- Miféle jó hírt? – kérdeztem, miközben egy répát kezdtem felaprítani.
- Sophie ma itt alszik nálunk – adta meg a választ kedvesem.
- Az nagyon jó lesz – mondtam és elmosolyodtam.

Szöszmötélést hallottam a hátam mögül, de nem fordultam meg. Pár pillanat múlva éreztem, hogy valaki átöleli a lábaimat, aztán elengedi őket. Egyből tudtam, ki lehet az, lenéztem rá, és egymásra mosolyogtunk. Adtam neki egy már megtisztított répát. Ő erre, mint aki jól végezte dolgát elindult kifelé.

- Ha kell, segítek a házi feladatodban csak szólj – szóltam utána.

Visszanézett és bólogatott, majd folytatta útját a répával a kezében, amit már elkezdett rágcsálni.

- Nagyon jól megértitek egymást – hallottam meg Leon hangját a hátam mögül.
- Igen, olyan aranyos, és annyira szeretem – mondtam.

Szembefordultam Leonnal, mire ő felállt és elindult felém. Végig engem figyelt, én pedig valami különös csillogást véltem felfedezni a szemében. Mikor mellém ért, adott egy puszit a szám szélére, és megsimogatta a hasamat.

- Szeretlek, és azt akarom, hogy még a baba megszületése előtt hozzám gyere.

Ahogy kimondta ezeket a szavakat, elkezdtek folyni a könnyeim, láttam, megrémült, de én megráztam fejem, hisz ezek az öröm könnyei voltak. Ma már többször is a tudomásomra hozta, mennyire szeret engem, és ez nagyon boldoggá tett.

- Egy hét múlva összeházasodunk – jelentette ki - Már mindent megszerveztem. Neked csak ott kell lenned, és Igent mondanod. De majd meglátod, meglepetés – mondta ki az utolsó szót egy nagy vigyor kíséretében!

Annyira megdöbbentem, hogy még a sírást is abbahagytam, és a szám tátva maradt, de egy hang sem jött ki a torkomon. Ezen ő elkezdett kuncogni, majd folytatta mondanivalóját.

- Szemernyi kétségem se volt afelől, hogy igent mondasz, de így – és megsimogatta a hasamat – főleg biztos vagyok.

Teljesen meglepődtem magabiztosságán, de nagyon boldog voltam. Mindennél jobban szeretem őt, és a tudat, hogy nemsokára a felesége leszek, csak még boldogabbá tett. Sőt hamarosan megajándékozom egy kisbabával, aki szerelmünk igaz bizonyítéka lesz. Éreztem, hogy elpirulok, ő ismét megcsókolt, majd elindult kifelé a konyhából.

- Segítek Sophie-nak. Te nyugodtan készítsd csak a vacsorát – szólt vissza nekem.

Én így is cselekedtem. Egy óra múlva már mind az asztalnál ültünk és vacsoráztunk. Sophie-nak mint mindig most is nagyon ízlett a főzöm, bár Leon nem volt túlságosan elragadtatva. Ugyanis szerinte túl sok volt a zöldség benne. Míg a vacsorát készítettem, ők megcsinálták a kislány háziját is, bár nem ment igazán zökkenőmentesen. Többször is kijöttek hozzám segítséget kérni. Leon ilyenkor vagy azt jegyezte meg, hogy milyen pótolhatatlan vagyok, vagy pedig, hogy alig ment el, és már is nem tud segíteni egy házi feladat elkészítésében. Természetesen minden alkalommal megpróbáltam meggyőzni, hogy ez nem így van, de a vége mindig az lett, hogy Sophie-val nagyon jót nevettünk, ő pedig megsértődött. De mindig sikerült egy csókkal és puszival kiengesztelni.

Hamar megettük, amit főztem és még egy kis desszertet is kaptunk Leon jóvoltából. Közösen mosogattunk el kedvesemmel. Mivel már későre járt az idő, és másnap iskola volt, Sophie már a fürdőszobában készülődött a lefekvéshez. Utána én mentem átöltözni. Míg odabent voltam a kintiek bekapcsolták a TV-t, és valami mesét kezdtek el nézni. Amit végeztem a fürdőben, leheveredtem melléjük, így már hárman néztük. Kis idő elteltével Leon is elment átöltözni. Mire visszajött addigra Sophie elaludt, ölbe vette, és így vitte be lefektetni a szobájába. Addig én kikapcsoltam a TV-t, és elmentem fogat mosni.

- Olyan szép vagy – hallottam meg Leon hangját.

Ahogy felnéztem a tükörben, megpillantottam a tükörképét. Ott állt az ajtófélfának támaszkodva, karba tett kézzel. Rám mosolygott, majd ellökte magát az ajtótól és elindult felém. Kiöblítettem a számat és mire mellém ért, már végeztem is a fogmosással. Óvatosan átkarolt és megcsókolt. Ölelkezve sétáltunk át a hálóba, és feküdtünk le aludni.

