Gyermeteg csacsogás. Bájos mosoly. Annyira rázta a nevetés, hogy szinte kétrét görnyed tőle. Mesél, mesél, csak magáról nekem, mintha évek óta ismernénk egymást. Azt mondta itt az ideje jobban megismerkedni, ha már rokonok leszünk. Jókat nevettem rajta én is. Megdorgált, amiért nem úgy mutatkoztam be anno, mint Sora bátyja. Szinte ki se láttunk a kacagásból. Egyik pillanatról a másikra történt minden. Én még a járdán nevetgéltem, és a zsebemben életre kelt telefonom után kotorásztam, a következő pillanatban egy tompa puffanás és egy halk sikoly után, a saját vérében úszó Sophie-t öleltem magamhoz. Hiába kiabáltam, hogy valaki hívjon mentőt, mindenki megkövülten állt körülöttem. Aztán valakinek leesett a tantusz és már tárcsázott is. A mentőautó hamar odaért. Sophie-t kétszer kellett újraéleszteni a kocsiban. Ahogy kilábaltam a sokkból Soráékat próbáltam hívni, hasztalanul. Senki nem vette fel, hívhattam, akit csak akartam. Kalos se vette fel, Mike sem. Összeesküdött ellenem a világ? Mikor megérkeztünk, azonnal a műtőbe tolták. Ahogy kiürült testemből az adrenalin, úgy omlottam össze, mint a kártyavár. A fejemet rendesen be is vertem, éreztem, ahogy lassan csorog végig arcom bal oldalán meleg vérem. A kezemmel sincs minden rendben, de miért? – emlékszem, ez volt a legnagyobb gondom és egyetlen gondolatom akkor. Kikapcsolt az agyam, elúsztak az érzéseim. Aztán kijött az orvos a műtőből, és azzal a tipikus őszinte-részvétem-de-én-mindent-megtettem arccal nézett rám. Összeomlottam belül. Ellátták a sérüléseimet, de nem emlékszem rá, mikor és hogyan. Egy világ dőlt össze bennem. Csak arra tudtam gondolni, hogy meghalt ma egy ember, holott segíthettem volna neki, és hogy mindezt nekem kell majd tálalnom a bátyjának. Belegondoltam, hogy mi lenne, ha engem fogadna ilyen hír. Valószínű, hogy megőrülnék. De nem menekülhetek.

Azóta Leon tudja már. Nem könyörült, habár hasonló esetben én se tettem volna mással szemben. Jól estek az ütések, nem tiltakoztam, nem védekeztem. Bűnhődnöm kellett, ez a legkevesebb. Már egy hét is eltelt azóta. Minden éjjel rémálmok gyötörnek. A vizsgám sikerült, de csak azért, mert a mentorom elrángatott rá. Nem azt játszottam el, amit terveztem. Egymás után ütöttem le a billentyűket, és a zene magával ragadott. Kicsit megkönnyebbült a szívem, és az önvád elcsitult, ám ahogy az utolsó hang is kiszállt a zongorából, mázsás súlyként esett vissza szívemre a bűnösség érzete.

Nem segített lelkemen az sem, hogy összefutottam az iskola folyosóján Kalos-szal. Hatalmas fekete árkok húzódtak a szemei alatt, amik akkorára voltak duzzadva, hogy biztosan tudtam, végigsírta az egész éjszakát. A folyosón majdnem elment mellettem, és már erősítettem magamat, hogy kibírjam hazáig, amikor utánam szólt. Mire megfordultam már a nyakamba borult. Magához ölelt, mint egy félős kisgyereket és a hátamat lapogatta.

- Most még nem tudok róla beszélni – remegett a hangja – de tudom, nem a te hibád. És te se gondold azt. Ő is meg fog békélni.

