Alig fogtam fel valamit. Pár perce még vidáman nevetgéltünk, öleltük és szerettük egymást. És most? Egy szempillantás alatt váltott mindkettőnk hangulata. Felőröl a félelem és a bizonytalanság. Féltem mindkettőjüket. Csak tetézi a félelmemet, hogy látom, Leon reszket. Remegő kézzel markolássza a kezem a taxiba, és próbál némi önuralmat erőltetni magára, de nem megy neki. Úgy kapaszkodik a kezembe, mintha az lenne, az utolsó biztos pont és minden más, csak illúzió lenne. Mintha ezzel meg nem történtté tehetné az éjjel eseményeit. Mert bármi is történt köztünk, tudom, hogy feláldozná minden édes percét, csak azért, hogy biztonságban legyünk mindannyian. Néha rápillantok. Arcán a nyugalom egyetlen morzsája sem volt felfedezhető. Ült mellettem, és csak a keze szorongatásából éreztem mégis, hogy itt van velem. Szeme a távolba révedt és rég nem látott engem se, még ha felém is tekintett. Ami szinte elő se fordult. Nem voltak elkapott pillantások, amik egy mosollyal vagy egy kacsintással engedtek a lelepleződésnek. Nem volt az a játékos-kisfiús mosoly, nem voltak gödröcskék a szája két szélén. Ketten voltunk a hátsó ülésen, de mégsem. Egyedül éreztem magam, de nem volt most idő arra, hogy ezzel foglalkozzak. Támogatnom kellett. Gyengéden megszorítottam a kezét és simogatni kezdtem ujjammal. Egy pillanatra, mintha eltűnt volna a pánik a szeméből, hogy aztán még szilárdabban gyökeret vethessen benne, csak ezúttal önváddal fűszerezve. Kezét elhúzta kezemből, és ölébe ejtette. Elveszítettem.

**

Éreztem, hogy segíteni akar. De nem engedhettem. Hogy várhatnék segítséget valakitől, akit most legszívesebben eltaszítanék magamtól. És, hogy várhatnék segítséget magamnak? Meg sem érdemlem. Az önvád úgy bugyog bennem, hogy attól félek, ha megszólalok, megmérgezem vele Sorát is. Őt, pedig nem bántanám. Az első pillanatban, mindent rá fogtam magamban. Nem beszéltem vele. Egy szót se szóltam, azóta hogy letettem a telefont. Mindent Yuritól tudott meg. Azóta rádöbbentem, hogy minden csakis az én hibám. Hogy is okolhattam Sorát miatta? Ez is csak azt mutatja, hogy önző vagyok. És megint magamra gondolok. Ha tehetném, visszapörgetném az időt. Na nem sokáig … Csak mondjuk tegnap előttre, amikor még minden rendben volt. Amikor még mindenki biztonságban volt.

**

Teljesen elzárkózott. Már felém se néz. A beszélgetésről már rég lemondtam.
Mikor megérkeztünk, Leon szinte kirobbant a kocsiból és hátra se pillantva rohant be a fotocellás ajtókon. Nem akartam szem elől veszíteni, ezért loholtam én is utána. Láttam, ahogy bepattan a liftbe. Csak egy pillanat választott el attól, hogy bezáruljon előttem a liftajtó, de még idejében dugtam be a lábam a mozgásérzékelők elé. Mikor beléptem, Leonra pillantottam. Dühös volt rám. Láttam a szemében, hogy ha rajta múlik nem vár meg, csak rohanna a dolgára. Akármilyen gonosz is, és akármennyire fáj, hogy így viselkedik velem, nem bírok haragudni rá. Egyrészt, ki tudja, én hogy viselkednék hasonló helyzetben, másrészt, tudom, hogy szeret. Számtalanszor bizonyította már. És, ahogy megoldódik ez a helyzet, ha rám tekint, a szemében újra a szerelmet fogom látni, mint tegnap este, és nem a dühöt, mint alig egy perce.

