Hajnalodik. Egy kisebb sereg fáradt, mégis mindenre elszánt tehetség poroszkált a kissé hűvös nyári reggelen. Egy város széli, elhagyatott repülőtéren voltak, ahol kamionok hosszú sora várta őket és két luxusbusz, ami minden feleslegesnek tűnő extrával volt felszerelve. Egy busz a lányoknak, egy a fiúknak. A járművek oldalán a bandák hatalmas képei feszültek neki a hideg fémnek. Már mindenki elfoglalta a helyét, kivéve... Sora-t. A lány, mint mindig, most is késésben volt, de sosem törődött vele. Komótosan lépkedett az utcákon gitárjával a vállán és egy nehéz sporttáskával a kezében. Gondolkodott... Annyi minden történt az utóbbi időkben és igazán még nem is volt ideje mindent rendbe tenni, ha máshogy nem is, legalább magában. Az ébredező város egyre zajosabb utcái közül mégis egyetlen hang rántotta vissza a valóságba. Valaki, aki szövetségese, és bár még nem mutatja senki felé, barátja lett ezekben az időkben. Sophie igyekező léptei mellé csilingelő hangja párosult, megállásra késztetve az énekesnőt.

- Hová megyünk? – kérdezte izgatottan
- Nem mindegy? Neked csak az számít, hogy Leon-on bosszút állhass! – vont egyet a vállán és továbblépett
- Miért?... Neked nem? – emelte egyik szemöldökét a kislány, és ahogy Sora visszafordulva ránézett, kissé megijedt a hihetetlen hasonlóságon, ami közte és a bátyja között húzódik

Kezeit megadóan a csípőjére helyezte és intett neki, hogy igyekezzen. Az úton odafelé többet már nem fecsegtek feleslegesen. A reptér már messziről csillogott a kamionok ezer fényétől, megmutatva végállomásukat. Sora rutinos mozdulatokkal kutatta fel apró zenelejátszóját, a fülhallgatókat felvette és szinte maximális hangerővel hallgatta az azon található számokat, melyekhez már csak a dalszöveg hiányzott. Lehajtott fejjel, nemtörődöm arccal sétált a kamionok felé, ahol Sarah és Kalos már idegesen várták őt, őket. A fiúk már mind a helyükön voltak és csak arra kapták fel a fejüket, hogy Sarah hangosan veszekszik valakivel. A névre, „Sora”, Leon azonnal felkapta a fejét és azonnal az ablakra tapadt. Szemei hamar kikerekedtek a lányt látva a húga társaságában. Méreggel az ereiben törtetett lefelé a busz lépcsőin és szinte feltépte a központi működésű ajtót.

- Héj! Álljunk meg egy szóra! – kiabált az épp felszállók felé – Mégis mi az Isten folyik itt? – és megragadta a húga karját, aki erre felsikoltott
- Eressz el te vadállat! – taposott erőteljesen a férfi lábára, mire az készségesen engedte szabadon a lányt
- Mi ez a viselkedés, Sophie? Megmagyarázná nekem valaki ezt? – kérdezte a manager-eket a lányokra mutatva
- Sora az énekes! Sophie a segédje! – ecsetelte a férfi
- MI VAN? – háborodott fel – SOPHIE OSWALD! MOST AZONNAL HAZAMÉSZ! MEGÉRTETTED?
- Te nekem nem parancsolsz! – szólt vissza neki a busz mellől és a válasz elől a járműre menekült
- Ez már mindennek a teteje! – próbált lehiggadni és felbőszült bikaként lépett az eddig csendben figyelő Sora elé – Ez a te műved, ugye? – ragadta meg a karjait és erősen megrázta őt

Sora egy végtelenül nyugodt ember látszatát keltette, de a férfi egyetlen mondata és tette többszörösen felbőszítette őt. Az erős szorítástól éles fájdalom nyilallt a sebes vállába, a gyanúsítgatás pedig a szívébe. Egy erős mozdulattal lökte el a karjait magától és fájdalmasan szorította a kissé elzsibbadó vállát. A férfi rögtön összerakta a képet és bár a legszívesebben a bocsánatáért esedezett volna, a buszból leselkedő barátai, a másik banda, a két manager és a húga nem engedte, hogy megtörjön büszkesége. Magasra emelte fejét és nyugtatólag sóhajtott egyet.

