- Mike... Ismersz... Képtelen vagyok megbízni az emberekben... Kezdetben ő is ilyen volt. Rendes, kedves, és nem tudom mi történt. Talán végig színlelet, talán megváltozott, nekem mindegy. A végeredmény ugyanaz, tönkretett. És hiába tagadod, téged is!
- Miről beszélsz, Jen? - kérdezte Jason.
- Daniel Anthonról - mondta keserűen. - A volt barátomról, életem hibájáról! - telt meg a szemem könnyel. - Bocsássatok meg - ezzel lementem.
- Gondolom tudod, hogy a bátyja osztálytársa voltam - kezdte Mike. - Daniel az egyik legjobb barátom volt, sokszor lógott ő is Jenéknél. A mi nyolcas bandánk akkor lett teljes, mikor Jenny összebarátkozott Jackkel. Jen és Dan egyre jobban elvoltak. Jenny 14 volt, amikor összejöttek. Teljesen bele volt esve... Daniel egy év múlva sikeresen rávette, hogy lefeküdjön vele, másnapra eltűnt. Azóta sem láttuk, és nem is keresett minket, se Jent. Jennifer teljesen maga alatt volt, összetört. Ő megbízott Danben, az meg kihasználta. Azóta nem bízik az emberekben. Ezt eddig csak mi heten tudtuk róla. Sosem mondta el senkinek és én sem, úgyhogy állati hálás lennék, ha erről még Leonnak sem szólnál.
- Ez természetes - felelt Jason. - Hogy volt képes ezt tenni vele?...- gondolkozott hangosan. - Miért mondta Jen, hogy téged is tönkretett?
- Daniel is artista volt. Mindig úgy ismertem, mint aki sosem adja fel. Később kezdtem, mint ő, de azt mondták, tehetségesebb vagyok. Mindig az volt az álmom, hogy egyszer én is méltó legyek Jen partnerének. Mikor elment abbahagytam az egészet, pedig világ életemben csak ennek éltem. Azóta meg sem próbáltam felmenni a trapézra.
- Meg kéne úja próbálnod - mondta Jason.
- Nem hiszem, hogy menne. Már két éve tényleg meg sem próbáltam.
- Feladtad örökre egy olyan ember miatt, mint ez a Daniel? Csak gyere le egy edzésre és próbáld meg! Szerintem Jen is örülne neki, ha látná, talpra tudsz állni. Talán neki is sikerülne végre.
- Rendben... Majd lemegyek legközelebb - adta be a derekát Michael.
Én eközben kimentem a suli elé és leültem a bejárati lépcsőre. Felhúztam a térdem, fejem pedig ráhajtottam, úgy gondolkoztam. Pontosan tudtam, hogy Michael elmondja Jasonnek Daniel történetét. Mai napig átkozom azt a percet, mikor úgy döntöttem bele megyek a dologba, lefekszem vele. De én bíztam benne... Azt hittem ő az, aki sosem fog bántani. És most nézz rám! Daniel tette tönkre az életemet! Ezét örökre haragudni fogok rá. És én mégis még mindig szeretem, ez fáj a legjobban. Nem tudom gyűlölni, csak próbálok úgy tenni. Félek, hogy egyszer vissza fog jönni és én újra a karjaiban kötök ki. Pár perc elteltével valaki leült mellém. Oda se kellett fordulnom, hogy tudjam, ki az, szinte éreztem magamon a meleg szürke szempár fürkésző tekintetét.
- Mi a baj? - kérdezte a lány.
- Semmi...
- Jen, én tudom mi bajod, de te nem biztos.
- Az életemet alapjaiban elcsesztem. Azt hiszem ez elég nagy probléma.
- Miért nem ismered be, hogy Jason, Michael és Leon fontosak neked?
- Persze hogy azok Sophie... Ezt nem tagadom, de én már nem tudok úgy szeretni, mint pár éve.
- Megint hazudsz - szólt bele Leon a hátunk mögül. - Folyamatosan hazudsz, még magadnak is! Igenis szeretsz... Egyszerűen félsz megmondani Jasonnek, hogy nem őt szereted. Szánalmas...
- Gőzöd sincs az életemről Leon! Fogalmad nincs, min mentem keresztül!
Elvesztettem a fejem, dühös voltam. Kezem ökölbe szorult, óriásit húztam be a fiúnak. Leon kis híján elesett. Sophie sikított egyet, mikor megütöttem a bátyját.
- Jen, állj le! - szólt Brian.
Leengedtem a kezem. Szememből folyamként indultak el a könnyek. Térdre rogytam és ezúttal öklömmel a földet ütöttem. Kézfejemről lejött a bőr és vérzett, de engem nem érdekelt. Hirtelen erős karok fogtak át hátulról.
- Hagy abba, kérlek! - mondta Brian, majd maga felé fordított és átölelt.
Hadakoztam, próbáltam kiszabadulni az ölelő karokból, sikertelenül. Végül beletörődtem helyzetembe és Brian vállán sírtam. Leon még mindig az arcát fogta. Tényleg túllőttem a célon, de fájt... Fájt, amit Leon mondott. Mikor felemeltem a fejem, Brian keze meglazult a hátamon.
- Nem akarok még egyszer amiatt a vadbarom miatt sírni. Nem érdemli meg, hogy szenvedjek miatta... és én mégis szeretem - a végét már szinte csak suttogtam.
Ekkor láttam meg, hogy a kapuban ott áll Jason és Michael.
- Jason, kérlek, ne mondd el senkinek! Nem szeretném, ha két hét múlva már az egész iskola tudná.
- Miért nem vered ki a fejedből? - kérdezte a fiú.
- Egy élet is kevés lenne arra, hogy őt elfelejtsem. Az életemből majdnem kilenc évet kellene kizárnom. Ez lehetetlen.
- Jen, a színpadon... Rá gondoltál? - kezdte Michael.
- Nem - ráztam meg a fejem. - És ez megrémít.