Ki más lehetne az az ő, mint Leon Oswald. Mereven tartotta magát az álarcához. Ha véletlenül egy helyiségbe kerültünk, úgy menekült ki onnan, mintha fertőző lennék. Olyan volt, mintha a közönyösség álarcát próbálná magára erőltetni, de még nem menne neki olyan profin, mint ahogy akarja. Szegény Sorám nyerte meg a villámhárító szerepét. Az csak egy dolog, hogy ő próbálta oldani Leon hangulatát minden alkalommal, de az arcán elmélyült ráncok jelezték, hogy velük sincs minden rendben. Nem haragudtam Leonra amiatt, amit velem művel. Megérdemeltem. Még jót is tett a lelkemnek, hogy sanyargatott. Feloldozott. Mindenki csak annyit mondott, hogy nem az én hibám. De ez nem igaz. Leon volt az egyetlen, aki osztotta az álláspontomat, hogy ha nem is minden, de a történések túlnyomó része az én figyelmetlenségem miatt történt. Amiatt, viszont határozottan nehezteltem rá, amit Sorával művelt. Húgom szemébe újra visszatért a fájdalom és az üresség, de emellé a céltalan vágy is társult. Sophie halála óta csak egyszer tudtunk kettesben beszélgetni. Akkor még reménykedett benne, hogy könnyíteni tud Leon lelkén. Egyszer fültanúja voltam egy vitájuknak is. Leon közönyösen válaszolgatott Sorának, aki próbált némi érzelmet kicsikarni a férfiből. Mindhiába. Leon Sora felé is bezárta a lelkét. Néha átsuhant a szemén az a gyengéd szerelem, amit az állatkertnél is láttam a szemében. De, ahogy jött, úgy váltotta fel a düh, majd a közönyösség, mintha ráébredne mit is csinál, és hogy ezt nem szabad neki. Kalos azt mesélte, hogy ha Sora egyedül van, megállás nélkül zokog. Az egyik ilyen sírógörcsnél Kalos talált rá. Sajnálom szegény embert. Két tűz közé szorult. Nem tudta kinek segítsen és hogyan. Leonnak, aki a rokona, vagy Sorának, akit saját gyerekeként szeret már kicsi kora óta.

Saját lelkiállapotom is borzasztó volt. Láttam, ahogy Leon lassan elzárkózik a világtól, láttam, ahogy Sora visszatér abba a vegetatív állapotba, amibe Leon érkezése előtt éldegélt. Láttam, ahogy Kalos lassan felőrli magát, és láttam, ahogy én is lecsúszom az önutálat egy nagyon mély szintjére. A temetés csak az utolsó szög volt mindannyiunk koporsóján. Morbid hasonlat, de abszolút találó.

**

Szép lassan építette a kis falat maga előtt. Egy ideig azzal áltattam magam, hogy számomra átjárható maradt az út a lelke, a szíve felé. Éjjel-nappal vigasztaltam. A vizsgámmal elcsúsztam, a bátyámat elhanyagoltam, Kalost elüldöztem. Egyszer rajtakapott, hogy magányosan zokogok a konyhapadlón. Ölelt, ringatott, simogatott, de amikor rájött, hogy nem tud megnyugtatni, inkább csak velem sírt. Ha egyedül maradtam, ami sajnos egyre többet fordult elő sírtam, vagy írtam. Mert az ihlete, amit nyertem nem tudtam kiűzni magamból. Egyre többször voltam magányos. A borzasztó a dologban az volt, hogy akkor is éreztem már néha, amikor Leon mellettem volt.