- Soha többé... ne érj hozzám... – sziszegte a lány – És ha az okokat keresed erre a helyzetre, akkor inkább nézz magadba, Casanova... – súgta szinte, majd alakját elnyelte a mogorva fémdoboz

Az incidens után mindenki visszatért eredeti tervéhez és kezdetét vehette a nyári turné. Míg a lányok buszában hatalmas csend volt, a fiúké kész káosz volt. Ken folyamatosan a macáit hívogatta és árasztotta el őket édes, ám hamis bókjaival. Kalos és Yuri folyamatosan a zenei részleteket, a koncertek menetét vizsgálgatták pontról pontra és időnként lekiabálták a szépfiú fejét a túlzott színjátéktól. A többiekkel ellentétben, Leon némán ült a székében. Szemeit lehunyta, alvást színlelt, de tökéletesen éber volt. Elméjében újra és újra lejátszódott a nemrég történtek és minden egyes szó és tett, most nagyobb súllyal jelent meg előtte. Milliószor szidta magát azért, amiért olyan durva volt Sora-val és akkor felrémlettek előtte a szavai...

-...inkább nézz magadba, Casanova...

Szemei rögtön kipattantak és szívében egyetlen szó lüktetett izzó vérével... tudja... Nyilván Sophie mondhatta el neki az esetet a doktornővel. Igen, túlzásba vitte, de ami igazán bántja, hogy még meg sem nézték a leleteket. Szinte azonnal leteperte a nőt és a papírok még össze sem voltak tűzve, máris a földön landoltak. Erősen ütött most a homlokára és zsörtölődő hangokat adott ki, melyeken barátai jót mulattak. A célja, hogy meghódítja a lányt, most még messzebb került, mint mikor még nem is ismerte. Egyszerűen elérhetetlennek tűnt. Teljesen megfeledkezve magáról, jobb kezét a magasba emelte, és mintha csak azzal el tudná érni célját, lassan markolt bele a levegőbe. Ahogy érezte, ujjai között a levegő is kiszökik, karja lassan omlott vissza teste mellé és alkarjával eltakarta szemét, álmot kényszerítve testére, lelkére, szívére.

A lányok busza teljes sötétben és csöndben utazott tovább. Layla, Ana, Mia és a kis Sophie már régen aludtak, csak Sora volt fent és Sarah. Az énekes még mindig a számokat hallgatta, és ahogy engedte magában szétáramolni a zenét, úgy rajzolódtak ki előtte a dalszöveg sorai, rímei. Azonnal papírt és tollat ragadott, majd veszett gyorsasággal kezdett el jegyzetelni. A sötétnek köszönhetően nem igazán tudta, mit mire ír, de nem bánta. Múzsájának ihletét manager-e foszlatta szerte, amit egy rosszalló sóhajjal jelzett felé.

- Lazíts már egy kicsit! – ült le mellé a nő két gőzölgő bögrével, amiből az egyiket a lány kezébe nyomta
- Kösz. – fogadta el és lassan kortyolni kezdte
- Most tényleg! Mi ez az egész? – bökött fejével a kislány felé
- A bátyja megmutatta a foga fehérjét, amit a burokban élő kislány meglátott. A kis csaj akarta, nem én! – tette maga elé védekezés képen a kezét
- Mégis mi történhetett köztük? – kalandozott el Sarah
- A Barbie-baba nem mondta, én meg nem firtattam. – vonta meg a vállát – Üzletet ajánlott és nekem megéri!
- Milyen üzletet?
- Azzal idegesíti a szépfiút, hogy velem lóg, miközben őt le se sz...
- Héj-héj-héj! – szakította félbe – Úgy tűnik a modorodon kicsit csiszolni kell! – nevetett
- Az emberek vagy így fogadjanak el, vagy sehogy! Én nem változok meg a kedvükért! – dőlt hátra
- Ejnye Mis tökély! – indult saját fekhelye felé Sarah – Csak el ne feledd, ki vagy valójában!
- Mire célzol? – kérdezte halkan, hogy fel ne ébressze a többieket, s bár a manager tökéletesen hallotta a kérdést, válasz nélkül távozott

