Még a nap éppen csak felkelt, amikor Sora kinyitotta a szemét. Érezte a derekán férje kezét, és hallotta a szuszogását. Ránézett az arcára és látta, hogy úgy alszik, mint egy baba. Az arca nyugodt volt, és pihent. A szemei szorosan le voltak zárva, és a szája olykor mosolyra húzódott. Majd egy kicsivel később megmozdult, és szorosabban magához húzta nejét, úgy hogy szinte alig kapott levegőt. Sora csak mosolygott ezen, majd óvatosan kihúzódott Leon karjaiból. Magára vette köntösét, a papucsát azonban nem vette fel. Nem akarta felverni a házat. Óvatosan kilépett az ajtón, és elindult a konyha felé. Még senki nem volt ébren, hiszen csak 5 óra volt, de kellemes nyári reggelt. A konyhába érve teát főzött, és visszaindult a szobájukba kezében egy tálcával. Amikor azonban belépett az ágyat már üresen találta. A tálcát letette egy asztalra és kíváncsian nézett körbe a hatalmas szobába. A gardrób és a fürdőajtó nyitva volt, ott azonban nem talált senkit. Majd lassan kisétált az erkélyre, ahol Leont látta meg háttal állva, a korlátnak támaszkodva. Mezítláb állt és nem volt rajta más csak a fekete rövidnadrág, és egy fekete köntös, ami nem volt összekötve. Sora lassan mögé sétált, az egyik kezével átölelte a derekát, miközben mellé állt. Leon látszólag meglepődött, de egy szempillantás elég volt és magához ölelte a nejét.

- Azt hittem már felöltözött - mondta nehezen. Sora tökéletesen nézett ki még egy egyszerű hálóingben is. A csupasz lába, a kiengedett haja, és a tiszta bájos arca végtelenül ártatlanná és gyönyörűvé tette őt.
- Nem, még nem öltöztem fel. De hoztam teát. - mondta miközben le, sem vette a szemét Leonról. Szédületesen jól nézett ki. Az ezüst haja, és a komoly hideg szemei ellenállhatatlanná tették. Kisvártatva megszólalt. – Sikerült megegyeznie a herceggel és a többi befektetővel?

- Igen sikerült. A herceg hajlandó befektetni és a többi nemes is komoly felvásárlónak számít. Véleményem szerint nyugodtan kijelenthetjük, hogy a Castian park meg lett mentve. Daniel Granchurt és Lord Hamilton terve kudarcba fulladt. - mondta ünnepélyesen. Sora szája széles mosolyra húzódott.


- Akkor most már nincs mitől tartanunk?

- Nincs.

- Daniel nem jöhet ide és nem vehet el mindent? - kérdezte tovább izgatottan.


- Nem, nem jöhet ide, és nem is vihet el semmit. - válaszolt Leon önfeledten nevetve és közelebb lépett Sorához. - Még téged sem vihetnek el - súgta a fülébe, és most először tegezte feleségét, úgy hogy csak kettesben voltak. Sora boldogan ölelte magához Leon, és soha nem érzett öröm járta át az egész testét. Szerette volna, ha örökre megáll az idő és ők ketten örökre kint maradnak a felkelő nap fényével megvilágított teraszon. De a pillanat szépsége megtört, amikor Kalos belépett a szobába. Zavartan megköszörülte a torkát, és a földet rugdosta a lábával. Sora rögtön elengedte, Leont és kérdően nézett a komornyikra. A férje csak az égre szegezte a szemét. Bosszantotta, hogy Kalos így rájuk tört.

- Igen?


- Jó reggelt Lady és Lord Oswald. Elnézésüket kérem, de jelenteni jöttem, hogy a herceg és a felesége valamint a Killien házaspár felébredt. Most öltöznek. Gondoltam szólok. Illetve a reggeli is tálalva van.

- Köszönjük - bólintott a ház ura. - Elmehetsz. - Kalos erre meghajolt és kisietett a szobából. Leon kíváncsian nézett Sora szemébe. - Hol tartottunk? - kérdezte vidáman, Sora szája is mosolyra húzódott.


- Ott, hogy öltözködnünk kellene. - válaszolta kedélyesen, arcon csókolta férjét, és elindult öltözni.

A férje kissé csalódottan nézett utána, majd ő is az öltözőszobájába sietett. Felkapott egy kényelmes, elegáns ruhát, természetesen feketét, és visszatért a szobába. Sora még nem volt kész természetesen, ezért leült, és megitta a teát, amit még a neje hozott be. Amikor már majdnem végzett Sora végre kilépett az ajtón. Egy egyszerű kellemes színű nyári ruha volt rajta, mégis szenzációsan nézett ki. Ellenállhatatlan volt és gyönyörű, de mégis olyan szemeket meresztett, mintha nem is tudná, hogy mennyire szép. Leon egy kis ideig szótlanul bámulta, végül Sora tört meg a csendet.