Mire feleszméltem ismét csak Leon hátát láttam, ahogy szinte futva halad a rideg hangulatú falak között célja felé. Én is rohantam utána. Yuri várt ránk a folyosó végén. Alig tudtam egy pillantást vetni rá, mikor Leon berontott az ajtón, ami előtt Yuri álldogált. Leon rá se hederített, hogy bátyám kétségbeesetten keresi a tekintetét. Ő nem ismerhette ennyire, de én látom. Látom azt, hogy Yuri retteg. Ekkor néztem meg jobban a bátyámat. Görcsbe rándult a gyomrom. Ramatyul nézett ki. Karja be volt gipszelve és a fején is ormótlan kötés díszelgett, mint valami ocsmány turbán. Odaléptem mellé és magamhoz akartam ölelni, hogy ne lássam a szemében a rettegést, hogy ne érezzem, ahogy remeg a lelke, de ekkor csattanás hallatszott a szobából. Azonnal a kilincsre tettem a kezem, így nem láthattam, hogy bátyám szeméből lassan elindulnak a könnycseppek. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, mintha azzal, hogy ha nem látom, mi vár mögötte, meg nem történtté tehetném az eseményeket. Bedugtam a fejemet az ajtón, és elsőre Leont pillantottam meg. A földön térdelt, előtte az imént összetört váza romjai. Rám pillantott, de ez a pillantás nem melegített át, nem bizsergetett. Megrettentem. Fúriaszemekkel nézett rám, majd mintha csak ráeszmélne, mit is csinál. Elfordította a fejét, hogy ne láthassam az arcát, és úgy suttogta maga elé.

- Menj ki Sora …
- Nem akarlak egyedül hagyni. Szükséged van valakire, aki …
- Menj ki innen – emelte fel a hangját.
- Na de …
- Nem érted, hogy egyedül akarok maradni. Nem vagy képes felfogni, hogy nem vagyok rád kíváncsi… - ordított rám.

Kiléptem az ajtón, és becsuktam magam mögött. Yuri magához húzott és én csak zokogtam. Neki is tovább folytak a könnyei. Így sírtunk ketten, a két testvér, különálló szigetet alkotva a rideg falak között. Kezdtem lassan megnyugodni, már csak halkan hüppögtem Yuri ölelésében, amikor valaki durván elrántotta a karomat és eltaszított Yuritól, aki kétségbeesetten kapott utánam. Nekivágódtam a falnak, de a merénylő nem igazán foglalkozott velem. Vadul villogó szemekkel nézett szegény bátyámra. Egy pillanat műve volt az egész. A mozdulatsort nem is nagyon láttam magam előtt, csak hogy Yuri épp kezével vérző orrát fogja, miközben összegörnyedve próbálja védeni magát azoktól az ütésektől, amiket Leon a hasfala felé irányít.

Nem gondolkoztam, hogy jó ötlet-e, csak azt tudtam, hogy tennem kell valamit. Leon mellé léptem és megfogtam az egyik kezét. Ő úgy rázott le magáról, mintha egy kis porszem lennék, és a lendülettől elestem. Vagy ez, vagy Yuri rémült kiáltása, de Leon visszatért normál önmagához. Egy pillanatra aggódást és talán megbánást láttam a szemében, de aztán átvette a helyét valami más. Fájdalom és keserűség. Magány. Biztosan tudtam mostmár, anélkül, hogy bementem volna, hogy minden rosszra fordult. Sophie meghalt. Leon csak megkövülten nézett tovább, ahogy a földön ücsörgök, és sajgó csuklómat dörzsölgetett. Yuri lépett mellém és próbált felsegíteni, de ekkor Leon hangja hasított a levegőbe.

- Ne merj hozzá érni.
- Na de Leon …
- Tűnj el innen.
- De én …
- Yuri – Leon hangját sötéten fenyegetőre színezte a düh.
- Nem tudtam mit tenni Leon. Egy pillanat műve volt az egész. Én próbáltam megmenteni, de
- Takarodj innen.

