben kaptam egy telefonhívást, aminek következtében egyszerre ültünk ki az erkélyre és láttunk neki egy igencsak kései reggelinek.

- Leon - kezdtem bele egy mondatba, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy mit mondhatnék. Fura helyzet volt. Neve hallatán felém emelte azokat az ezüstösen csillogó szemeit, és én úgy maradtam, szótlanul, elveszve a tekintetében. Az értetlen, szinte gyermeki tekintete mosolyt csalt az arcomra. - Ne haragudj - mosolyogtam tovább - , csak kicsit, ez az egész - hebegtem össze vissza.

- Meddig maradsz? - mindig tudta, hogyan tudja elérni, hogy egy pillanat alatt legalább kettőt forduljon velem a világ. Tovább már nem igazán mosolyogtam.

- Az egyik délutáni járattal el kell mennem, mert - nem tudtam befejezni a mondatot, mert a szavamba vágott.

- Értem. Jobb, ha én most megyek - pár pillanatra újra rideggé vált a tekintete, de csak pár pillanatra.

- Kérlek - fogtam meg a kezét, mikor elmenni készült, és sikerült megállítanom. Végül az abszurd helyzet ellenére egészen jól elbeszélgettünk. És nem csak én beszéltem. Ő is mesélni kezdett, még ha nem is sokat, de mesélt. Megtudtam, hogy a kutya, akivel volt szerencsém előző nap találkozni, az a mi kis Elizánk volt. Az első kutyus, akit pár éve befogadtunk egy hónapra. Nem sokkal a távozásom után került Leonhoz. Mesélt a színpadról, a fellépésekről, az új ugrásokról, és hogy valami már nem az igazi. Hogy valami hiányzik. És ez a valami én vagyok. Nagyon jól tudtam, mennyire nehéz lehetett ezt kimondania. A szemeim hirtelen könnyesek lettek. Végül a beszélgetésünknek egy telefonhívás vetett véget. Mennie kellett, nekem pedig a szívem egy kicsit ismét megszakadt, mikor az ajtóban elbúcsúztunk.

- Rendben leszel? - néztem fel rá.

- Ezt nem nekem kellene kérdeznem, kicsilány? - csókolt meg gyengéden.

- Olyan nehéz lett volna egy egyszerű igennel válaszolnod?

- Rendben leszek, de remélem te is. - egy mosollyal válaszoltam, majd utoljára megcsókoltam.

Azt hiszem, csak akkor búcsúztunk el igazán, akkor engedtük el egymást.

Sok ostoba döntést hoztam eddigi életem során, de egyiket sem bánom annyira, hogy ne tenném meg újra. Ha bármi is egy kicsit másképp alakul, ma nem állnék itt, és nem én lennék. Mert vannak hibák, amiket el kell követni.