- Indulhatunk? Már biztos várnak minket.

- Indulhatunk - mondta, ezzel felállt, karját nyújtotta a feleségének, és kiléptek a kétszárnyú ajtón.


Éppen akkor értek az étkezőhöz, amikor megjelent a herceg, a felesége, Merion kisasszony valamint Layla és Yuri.

- Jó reggelt mindenkinek! - köszöntötte őket a ház ura. - Remélem jól aludtak mindannyian.

- Nagyszerű volt az éjszaka - válaszolt a hercegné mosolyogva.

- Ön is jól aludt Merion? - kérdezte Sora a lánytól olaszul.


Ő csak szerényen alig hallhatóan válaszolt miközben intenzíven nézelődött úgy mintha hiányolna valakit. Sora rögtön észrevette, de nem szólt semmit. Bevonultak az étkezőbe és megették a kitűnő reggelit. Utána Leon Yuri és a herceg kivonultak a dolgozószobába, majd a lovakról kezdtek el tárgyalni. Ez idő alatt Sora Layla a hercegné és Merion szalonban ültek és beszélgettek. Szinte egész idő alatt a hercegné beszélt és Layla. Sora figyelmesen hallgatott, és csak egyszer kétszer szólt közbe, míg Merion kisasszony egy szót sem szólt. Egyszer csak kinyílott az ajtó, és Alex lépett be. Mindenki kíváncsian nézett rá, kivéve, De la Rocket kisasszonyt; ő ugyanis elpirult és zavarában az asztalon lévő porcelánfigurát bámulta.

- Elnézést a zavarásért. Lord Oswaldot keresem. Nem tudja Lady, merre találom őt? - kérdezte és Sorára nézett.

- De a dolgozószobában van a herceggel és Yurival. Szerintem, most ne zavarja őket. Inkább tartson velünk, lovagolni szeretnénk.


- Rendben van - mondta vontatottan és tétován Merionra nézett. - Akkor induljunk. - mondta, és maga elé engedte a hölgyeket. Az istállóba érve, Sora rögtön Serenityhez sietett, míg a hercegné Laylával indult sétálni. Alex egy kancához vezette Meriont és felsegítette a rá.

- Ugye nem most lovagol először? - kérdezte a lánytól.


- Nem dehogy. Már sokszor lovagoltam, csak kiskoromba apám egyik lova ledobott a hátáról, úgyhogy bizalmatlan vagyok az új állatokkal szemben - vallotta be, Alex pedig rámosolygott.

- Ne féljen. Ez a ló nem dobja le. De ha szeretné ön mellett, lovagolok egész idő alatt.

- Rendben van - mondta a lány és félszegen rámosolygott a férfira. Majd Sora is kiért a jobbján Serenityvel. Felült rá, és Layláék után indult, így Merion és Alex kettesben maradt.

- Gondolja kisasszony, hogy elengedik velem? Megmutatnám önnek e birtokot? - kérdezte hirtelen Alex.

- Szerintem elengednek - válaszolt a lány kissé vontatottan. - Biztos, hogy elengednek. Így se tudnék semmit csinálni. Szegény Lady Sorának szóval kell tartania mindenkit. Már biztos fáradt lehet.

- Biztos. Akkor talán induljunk. - mondta és előre lovagolt.

Merion egy kissé tétován indult meg, de hamar belejött. Alex roppant figyelmes volt. Vigyázott a lányra, és türelmesen elmesélt neki sok mindent a birtokról, a parkról és az ott elő emberekről, Merion pedig egész végig figyelt, kérdezősködött, és állandóan a férfi mellett haladt. Egész délelőtt lovagoltak, éppen ebédre értek vissza. Kissé elnézték az időt, így már vágtázva tették meg a hazavezető utat. Ahogy beértek a kapun Alex leugrott a lóról, és lesegítette a kisasszonyt is.

- Remélem, visszatalál egyedül is, mert én most nem mehetek be. Az a gyanúm Lord Oswald mérges lesz, és az ön nagynénje is, hogy ilyen messzire elmerészkedünk.

- Persze, visszatalálok egyedül is. Én is remélem, hogy nem lesz semmi baj - mondta Merion szomorúan, de nem nagyon akart befelé indulni. Alex kíváncsian, és kissé aggódva nézett rá.

- Nem érezte jó magát kisasszony? Vagy esetleg a lovaglás rázta fel? - kérdezte figyelmesen, amire a lány elpirult.