Ekkor döbbentem rá, hogy Leon előttem is felhúzta a védőbástyát. Nem engedett magához. Szinte nem is beszélgettünk. Nem ölelt meg, nem csókolt meg, nem ért hozzám. Sokáig hittem abban, hogy egyszer elszakad benne az ellenállás fonala, magához ölel, és azt suttogja majd, hogy kellek neki, hogy segítsek, hogy mentsem ki a közönyösség poklából. Naiv voltam és hittem ebben. Mikor kitűzték a temetés időpontját, és a szülei is megérkeztek a városba, rájöttem, hogy Leon nem fog visszaváltozni. Belátható időn belül biztosan nem. Undok volt, rideg, néha már-már bunkó. Azt hittem nem nekem szól, hogy ezzel is ki vagyok tüntetve, mert csak nekem mutat némi érzelmet, de az idő múlásával, ahogy egyre több sebet ütött a szívem rájöttem, hogy ez nem így van. Nem érdemlem meg ezt a bánásmódot. Egyszer azt mondta, hogy az ő hibája minden, és hogy megbánta, hogy a városba jöttek, de azt főleg, hogy megismerkedett velünk. Itt szakadt el a cérna. Rájöttem, hogy minden érzelmi gesztus igenis nekem szól. Minden undok mondatot nekem céloz. Készakarva van mellettem, és szándékosan nem zárkózik el tőlem, mégis teljesen. Rádöbbentem, hogy talán csak egy emberre haragszik magánál is jobban. Eleinte, azt hittem, hogy minden gyűlöletet Yurinak tartogat. De nem. Számára szegény bátyám megszűnt létezni. A gyűlölet, amit magába táplált kétfelé oszlott, ebben igazam volt. De a másik, jelentős részét, nem másnak tartogatta, mint nekem. Én voltam az, akit talán magánál is jobban megvetett. Lassan ébredtem rá, hogy miért nem beszélt velem azóta sem, csak ha bántott éppen. Gondosan számolta ki minden mozdulatát azóta, és az elején talán tudat alatt, de azóta tudatosan arra ment, hogy engem bántson és büntessen. Nem volt nehéz kitalálni miért. Ha én nem hálózom be akkor éjjel, biztosan felveszi a telefont és legalább a húgával lehet, amikor az meghal. Sőt, ha nem ismerkedünk meg, akkor Sophie biztonságba éldegélne Leon óvó szárnyai alatt. Minden az én hibám, legalábbis szerinte.

Ezt azonban csak a temetés után tudtam biztosan kijelenteni. Alig tízen, talpig feketébe hallgattuk a pap monoton kántálását. Sophie törékeny testét elrejtette szemünk elől a fekete koporsó lakkozott fedele. Mrs. Oswald megtörten kapaszkodott férje karjába, aki szorosan tartotta, mintha attól félen, ha elengedi imádott feleségét, ő maga alá zuhanna abba a percben. Mr. Oswald másik oldalán Kalos feszengett. Arca ugyan rezzenéstelen volt, és szemét is hatalmas napszemüveg mögé rejtett, de a keze mindent elárult. Úgy szorította saját kezét, hogy félő volt, hogy eltörik. Mrs. Oswald mellett álldogált Leon. A szertartás elején még látszott némi érzés az arcán és a szemében, de azóta megkeményítette vonásait, és a mostanában olyan jól begyakorolt, távolba járó tekintetét vette elő. Elhatárolódott tőlünk, a szüleitől és tőlem. Én álldogáltam mellette. Megfogtam a kezét, de ő úgy lökte félre, mintha villám csapott volna belé. Yuri a távolból figyelte az egészet. Nem akart olajat önteni a tűzre.
Szükségem lett volna rá. Egy biztos ponthoz, akihez menekülhetek, mert most ez volt minden vágyam. Menekülni. Messzire, valakihez, aki elringat a rossz álmok között. Kegyetlen volt Leon. Már nem is gonosznak nevezném tetteit. De ez csak a kezdet volt.

A temetés után Kalos házában gyűltünk össze. Leon és szülei, Kalos és én. Engem is csak Kalos hívott. Mrs. Oswald fájó tekintettel nézett ránk. Nem tudom, hogy Kalos, Leon vagy esetleg még Sophie mesélhetett-e neki rólam, de amikor megérkeztek megölelt. Most csak fájó pillantással nézett felém. Sajnált. Mr. Oswald továbbra is szorosan ölelte magához feleségét. Kezdtem sejteni, hogy ezzel nem csak őt, de magát is védeni akarta. A beszélgetés, már ha ezeket a fél mondatokat annak lehet nevezni. A téma természetesen Sophie volt. Leon anyukája szipogva fordult Leon felé.