- Akkor egy hét múlva lesz? – kérdeztem a csendet megtörve.
- Igen – válaszolta Leon mosolyogva, miközben karjára támaszkodva felém fordult.
- És hol lesz? Kik lesznek ott? – folytattam tovább a kérdezősködést.
- Gondoltam, hogy nem bírod sokáig. De mint már mondtam, meglepetés. Azonban annyit elárulok, Sophie lesz a koszorúslány. Most viszont aludjunk, holnap még el kell vinnünk Sophie-t az iskolába, és utána megyünk az orvoshoz – szavai nyomatékosítása képen megcsókolt.

Majd lejjebb kúszott az ágyon, és adott egy puszit a hasamnak. Alig hallhatóan elkezdett beszélni gömbölyű pocakomnak, de nem értettem, mit mond. A rövid diskurzus után visszajött mellém, átölet, és így aludtunk el. Nagyon szépet álmodtam, nem igazán volt kedvem felkelni, mikor megszólalt az ébresztőóra. De szerencsémre ott volt kedvesem, aki nem hagyta, hogy tovább aludjak. Igazán kapkodnunk kellett magunkat, hiszen már nem csak ketten használtuk a fürdőszobát Sophie-val, azonban még így is sikerült pont időre elkészülnünk. Készítettem reggelit mindannyiunk részére, amit még el is fogyasztottunk. Szétnéztünk még, hogy megvan-e minden, ami az iskolába kellhet aztán indultunk. Szerencsére nem volt nagy forgalom, így már fél nyolckor megérkeztünk az ódon épület felé, ami egy elit iskolának adott most otthont, sérült gyermekek számára.

Egy órával későbbre voltam beírva az orvoshoz, de már jóval hamarabb ott voltunk. Ezért leültünk a váróban. Szerencsémre az orvosom is hamarabb érkezett, így rövid várakozás után már be is hívott minket. Nagyon örült Leonnak, és folyton azzal viccelődött, nem bízott benne, hogy valaha is megismeri. Kedvesem nem igazán törődött vele, láttam rajta, hogy nagyon feszült és izgatott egyszerre, hiszen még sosem vett részt ilyen vizsgálaton velem. Amint az orvos bekapcsolta a készüléket, és meghallottuk a baba szívhangját, Leon teljesen megváltozott. Minden eddigi rossz érzés eltűnt a tekintetéből, és valami más, a mérhetetlen megnyugvás és boldogság ült ki az arcára. A vizsgálat alatt végig fogta a kezemet. Nagyon jól esett, és engem is igazán meghatott, hogy most végre ő is itt van, és hallja a pici szívhangját. Az orvos elmondta, hogy minden rendbe van, de azért vigyázzak magamra. Míg felöltöztem, hallottam, Leon az orvossal arról beszél, mennyire lenne számomra megterhelő az esküvőnk. Nem hallottam a további beszélgetést, mert a nővérke elkezdett beszélni hozzám, de mivel mikor visszamentem, mind a ketten mosolyogtak, gondoltam, minden rendben van.

Az a hét hamar eltelt. Nem sok teendőm volt, csak az hogy találjak magamnak egy esküvői ruhát. Leon édesanya és az enyém is fölajánlotta viseljem az ő mennyasszonyi ruhájukat. Igazán kedves gesztusnak tartottam a részükről a dolgot, de be kell vallanom, nem akartam más ruháját hordani, és mostani állapotomra való tekintettel, túlságosan is át kellett volna alakítani azokat. Azonban, kétnapi keresgélés után megtaláltam álmaim ruháját. Igaz nem így terhesen képzeltem el az esküvőmet, és nem is igazán ilyen ruhába, de amint megláttam, tudtam, ez kell nekem, és hogy ebben fogok férjhez menni, ahhoz a férfihoz, akit tiszta szívből szeretek. Sajnos ezt is át kellett kicsit alakítani, de édesanyám szerint, ez még jót is tett a ruhának, még szebb lett tőle.

Az esküvő előtti éjszaka, végre Leon beavatott a másnapi esküvő részleteibe. A szülei házában lesz a ceremónia tizenegytől. Először az anyakönyvvezető fog összeadni minket, majd fél órával később a pap is összeesket bennünket. Ennél a szónál nagyon jót nevetett, és mikor kérdeztem, hogy miért, csak azt válaszolta: tudod a holtomiglan holtodiglan, és hogy biztos legyek benne sosem fogsz elhagyni. Ezen már én is nevettem, és egy szenvedélyes csók kíséretében bizonyítottam neki, hogy soha nem állna szándékomban ilyet tenni. Azt is megtudtam, nem hívott meg sok embert, csak a szűk családot. Ennek igazán örültem, és még szívesen megtudtam volna pár részletet, de azt mondta, az már legyen meglepetés!