- Nem, nem! - tiltakozott - Kitűnően éreztem magam. Csak...
- Csak?

- Csak... már rég éreztem magam ennyire jól, és... nem tudom, miért van ez... de hiányozni, fog, ha holnap elmegyünk innen - vallotta be a lány szinte suttogva, miközben a földet bámulta. Alex nagyon meglepődött a kimondott szavak hallatán, de nem volt ideje, hogy szóljon bármit is. A következő pillanatban Sarah jelent meg az ajtóban.

- Merion kisasszony! A nagynénje, már nagyon kereste. Kérem, siessen.

- Igen, megyek már - mondta, de még mindig a férfi mellett ált.

- Hát menjen kisasszony. Nehogy megharagudjanak ránk.

- Megyek - ezzel még a lovászra pillantott és besietett a házba Sarah után. Ahogy beért már mindenkit az asztalnál talált. Layla már türelmetlen volt, ugyanis a baba miatt szinte pillanatok alatt farkaséhes tudott lenni. - Elnézést a késésért. Csak lovagolni voltam és elröpült az idő. - mondta szégyellősen, de az arca szomorú is volt egyben.

- Ugyan, semmi baj - mondta Sora és hellyel kínálta.

Merion leült a jobbjára, és már neki is láttak a pompás ebédnek. A társaság kitűnő volt, mindenki remekül szórakozott. Még De la Rocket kisasszony is el, el mosolyodott néha, de a tekintet mindig az ajtót figyelte. Ebéd után már nem történt semmi. A vendégek, a szalonban beszélgettek, Sora zongorázott, majd Layla és a hercegné is, Merion énekelt egy keveset, az urak pedig mindent megtapsoltak. Leon és Sora most már tényleg úgy viselkedett, mint egy igazi házaspár. Minden mozdulatuk természetes volt, magabiztos, mégis, egyikőjük sem érezte úgy, hogy kényszerből cselekszenek. Most már bátran egymásra néztek, könnyedén nevettek, gond nélkül megfogták egymás kezét. Nem volt zavaró egy apró csók, egy kedves szó. Mind a vendégek, mind Sora és Leon is elhitte, hogy a házasságuk igazi, nem szerződésen alapuló. A következő reggelen a vendégek távozni készültek. Leon a szerződést megkötötte velük, így most már teljes biztonságban volt Danieltől. Úgy tűnt semmi sem zavarhatja meg az életüket. Az indulás reggelén kikísérték őket egészen a kapuig. Míg Layla, Yuri, Leon Sora és a hercegi pár búcsúzkodtak Merion Alexel beszélgetett.

- Remélem, hamar találkozhatunk kisasszony. - mondta a férfi búcsúzóul.

- Én is- suttogta a lány. - Most 3 hónapig Párizsban leszünk. A nénikém szeretné, ha megtanulnék franciául.


- Ha nem tartja tolakodásnak, akkor valamikor meglátogatom-, mondta Alex kisvártatva. Merion kettőt pislogott majd válaszolt.

- Rendben van. Várni fogom. - suttogta szomorúan, és egy könnycsepp gördült le az arcán. Alex kissé bátortalanul ugyan, de felszárította a kezével. Senki se látta meg őket. Ezek után a kocsi elhajtott. Sora és Leon boldogan, de azért megkönnyebbülten intett búcsút, míg Alex kis szorítással a szíve körül sétált vissza a lovak közé. Az Oswald házaspár magára maradt. Leon átkarolta Sora derekát és a kert felé húzta. Csodás nyári este volt. A nap már lemenőben volt, aranyló karikája halvány rózsaszínre varázsolta az eget.


- Hová megyünk? - kérdezte fáradtan mosolyogva.

- Csak a kertbe egy kicsit... sétálunk. - válaszolta a férje.

- Rendben- mondta, és követte, Leont. Már jócskán benn jártak a vadregényes parkban, amikor leültek egy padra, ami éppen egy tóra nézett. 3 fehér hattyú úszott rajta. Miután leültek, még sokáig hallgattak. Nem akarták megtörni a pillanat varázsát. Szinte szavak nélkül is megértették egymást. Felhőtlenül boldogok voltak. Végül Sora szólalt meg először.
- Sikerültek a befektetések?

- Igen sikerültek. - válaszolt Leon, és a felesége felé fordult egy pillanatra.


- Akkor most már biztos, hogy nem kell tartanunk Danieltől? Nem fog ide jönni? Nem fogja elvenni a birtokot? És nem fog elvinni engem? - kérdezte végül izgatottan. Lord Oswald csak elmosolyodott ezen.