- Én már csak azt szeretném tudni, – nézett mereven maga elé – és ne gondold kicsim, hogy hibásnak tartalak, mert egy percig sem, – nézett komolyan Leonra – de te hol voltál akkor.
- Sorával.

Leon szavaiból csöpögött a gyűlölet. Abban a pillanatban megértettem mindent. Az igazság és Leon gyűlölete együtt, mázsás súllyal esett szívemre. Mostmár biztosan tudtam, hogy miért tűrt meg maga mellett továbbra is Leon. Egyrészt gyakorolni és tökéletesítenie kellett, azt a rideg álarcot, amit mostanában magára erőltetett. Ezt, pedig ki máson tudta volna tökéletesre csiszolgatni, mint rajtam. Másrészt, pedig bosszút akart állni rajtam. Azért, mert elragadtam a húgától, az utolsó napokban, de főleg az utolsó percekben. Mert boldoggá tettem, amíg a húga a halálán volt. Gyűlölte magát, mert nem tudott visszautasítani, és ezért gyűlölt engem is, mert ezzel megnyugtathatta magát. Eddig a percig reménykedtem mélyen a szívemben, hogy Leon a lelke mélyén még szerelmes belém. Mint mondtam naiv voltam. Ez a naivitás kímélte meg szívemet és lelkemet a felismerés okozta sokktól. De mostmár észrevettem azt, amit eddig leplezett gyávaságom, amit a vak is észrevett volna. Leon a szíve legmélyéből gyűlöl engem. A szívem összetört. Éreztem, ahogy szemeim megtelnek könnyeimmel. Nem akartam sírni, nem akartam megadni neki azt az örömet, hogy láthassa, elérte célját, teljesen összetört. A lehető legtágabbra nyitottam a szememet, hogy visszatartsam a könnyeim, de nem sikerült. Az első könnycsepp lassan gördült le arcomon. Leon anyukája döbbenten nézett fiára. Ő is érezte a változást, érezte a mélységes gyűlöletet. Mostmár tudtam, hogy Leon saját maga mesélt anyukájának, de kit érdekelt ez már. Nem akartam ebben részt venni többet. Maradék méltóságomat összeszedtem és felálltam a fotelból, amibe eddig próbáltam beleolvadni. Kerültem mindenki pillantását, de legfőképpen Leonét, mégis égnek állt a szőr a tarkómon, mert éreztem, hogy figyel. Kalos tett egy elkeseredett próbálkozást, hogy maradásra bírjon. Megfogta a karomat, és a fülembe suttogta úgy, hogy csak én halljam, hogy ne menjek. Ránéztem. Talán az arckifejezésem, talán a szemem győzte meg, de elengedett. Próbáltam nem gyorsítani a lépteimen, de a bejárati ajtót már a futás lendületével vágtam be magam után. Mert most csak ezt akartam. Futni. Kifutni a világból. De Yuri öleléséig egészen biztos. Megszakadt a szívem, összetört a lelkem.

**

A temetés előtti napokban jöttem rá, hogy szegény Sora nem hibás semmiben. Hogy is tehetne bármiről. Hiszen minden miattam történt. Mert gyenge voltam. Rádöbbentem, hogy milyen mélységes szerelemmel szeretem őt. De ez az eddigitől eltérően nem melegséggel töltötte meg a szívemet, hanem keserűséggel és félelemmel. Legszívesebben csak magamhoz öleltem volna, hogy érezzem a szívdobogását, hogy halljam a lélegzetét. De nem tehettem. Megbénított az, amit éreztem. Mert mi van akkor, ha őt is elveszítem egyszer, vagy ha húsom hiánya olyan lyukat ütött a szívembe, hogy nem bírok többé érezni és kimutatni azt. Tudtam, hogy ez sántít, hiszen jobban szerettem Sorát, mint az életemet. Éreztem. Gyáva voltam és önző. Meg akartam kímélni magamat egy újabb ilyen veszteségtől, mert tudtam, abba belerokkannék. És kinek az elvesztése fájna jobban, mint a szerelmemé. Egy ideig azt hittem, hogy idővel el tudom üldözni a borús gondolatokat a szívemből, és újra magamhoz tudom ölelni Sorát, csak a magunk örömére.