Yuri még egy elkeseredett próbálkozást tett, hogy kimentse magát, el nem követett bűnéből, de amikor Leon fenyegetően fölé magasodott, inkább hagyta az egészet. Még lopva rám pillantott, de aztán már ment is a lift felé. Leon lerogyott mellém a földre. Közelebb kúsztam mellé, mire ő az ölembe hajtotta a fejét. Elrejtette előlem arcát, úgy hogy befúrta a fejét combomhoz és el is takarta arca látható felületét kezével. Egy ideig csak háta remegéséből észleltem, hogy sír. Aztán, amikor azt hittem kezd megnyugodni, hirtelen feltört belőle a zokogás. Mély és szívet szaggató zokogás rázta az egész testét. Egy pillanatra elgondolkoztam, hogy megérintsem-e, de aztán rájöttem, hogy milyen buta vagyok. Ő Leon. Az én Leonom, akit szeretek, és aki szeret engem. Lassan kezdtem el cirógatni a fejét, kisimítva arcából könnyes tincseit. Elvette kezét az arcától, megfogta kezemet és a szája elé húzta. Lágyan belecsókolt, majd elengedte. Tovább simogattam a haját, miközben ő próbált megnyugodni.

Elég rég óta üldögélhettünk a földön, mert a fenekem teljesen elzsibbadt. Elkezdtem ficeregni, mire Leon észbekapott és felállt a földről. Magával húzta a kezemet indult el a fal mellett elhelyezett székekhez. Lehuppant és engem az ölébe húzott. Szorosan magához ölelt és csak ringatott, mintha nekem kellene jobban a vigasztalás. Hozzábújtam és kiszabadítottam az egyik kezem, amivel folyamatosan köröztem vele a hátán, kis nyolcasokat leírva.

- Meghalt – fájdalmasan rideg volt a hangja – Meghalt és itt hagyott. Egyedül maradtam.
- Ne vagy egyedül Leon – suttogtam szinte a fülére ajkaimmal – Én itt vagyok veled, és segítek neked túlélni.
- Meghalt …

**

Nem bírtam elhinni, hogy ez megtörtént. Éreztem, ahogy a lelkemben kihuny az utolsó reménysugár, ahogy a szívemből távozik a melegség. Egyedül éreztem magam. Hiába volt mellettem Sora, aki rettenetes viselkedésem ellenére is, odaadóan próbál megnyugtatni, végtelenül elhagyatottnak éreztem magam. Alig pár mondat kavargott a fejemben. Ezt szajkóztam magamban. Ahogy megláttam az én kis Sophie-mat az ágyon, elvesztem. Elszakadt bennem valami. Egyedül maradtam, biztos pont nélkül az életemben. Ha én lettem volna ott… Ha én kísérem haza, akkor biztos nem történik ez meg. Akkor megmentem az életem árán is. De nem, én Sorát választottam. Mérges vagyok, magamra és Sorára is. Mióta élvez prioritást egy vadidegen biztonsága a húgoméval szemben. Tudtam a szívem mélyén, hogy a vadidegen túlzás és gonosz is, de nem volt erő ezzel foglalkozni. Sora törődése csak a be nem hegedt sebeket feszegette tovább. Nem bírtam tovább az érintését, ezért elhúzódta tőle. Nem tiltakozott, csak ölemből átült a mellettem lévő székre és kitartóan bámult. Magamat marcangoltam, hogy miért nem kísértük haza Sophie-t. Az én hibám az egész. És Soráé, és Kalosé. Ha ő nem hív ide minket … Meg fogok bolondulni. A szívem szakad meg, ha arra gondolok, hogy többet nem láthatom, nem heccel, nem ölel meg, nem cseveg mindenféle butaságról. Nem lesz minden héten szerelmes, nem tervezgeti a művészéletet Párizsban. Nem jön ki reggelente borzas fejjel vagy délutánonként nyakig festékesen. Nem csinál már többé semmit. Felőröl a fájdalom…

**

Csak ült mellettem. Testünk majdnem összeért. Csak majdnem. Annyira szerettem volna hozzáérni, de az a kifejezéstelen tekintet megállított. Féltem. Nem Leontól. Nem. Tőle a mai napig nem féltem soha. Az érzései voltak, amik megrémisztettek. A mélységes fájdalom, ami a szeméből áradt és az üresség, ami az arcvonásai mutattak. Elzárkózott tőlem, a külvilágtól. Magára maradt a fájdalmával. Segíteni akartam neki. Nem akartam elveszíteni.