- Nem, nem, nem és nem. Nem fog idejönni, nem veszi el tőlünk a birtokot, és nem fog téged sem elvinni. Ebben biztos lehetsz, a szavamat adom rá, hogy soha nem esik bántódásod Sora - mondta végül komolyan, és magához húzta a nejét. Sora boldogan fészkelte bele magát a karjaiba, és azonnal közelebb húzódott hozzá.


- Köszönöm - suttogta fátyolos hangon és egy könnycsepp gördült végig az arcán, de nem a bánattól, hanem az örömtől.

Leon rögtön megérezte a kezén a forróságot, és lágyan lecsókolta a felesége arcáról. Még sokáig ültek kint és beszélgettek. Már a hold egészen fenn volt az égen, amikor végre, visszatértek a kastélyba. Csöndesen megvacsoráztak és aludni tértek, Leon szobájába. Nem akartak több magányos éjszakát. És ezzel a lépéssel szerződésük fő pontját, hogy idegenek lesznek, teljesen megszegték. Kalosék már nem is csodálkoztak ezen. Sarah, Ken és a többiek, már régóta érezték, hogy megváltozott valami köztük, és ez volt az utolsó lépés, amely teljessé tette a boldogságukat.

A következő 5 hét a birtokon eseménytelenül telt el. A bál után 10 nappal megérkeztek a befektetők küldöncei és elvittek majdnem 60 lovat. Leon most hatalmas pénzre tett szert, így már nem volt többé szüksége a felesége vagyonára. Telesen a maga ura lett. Sora tudta, ezt de nem aggodalmaskodott miatta, mert úgy érezte Leon sokkal elégedettebb, ha nem szorul senki segítségére. Ez egy olyan ékes tulajdonsága volt a férfinek, amit Sora nagyra becsült. A bizalma a férje felé napról napra nőtt. Életében először érezte, hogy tudja hol az otthona, és hogy tudja ki az az ember, akiért bármit képes lenne megtenni.
Már majdnem október vége volt, amikor Leon egy éjjel arra ébredt, hogy Sora a karját rángatja.
- Leon, ébredj, gyorsan! - mondta a nő izgatottan. - Hallod?

- Mi az? Ég a ház? - kérdezte álmosan, és a másik oldalára fordult. Úgy tűnt nem rajongott azért, hogy éjszaka zavarják.


- Nem, nem ég a ház. Futár érkezett a Netherfild birtokról. Yuri üzent, Laylának kisfia született- hadarta gyorsan. Leon azonnal vigyázzállásba vágódott.

- Hogyan? Már most? Nem korai ez?


- Nem dehogy. Hiszen egy hete már meg kellett volna születni a babának. - mondta miközben öltözködni kezdett. Leon a szemét dörzsölgetve, dideregve nézte.
- Most miért öltözöl? - kérdezte egy ásítás közben.

- Ja, Yuri üzeni, hogy Layla nagyon örülne nekünk, ha ott lennénk. Kéri, hogy induljunk amint tudunk. Érted? - kérdezte kapkodva. Leon nem értette.


- Nem. Mi szükség van ott ránk? Layla nyilván a babával akar lenni nem velünk. - motyogta durcásan és visszafeküdt.

- Leon! Layla örülni fog, majd meglátod. Siess. Már a kocsi készen van - mondta ezzel kiszaladt a szobából és Sarah nevét kiáltozta.

Leon fáradtan ült fel az ágyon, és az órájára nézett. Hajnali 3 óra volt. Az út Netherfildbe legalább 2 óra, de sötétben talán többi is. Reggelre ott lesznek. „Nagyszerű” - gondolta, de azért mosolyogva kezdett el öltözködni. Az egyik legjobb barátja apa lett. Hát ez nem mindennapi dolog az biztos, de ő már előre tudta, hogy nem akar gyereket. A húga halála túlságosan is elrettentette attól, hogy valaha is gyereket akarjon. Szerette a feleségét, és nem akarta annak a veszélynek kitenni, aminek hajdanán Sophie ki volt téve. De ezeket nem mondta el Sorának. A kapcsolatuk még nem érkezett el arra a pontra, hogy mindenről beszámoljon. Egyelőre az udvarlási szakasz volt kettejük között, igaz, más körülmények között, egy kissé. Sora mire visszaért, Leon már fel volt öltözve és fáradtan ült az ágya szélén. Sora mosolyogva nézett rá, úgy mint egy édesanya a kisfiára.

- Ugyan drágám. Nem minden nap lesz az ember nagybácsi és nagynéni, még ha csak fogadott is. A kis Lord Dominic Patric Killien-Hamilton örülni fog nekünk, meglátod.