Azt mondják, hogy a remény hal meg utoljára, de ez is csak az bizonyítja, hogy bennem akkorra már minden meghalt. Rádöbbentem, hogy nem tudom újra magamhoz engedni Sorát. Elvette az eszemet a félelem, hogy őt is elveszíthetem. Hogy végleg magamra maradok, ebben a kerek világban. Nem bírnám elviselni. És mennyire korrekt ez Sorával szemben. Hogy ő teljes szívét és lelkét odaadja, felajánlja nekem nap, nap után, minden percben. Mennyire korrekt az, hogy nem érek hozzá, nem csókolom meg egyáltalán, mert arra gondolok, hogy bármikor elveszíthetem, és ezt nem engedhetem meg magamnak. El kell, hogy engedjem. Végleg. Ha velem nem lehet boldog, akkor legyen valaki mással. Ez a legkorrektebb, de mégis a legkegyetlenebb verzió. De mégis ezt kell tennem.

Ekkor kezdődött el az a kegyetlen hadművelet, amit arra terveltem ki, hogy elüldözzem magam mellől Sorát. A szívem szakadt meg minden kegyetlen mondatnál, minden csípős megjegyzésénél. De ezek fele annyira sem fájtak, mint amikor ennyi bántás után még mindig csak a parttalan szerelmet láttam a szemében és a mérhetetlen vágyódást, hogy megérintsem, vagy csak hagyjam, hogy hozzám bújjon. Szeretett szíve egészével. Be kellett keményítenem. Bántottam a lelkét és a szívét akkor és azzal, amivel csak tudtam. Éreztem, hogy lassan, de biztosan megcsömörlik vele. Szégyelltem magam, undorodtam magamtól, de teljes meggyőződésem volt, hogy helyesen cselekedtem.

A temetés napján már odáig mentem, hogy megaláztam a többiek előtt is. Végig rázta a zokogás a szertartás alatt, és amikor vigaszt keresve próbálta megfogni a kezemet én azt kegyetlenül löktem félre, úgy hogy azt lehetőleg minél többen lássák. Láttam a szemében, hogy már csak az a bizonyos utolsó csepp hiányzik a pohárból. Saját undoromtól eltelve üldögéltem később Kalos nappalijába. Olyan lehetőség adódott, mint még soha, de elő kellett vennem minden színészi képességemet, hogy elhitessem Sorával, azt, amit akarok. Olyan undorral és gyűlölettel ejtettem ki a nevét, hogy még magamat is megleptem. Ám Sora reakciója annyira megdöbbetett, hogy elgondolkoztam sutba dobom minden eddigi mesterkedésemet, odarohanok, és magamhoz ölelem, és addig beszélek, amíg megérti miért voltam ilyen vele. El akartam tüntetni azt a fájdalmas döbbenetet a szeméből, amit készakarva én okoztam. Undorodtam magamtól, hogy megint összetörtem őt, holott egy kis ideje, még én akartam lenni az egyetlen biztos pont, a menedék az életében. És tessék. Megaláztam, összetörtem újra, és elüldöztem. A szándékosság csak ront a helyzeten, de eddig azt hittem, hogy legalább helyesen cselekszem. De ahogy becsapódott mögötte az ajtó, rádöbbentem tettem valódiságára, következményeire. Szeretem, talán mindig is szeretni fogom. Utána akartam futni és már mozdultam is volna, ha nem szakít félbe Kalos dühe, ami felém hömpölygött. Mintha emelte volna a kezét, amit anyám megakadályozott, de ahelyett, hogy Kalost dorgálta volna, megkaptam tőle életem első pofonját. Istenem mit tettem?! Szegény Sora. Az a gondolat futott át az agyamon, hogy talán még helyre tudom hozni. De nem ma. Hagynom kell, hagy dühöngje ki magát. Hagy sírjon és omoljon össze egy kicsit. Tudtam, hogy Yurihoz megy, ahol talán biztonságban van. Kell nekem Sora. Szükségem van rá. Ő maradt normális énem utolsó morzsája. Az utolsó mentsvár a teljes elzárkózás elől.