Az éjszaka eseménytelenül folyt tovább. Hamarosan mind a két tábort elnyomta az álom és békésen gurultak tovább a koncert helyszíne felé. A telihold tökéletesen bevilágította a meseszép tájat. A mező harmatos füvén megcsillanó holdfény káprázatos gyöngysort alkotott az éj leple alatt. Ahogy egy sebes folyó mellett haladtak, a víztükrön halmozódó fény felverődött a járművek oldalára és onnan cikázott tovább a semmibe, magában hordozva a holnap titkát. Azt a titkot, melyben meglepetések, csalódások, viták, verekedések és olykor már nevetséges féltékenységi jelentek halma teszi izgalmassá. A nap lassan emelkedik fel a horizont alól, megcsillantva legszebb sugarait a korán kelők előtt. A kamionok és buszok megérkeztek az első állomásra. A kicsiny város sportpályájának oldalában felsorakoztak a járművek és sorra nyíltak meg raktereik. Hatalmas emelők és daruk jelentek meg körülöttük, felverve zajával az alvó fiatalokat. A legrosszabbul Sophie viselte, aki hisztisen, kissé nyafogva vakarta meg fejét, dörgölte ki szeméből az álmot. A többiek elviselve a tényeket készülődtek a mai napra. Sora összekuporodva, fülhallgatójával fülében ült mozdulatlanul, ellenállva a lassan elviselhetetlen zajoknak.

- Soraaaaaa! Mi ez az Istenverte zaaaaaj? – hisztizett Sophie, felrázva a lányt
- Mi a fenét képzelsz magadról? – lökdöste le magáról a lányt
- Áú! Most mi van?
- Figyelj rám, Barbie! Ha nem tetszik a szitu, el lehet menni! Menj vissza a bátyádhoz és éljetek boldogan! Mit érdekel az engem, min ugrottatok össze?!
- Össze-vissza beszélsz! – hagyta faképnél a lányt, mire Sora felpattant és lesietett a buszról

A sors fintora, hogy ugyanebben a pillanatban Leon is lekászálódott a buszukról és nyújtózkodva figyelt fel az egyre távolodó lányra. A tegnapi elválásuk még mindig kis lelkiismeret furdalást okozott neki, ezért követni kezdte. Sora céltalanul bolyongott a munkások között és igyekezett elvegyülni köztük. Mindig is érdekelte, hogy készülnek elő a nagy sztárok fogadására, és most, hogy minden felhajtás csak miattuk van, még érdekesebbé tette a dolgokat. A dohányzás már egész fiatalon kialakult nála és most is érezte a kényszert a káros szer iránt. Idegesen, kissé remegve kutatta fel minden zsebét és lelt rá drogjára. Sietősen emelte szájához és izzította gyújtóját, mikor szeme elé egy karton villant be. A kartonban egy lelet... azon egy eredmény... A lángot visszafojtotta, a cigarettát pedig visszatette a dobozába, melyet most hosszasan kezdett el vizsgálgatni. Leon mindennek szemtanúja volt, de csak kicsivel később fedte fel magát.

- Reggeli séta? – lépdelt felé
- Te még élsz? – jött szívből a válasz
- Ez... megható... – próbált győztesen kikerülni ebből a szócsatából, mondhatni sikertelenül
- Miért jöttél? – adta be a derekát a lány
- Csak nézelődni! – gyújtott rá egy szálra és közben Sora reakcióját figyelte

A lány szeme folyamatosan az izzó cigarettavéget figyelte, ahogy minden egyes lélegzettel parázslik fel és alakul hamuvá. Ahogy a füst folyamatos szalagként tör fel az ég felé, beleolvadva a felhőkbe, megbabonázta őt. A tüdeje remegni kezdett, ahogy teste is. Úgy érezte, elveszti saját szervezete felett az irányítást. Ahogy Leon észrevette a negatív változást, azonnal elnyomta a cigit és az aléló lány támasza lett.

- Minden rendben?
- Hagyjál! – lökte el magát a férfitől, mire mindene elnehezedett

Érezte, ahogy teste egyre közeledik a forró föld felé, ahogy végtagjai könnyen lebegni kezdenek. Még tudatánál volt, de szemfedője egyre nehezebb súlyt cipelt magán, mire megadva magát, már teljesen megszűnt számára a külvilág. Érezte, ahogy Leon karjai körülölelik ziláló testét, ahogy aggodalmas hangon a nevén szólítja és nyugtatja talán saját magát is, majd minden elsötétült. Elájult. Köztudott, hogy a dohányzásról nem lehet egyik napról a másikra leszokni. Hatalmas akaraterő és tűrőképes szervezet kell hozzá. Sora-nak mind a kettő megvolt, mégis váratlanul érte ez a változás, ami végbement a testében. Átkozta magát, amiért pont Leon előtt kellett így legyengülnie, hogy pont ő láthatta meg törékeny mivoltát is. Mégis kissé örült a szíve, hogy ha csak egy kis időre is, de Leon számára most csak ő volt a fontos és az egészsége. Tudta... érezte, hogy így van.