Most itt állok az Oswald villa egyik szobájában, és nézem magamat a tükörben. El sem hiszem, hogy én vagyok az, akit látok. Körübelül másfél évvel ezelőtt, még egy teljesen átlagos életem volt, na és persze egyedül voltam. Sajnos édesapám halálával egy adósság is nyakunkba szakadt, édesanyámmal emiatt majdnem elvesztettünk a lakásunkat is. Akkor végeztem cukrászként, ami mindig is szerettem volna lenni. Azután egy véletlen baleset folytán, munkát kaptam a város egyik legelőkelőbb cukrászdájában, és egy olyan ajánlatot, amit végül is nem utasítottam vissza. Szerencsémre. Hiszen ennek köszönhetem azt, hogy most itt állok ebben a meseszép ruhában, és férjhez készülök menni, ahhoz a férfihoz, akit tiszta szívemből szeretek. És 1 hónapon belül megszületik kisbabánk is. Nem mondom azt, hogy óriási hasam van, inkább olyan kis átlagos. Nem sokat híztam, és az orvos szerint a baba sem lesz nagy. De még mindig bízom a nemében, és abban, hogy majd az édesapjára fog ütni.

Az órára pillantok, és látom, indulnom kell. Még egyszer belenézek a tükörbe és nyugtázom, igazán csinos vagyok. Hajam kiengedve omlik vállamra, igaz pár tincs be van göndörítve. Sminkem most sem több sokkal egy kis púdernél, pirosítónál, szempilla spirálnál és szájfénynél. Ahogy a ruhára téved pillantásom, elakad a lélegzetem. Nem hiszem el, hogy egy ilyen mesés ruhát sikerült találnom. Egy gyönyörű tört fehér, földig érő ruhát, melynek nincs vállpántja, és mell alatt van egy selyemből készült, halvány rózsaszín megkötője. Nem vastag anyag, de kicsit megemeli a melleimet. A ruha a szalag aljától kezdve lefelé bővül, így nem okoz gondot, hogy már a terhességem vége felé járok. Mintha kopogást hallanék, de annyira el vagyok merülve gondolataimba, hogy nem reagálok rá.

- Meseszép vagy Sora – hallom meg a számomra oly ismerős hangot.

Ekkor hátrafordulok, és amint tudatosul bennem, hogy ki is az, elmosolyodom.

- Jennifer! Jaj, de örülök, hogy sikerült eljönnöd – mondom boldogan.
- Én is igazán örülök neki – mosolyodott el, miközben felém indult.

Megöleltük egymást, majd láttam, végig mér, és elismerően bólogat.

- Nagyin csinos vagy ebben a ruhában, és csak úgy sugárzol a boldogságtól.
- Nagyon köszönöm. Találkoztatok már? – kérdezem kíváncsian.
- Igen – válaszolta egyszerűen.

Látom a tekintetében, mást is akar mondani, de nem tudja, hogy kezdjen hozzá. Sóhajt egyet, de mégis elkezdi.

- Köszönöm neked Sora – mondja ki végül.
- Tessék? – kérdezem megdöbbenve.

Annyira megdöbbent arcot vághattam, hogy Jennifer elnevette magát, majd miután sikerült megnyugodnia, folytatta.

- Be kell valljam, az elején még kicsit féltem, hogy fájdalmat fogsz okozni neki, de csak most látom, mit is tettél – itt elhallgatott egy pillanatra - Olyan boldog. Sosem láttam még ilyennek azelőtt, és ez neked köszönhető. Sikerült vele elfogadtatnod azt, amit még nekem se. Soha nem fogja megbocsátani magának Yuri és Layla halálát, de te valami olyat adtál neki, amivel mégis képes együtt élni, és boldognak lenni. Köszönöm neked – mondta és átölelt.

Már szinte majdnem sírtam, mikor ismét kopogtatott valaki az ajtón.

-Igen, ki az? – kérdeztem, miközben elváltunk Jenniferrel egymástól.

Az ajtó ismét kinyílt és Sophie lépett be rajta. Igazán elbűvölő volt koszorúslány ruhácskájában. Az órára mutatott, és mi akkor döbbentünk rá, hogy késésben vagyok.

- Lent találkozunk – mondta Jennifer, és elindult kifelé.

Szememmel elkezdtem keresni csokromat, amit végül a kislány talált meg, és adott át nekem. Egy mosollyal köszöntem meg neki.

- Gyere kincsem, induljunk – mondtam, és megfogtam a kezét.

Így, kéz a kézben léptünk ki a szobából, és indultunk el, hogy összeeskessenek engem és Leont.