**

Menekülnöm kell. Itt nem maradhatok. Nem lehet. Megőrülök, ha minden nap látnom kell. Megőrülök attól, hogy tudom, milyen közel van hozzám. El kell mennem innen. Messzire.

**

Mikor megérkezett olyan gyilkos indulat tört rám, hogy azt hittem azonnal felkerekedek és gyász ide, vagy oda, megölöm Leont. Sora teljesen össze volt törve. Zokogás nyomai látszottak megviselt kis arcán, és testét rázta a sok sírás miatti láz. Remegett, még három takaró alatt is. Elnyomta a fáradtság, de lázálmában is csak Leont hívta magához. Hangos zokogással ébredt, de nem volt sok ereje sírni. Elgyengült kezeivel ragadta meg ingemet és hanyatlott mellkasomra. Hallottam, hogy motyog valamit, de nem értettem, hogy mit. Próbáltam közelebb hajolni hozzá és kicsit megemeltem az állát, hogy értsem, mit, de sokáig így is csak a motyogást hallottam. Aztán megértettem. Erőtlen és a visszafojtott zokogástól megremegő hangjával suttogta a nyakamba.

- Menjünk el Yuri. Könyörgöm. Hagy meneküljek el innen. Könyörgöm. Menjünk. Messzire. El mindenkitől. Könyörgöm. Könyörgöm… - elcsuklott a hangja és fáradtan hajtotta fejét a vállamra.
- Elmegyünk kincsem. Kimentelek innen.

**

Tudtam, hogy az a bolond gyerek mindent elront. Elvesztettem a kislányomat. A tanítványomat. A szemem fényét. Tudtam, hogy ez lesz. Tudtam. Mi lesz most velem. Sophie sincs többé, és mostmár Sora is itt hagyott. Éreztem a zsigereimben, hogy így lesz. Mire felkelek nem lesz Sorám többé.

**

Másnap kora reggel már ott toporogtam az ajtóban. Be akartam csengetni, berontani de megrémített valami. Az ajtó nyitva állt. Beléptem a nappaliba és az első, ami feltűnt, hogy Sora ajtaja nyitva van. Lehet, hogy Yuri nem engedte haza. Azonban agyam egy hátsó zugában éreztem, hogy nem így van, de nem akartam felfogni, ezért elhessegettem a gondolatot. Leültem a nappaliban és nem akartam tovább menni. Mintha attól a tények megváltoznának. Felemelkedtem a kanapéról és vánszorgó léptekkel vonszoltam magam a nyitott szobaajtóhoz. Már az ajtóban állva tudtam, hogy úgy lesz, ahogy sejtettem az előbb. Sora elment. Elüldöztem és elmenekült. Örülj, te zseni, te bolond. Hát nem ezt akartad? Elüldözni magadtól, hogy ne árts neki. Olyan végtelen magány zuhant rám, hogy azt hittem megfulladok tőle. Néztem az üres, felforgatott szobát, amit nemrég még a mi nevetgélésünk töltött meg. Milyen régen volt. Elveszítettem.

Egy levelet találtam az asztalon. Nem döbbentett meg igazán, hogy Kalosnak címezte. Nem érdemeltem meg, hogy tőlem is elbúcsúzzon. Alatta volt még legutóbbi műve, valamint egy kisebb kupac összetűzött papír, amit mostanában írogatott. Rádöbbentem veszteségemre, és tetteim súlyára. Megszakadt a szívem, összetört a lelkem. Soráért. Én már menthetetlen voltam.