- Te jó ég, milyen hosszú neve van neki. Mire megtanulja legalább 100 éves lesz. - morgott tovább Leon.

- Nem is tudtam, hogy ilyen rosszkedvű vagy, ha felköltenek. - érvelődött tovább Sora miközben a bőröndbe dobálta be a férje ruháit. Leon csak a vállát vonogatta és fölkelt az ágyról. Ahogy Sora ránézett kirobbant belőle a nevetés.

- Mi olyan mulatságos? - kérdezte a férfi sértődötten.

- Semmi - lépett oda hozzá Sora és arcon csókolta, majd elkezdte kigombolni az ingjét. - Félregomboltad a ruhád drágám - mosolygott Sora, és elkezdte újra begombolni férje fekete ingét. Leon szótlanul tűrte, hogy felesége megigazítsa rajta a ruhát. Egész idő alatt az arcát fürkészte.

- Kész - mondta végül Sora.

- Köszönöm - válaszolta Leon és megcsókolta nejét. Sora elpirult, ami érdekes volt, mert egy ideje, már nem történt meg ez, ha kapott egy csókot Leontól.

- Indulhatunk?

- Igen, indulhatunk - mondta Lord Oswald és felemelte a bőröndjét, majd a felesége után sétált.

Még sötét volt, amikor elindultak a Netherfild birtokra. A kocsiban egy keveset beszélgettek, majd Sora elaludt, a férje karaiba hajtva fejét. Leon egész idő alatt gyöngéden simogatta gyönyörű selyemhaját, és kíváncsian figyelte a nyugodt arcát. Reggel 8 órára megérkeztek a Killien lakba, ahol már 3-an laktak. Sora rögtön kipattant a kocsiból és beszaladt az ajtón. Leon a fejét csóválva ballagott utána, és rögtön Yurival találta szemben magát. Meglepetten nézett legjobb barátja felhőtlenül boldog arcára.

- Leon! - kiáltotta Yuri - Ilyen hamar itt vagytok?
- Yuri, gratulálok - mondta Leon őszintén és vállon veregetve megölelte barátját. - Nagyon jó apa leszel, ez biztos.

- Remélem is - mondta büszkén - Egy tündérien szép kisfiú Leon. Az én szemeimet örökölte, de az arca az tiszta Layla. A haja viszont felül múlt minden várakozást. Olyan fekete, mint az ónix, és a szemei is úgy csillognak, mint a kék ég. Mondom, csodaszép baba. - áradozott Yuri a büszke apák minden jogával. Leon mosolyogva nézett legjobb barátjára. Eszébe jutott milyen volt, amikor kicsi volt, milyen volt, amikor megkérte Layla kezét, és milyen volt, amikor bemutatta először Sorának. - Leon!!! - kiabálta most.

- Igen?

- Hogy-hogy ilyen korán itt vagytok?

- Ja, Sora keltett fel valamikor fél háromkor. Azt mondta levél jött, és hogy azonnal utazzunk ide, mert megvan a baba. Most szerintem Laylával babázik, mert ahogy megállta a kocsi berohant a házba - mondta Leon kissé cinikusan. Yuri jót nevetett rajta.

- Én az írtam a levélbe, hogy megszületett a fiam, és valamikor reggeli után átjöhetnétek megnézni őt. De ezt se magamtól írtam. Layla diktált. Én úgy gondoltam, elég lenne délután indulni, és itt is alhatnátok. De a drága nejem hajthatatlan volt.

- Nők... - morgott Leon álmosan.

- Na gyere, bemutatlak Dominicnak - ezzel előre sietett a gyerekszobába. Ahogy beléptek az ajtón mintha egy másik világba csöppentek volna. Egy óriási hófehér falú helyiség volt, 5 óriási ablakkal, így a fény szabadon áramolhatott be. A fal mellet egy óriási franciaágyon Layla feküdt a legnagyobb boldogságba. Az arca ragyogott, a szemei csillogtak. Tőle nem messze egy hófehér baldahinos kiságy állt, apró kék mintájú függönnyel letakarva. Előtte egy fotelba Sora ült a karjában az apró Killien babával. Leon egy pillanatra lemerevedett, majd először Laylához lépett.

- Gratulálok anyuka - mondta kedvesen mosolyogva.

- Köszönöm Leon. Menj, nézd meg a világ legszebb babáját! - mondta és Sora felé mutatott. Lady Oswald egy apró fehér pólyás csomagot tartotta a kezében. Leon óvatosan felé sétált, és megbabonázva nézte feleségét, és a pici fiút. A babának szép fehér bőre volt, és sűrű sötét haja. A száját összeszorítva, és a szemét szorosan lehunyva édesen aludt a nagynénje kezében. Sora óvatosan ringatta őt, és valami halk altatót dúdolt neki. Az arca csupa szeretet volt, csupa báj. Annyi kedvességgel nézett arra a csöppségre, hogy Leon, még sosem látta ilyen szépnek az arcát. Lassan leguggolt mellé, így egymagadságba került a feje a babáéval.

- Ugye milyen bájos baba? Igazi szépség. És milyen nyugodt. Igazán szerencsések a szülei- mondta Sora és Leonra nézett. Lord Oswald bólintott, és tétován állt fel.

- Megfoghatom? - kérdezte Laylától.

- Hát persze, nyugodtan. El is várom. - mosolygott a férje mellől. Sora lassan felállt, és óvatosan Leon kezébe tette a babát. Ahogy a férfi fogta őt, a pici felébredt, és szemébe nézett. Nagy komoly, kék szemei voltak, és csodálkozva nézte a fogadott nagybácsikáját. Sora kissé távolabb lépve bámulta férje arcát, amiről leírt a csodálkozás, a döbbenet, és a büszkeség. Halkan ringatni kezdte a kisfiút, aki ki idő után visszaaludt.

- Gyönyörű gyerek - mondta, lassan a kiságyhoz sétált, és bele tette a babát. Még sokáig nézte, miközben Yurival és Laylával beszélgetett. Sora végig ott állt mellette, és néha ő is megszólalt. Még 3 napot töltöttek a Netherfild birtokon, majd hazaindultak. Örök emlék maradt számukra a kisbaba bájos arca, és az értelmes komoly szeme. Egész úton alig szóltak valamit egymáshoz. Miután hazaértek megvacsoráztak, és aludni indultak. Lord Dominic Patrik Killien-Hamilton megismerése egy feledhetetlen emlék marad számukra.

Lassan eltelt még egy hónap. Már december eleje volt, és soha nem látott hó esett Dél- Franciaországba. Az egész táj szikrázóan gyönyörű volt. Nappal olyan volt, mintha az ember tündérországba tévedt volna, de éjjel könyörtelenül hideg volt, és fagyos. A sápadt holdfényben úgy tündökölt, mintha vékony gyémánttakaróval lenne beborítva minden.

Egy hideg késő délutánon, míg Leon a könyvelést intézte, Sora a kastélyban sétálgatott. Beszélgetett Mayel, Sarahval, utasításokat adott ki a lányoknak, háziasszonyi teendőit látta el. Már majdnem 5 óra volt, amikor a nyugati oldalon akadt dolga. Valamilyen papírokat akart elrendezni, és pont azelőtt a folyosó előtt sétált el, ahol már több mint 2 éve nem járt. Egyszer csak megbotlott a szőnyegen, és az összes papír szanaszét röpült a levegőben. Nehezen sóhajtozva állt fel a földről, és elkezdte szedegetni a lapokat. Már majdnem mind megvolt, 2 azonban berepült a folyosóra, oda ahova Sorának nem volt szabad mennie. Gondolkodott, hogy beszaladjon e értük, majd hirtelen égető vágyat érzett arra, hogy megtudja, milyen titkot őriznek, a nyugati szárny szobái.

Alaposan körülnézett, hogy nem e jár arra valaki, aki lebuktathatja, de nem látott senkit. A papírokat összeszedte, és lerakta egy székre, ezután pedig elindult remegő lábakkal. A folyosót most is csupán egy pár gyertya világította meg. A falakon öreg, régi festmények voltak, tájakról, ismeretlen rokonokról, ősi nemesi felmenőkről. Jobb oldalt 5 szoba volt míg a bal oldalon csak 3. Ebből a 3-ból 2 fürdő helyiség volt a harmadik pedig valami tároló. A másik oldalon az 5 szobából Sora az első kettőt látta, a többit viszont nem, így most azokat akarta megnézni.
Belépett a harmadik szobába, ott azonban teljes volta sötétség. A gyertyájával bevilágította a helyet, és az egyik polcon talált még 2 mécsest. Miután azok is égtek, tisztábban látott mindent. A szoba egy női szalon volt, sok szép festménnyel a falon. A sarokban egy márvány kandalló állt, szembe vele egy óriási tükör. Az asztalon egy vázában elszárad rózsacsokor állt, mellette pedig néhány porcelánbaba. A falakon itt is festmények voltak ugyanarról az ezüsthajú nőről, akit Sora akkor látott, amikor 2 éve először járt a kastélynak ezen részén, csak most a kép nem egy kislányt, hanem egy kb. 20 éves lányt ábrázolt. Magas porcelán fehér homloka volt, és csodaszép ezüstös haja. A szemei szokatlan értelmességről tanúskodtak, és a szája finom metszésű rózsaszínes volt. Sora sokáig nézte a képet, majd tovább sétált.
Egy íróasztalhoz ért, ahol egy kupac levélpapírt talált, egy faragott tintatartót, és egy képet. A festményen Leon volt és az előbb látott nő, Sophie. A férfi átölelte a nőt, a nő pedig egész közel húzódott hozzá. A fiókban néhány elkezdett levelet talált. 2 jelentéktelen volt, de a 3. nagyon érdekesnek bizonyult. Sophie akarta írni a testvérének egyszer, amikor távol volt, de ezt Sora nem tudta; egész másra gondolt. A levél csupán pár soros volt, úgy tűnt még nem fejezték be. Ez állt benne:

Drága Leon!

Már nagyon hiányzol, remélem, tudod. Nem igazi idehaza nélküled. Képzeld reggel kilovagoltam, és találkoztam Maryvel. Gratulált az eljegyzésemhez, de láttam rajta, hogy azért csalódott. Na, mindegy, majd megbékül talán. Érdekes azért, hogy elém, mert állni a történtek után. Ja kérlek, ne-


folytatódott volna tovább a levél, valaki azonban a szobába lépett.

- Mit keresel itt Sora? - kérdezte egy hang, amely olyan keményen csengett, és olyan dühösen, hogy a szoba fala, de, még a környező sziklák is beleremegtek. Az érkező idegen, ismét az volt, aki 2 évvel ezelőtt. A kastély ura Lord Leon Oswald. Sora, ahogy meglátta a férjét rögtön felugrott az asztal mellől, és hátrébb lépett néhány lépést. A férje szemébe nézett, de azonnal elhagyta a bátorsága. Olyan dühöt, és csalódottságot látott, mint még soha.

- Leon... én... csak ... - dadogta, és a kifogásokat kereste.


- Még egyszer utoljára kérdezem Sora, mit keresel ebben a szobában? Megmondtam neked világosan, hogy soha többet ne tedd be ide a lábadat. Tehát?
- - kérdezte könyörtelenül. Sora azonban most sem adott választ.

- Én csak kíváncsi voltam. Miért nem jöhetek erre Leon? Mit rejtegetsz? - kérdezte támadó hangon, ami még jobban feldühítette a férfit.


- Mit rejtegetek? - kiabálta Leon. - Hallod magad Sora?

- Igen hallom - vágott vissza dühösen. - Akkor magyarázd meg, miért kell elkerülnöm ezt a szárnyat már 2 éve? Mi az oka? Válaszolj!


- Nem tartozom neked magyarázattal - vágta vissza a férfi és fel s alá kezdett el sétálni a szobában. A levegő csak úgy izzott körülöttük.

- De igen is magyarázattal tartozol! A feleséged vagyok!


- Ha tényleg a feleségemnek tartod magad, akkor miért nem bízol bennem jobban?
Ennyit igazán megérdemelnék. - mondta dacos, sértett hangon, és az ablakhoz sétált. Sora nem hitt a fülének.

- Elegem van belőled Leon. - robbant ki Sora, és már nem is figyelt arra, hogy mi mond - Tehát Sophié volt a szoba igaz? - szegezte neki hirtelen a kérdést; Leon csak pislogott.

- Ki beszélt róla neked? - kérdezte kisvártatva dühösen. Sora fájdalmasan felnevetett.


- Hogy ki beszélt? Az most mindegy. Ki ez a nő? Válaszolj! - követelte dühösen.

- Semmi közöd hozzá Sora, nem tartozik rád - üvöltötte Leon. Úgy érezte Sora ostobasága, és gőgje megsérti a húga emlékét. Sora a döbbenettől meg sem tudott szólalni, csak szikrázó szemekkel nézett férje dühös szemeibe, amelyek most olyanok voltak, mint a villám. Majd lassan, kimérten megszólalt.


- Hát így állunk Leon. Most már minden világos. De, ha ez a véleményed, ha ennyire bizalmatlan vagy, akkor nem tudom, miért hiszed, hogy tényleg a feleséged vagyok? - kérdezte Sora kegyetlenül. A válasz megdöbbentő volt.

- Nem hiszem Sora. Most már nem. Nem vagy a feleségem. - mondta könyörtelenül, majd kisietett a szobából. Nem mondott utána semmit. Sora egy pillanatig mereven állva utána nézett, majd lassan megeredt a könny a szeméből, végigfolyt az arcán, a ruháján, és lepotyogott a földre. Úgy érezte, hogy beleőrül a fájdalomba.


Leon súlyos csizmája ritmusosan vágódott neki, a márványpadlónak. Az arcát a padlóra szegezte, úgy ért el a szobájába. Az arca komoly volt, és szürke a dühtől. Bevágódott a foteljába a kandalló elé és gondolkodott. Dühös volt Sorára, de nagyon. Sértette a büszkeségét, hogy nem bízik meg benne, és kimondhatatlanul feldühítette, hogy Sophie holmija között turkált. Kb. 3 óráig érzete úgy, hogy Sora a hibás azért, hogy ennyire összevesztek, majd később lecsillapodott a dühe. Este 11 órára, már kissé másképp vélekedett a történtekről. „Talán túl kemény voltam hozzá” - gondolta „hiszen nem tehet róla, hogy kíváncsi. De akkor is, bízhatna bennem. Hiszen egyszer így is elmondtam volna mindent. De honnan tudhatott Sophieról?” - csendült fel benne a kérdés, majd megjelent előtte Sora arca akkor, amikor azt mondta, hogy nem a felesége. A szemei elkerekedtek, és nem tükröződött belőlük más, csak az üresség. Majd lassan megteltek könnyel. Leon hirtelen kellemetlen, szorító érzést, érzett a szíve körül. Úgy érezte, nem szabad még egyszer megengednie, hogy Sora arca szomorú legyen. „Reggel bocsánatot kell kérnem!” - határozta el majd az ágyához sétált, és lefeküdt aludni. Az álmai, azonban ismét zaklatottak, és rémisztőek voltak, olyanok, mint amikor ismerte Sorát.

Reggel Leon nyűgösen kelt. A szobájába kialudt a tűz, így most hideg volt. Kelletlenül öltözött fel, és az étkező felé sétált. Már alig várta, hogy Sora megjelenjen; feltétlenül beszélni akart vele, de nem merte a szobájába felkeresni. Amikor odaért az étkezőbe, nem találta ott Sorát. „Biztos neheztel rám a tegnapi miatt. Mégis csak fel kell keresnem...” - gondolta Leon és nekilátott a reggelijének. Kelletlenül kenete meg a pirítóst, és undorodva itta meg a kávéját. Semminek sem volt jó íze. A reggeli befejeztével a déli szárny felé indult, oda ahol Sora szobája is van. Útközben találkozott Sarahval.

- Hol van az úrnője Sarah? - kérdezte, ahogy meglátta a nőt. - Csak nem beteg?

- Nem tudom uram - mondta Sarah meglepetten. - Utoljára este láttam őt. Azt mondta, ne zavarjam meg reggel, ne ébresszem fel. Majd ő kijön, ha akar. Nem tudom, hol van most, de nem hinném, hogy beteg. Az arca azonban nagyon szomorú volt. - vallotta be kisvártatva. Leon felkapta a fejét, de nem szólt semmit.


- Köszönöm - mondta és a felesége szobája felé indult.

Az ajtóban megállt egy pillanatra, majd kopogott, és belépett rajta, de nem talált ott senkit. Kíváncsian nézett körbe, de nem látott semmi szokatlant. Majd az íróasztalhoz sétált, és egy fehér borítékot pillantott meg. Lord Leon Oswald - ált a borítékon. Leon türelmetlenül tépte fel a pecsétet, és mohón olvasni kezdte. Hirtelen megtántorodott, és a székhez botorkált. A papírlapot Sora finom nőies írása borította be, egy-két helyen azonban el volt maszatolva a betű. A könnycseppektől. A levélben ez állt.


Leon!
Mit is írhatnék ezek után? Nem tudom. Sajnálom, kimondhatatlanul sajnálom, hogy nem bíztam, benned, sajnálom, hogy magamhoz láncoltalak, és sajnálom, hogy el kellett válnod Sophietól; miattam. Önző voltam és makacs, de életemben először úgy éreztem, hogy boldog vagyok. Ostoba voltam, hihetetlenül ostoba. De ne érezz bűntudatot drágám a világért se. Őszintén mondom neked. Hidd el, nem éri meg. Mikor már a levelemet olvasod, messze leszek tőled, és a Castian birtoktól. Úgy döntöttem nem maradok tovább melletted, de ne félj, Harrington bácsi nem fog tudni róla. Kívánom, hogy legyél boldog és ne gondolj rám. És ha ez a boldogságodat szolgálja, ne habozz egy percet sem elfeledni azt a nő, aki búcsút mondd Örökre.
Sora

Leon elhomályosult szemmel fejezte be a levelet, amely az utolsó sornál kihullott a kezéből.
- Elment... örökre - suttogta élettelen hangon - Sora!!! - kiáltott fel - Sora! - üvöltötte, és mint az őrült rohant ki az ajtón az istálló felé.