Elkezdtem sírni. Ettől Leon úgy megrémült, hogy egyből a kanapéhoz vezetett és leültetett, majd elrohant zsebkendőért. Most itt térdel előttem, egyik kezében zsebkendő, amivel könnyeimet törölgeti, másik kezével pedig az én kezem simogatja, és próbál nyugtatgatni. A simogatásnak és törődésnek hála, lassan, de kezdtem megnyugodni. Nem is tudom igazán, miért is kezdtem el sírni, de ez az én állapotomban megszokott volt. Néha csak úgy egy kisállat látványától elkezdtem zokogni.

- Jobban vagy már? – kérdezte kedvesen.
- Igen – szipogtam.
- Örülök neki – mondta, és megsimogatta az arcomat.

Én úgy bújtam kezéhez, minta ettől függene az életben maradásom. Olyan jó volt újra érezni az érintését, a simogatását. Ő egyből észrevette, így nem is vette el kezét, arcomat fogva ült le mellém.

- Úgy hiszem, beszélnünk kell – mondta.

Tudtam, igaza van, ezért csak bólintottam. Nem tudtam, mit és hogyan kéne neki mondanom, de láttam rajta, ő sem tudja, hol kezdje el. De akkor elengedte arcomat és keze gömbölyű pocakomra siklott. Láttam rajta, hogy meglepődik. Azonban olyat éreztem, amit még eddig soha mióta tudom, hogy gyermeket várok. Az ő gyermekét. Boldog voltam, mérhetetlenül boldog!

- Érzem a gerince vonalát. És milyen kemény a hasad! – szólalt meg döbbenten.

Elkezdtem kuncogni, majd én is hasamra csúsztattam kezemet úgy, hogy kezeink összeérjenek. Erre ő megremegett kissé, de nem engedte el pocakomat.

- Már a harminchatodik hétben vagyok. Ilyenkor már lehet érezni a gerincét, és azt mondják, az anyukák hasa is megkeményedik. Mikor rugdos, tényleg olyan, mintha boxolna. De majd te is érezni fogod – mondtam őszintén.
- Tudom – válaszolt és elmosolyodott – Emlékszem, milyen volt, mikor Layla várta Sophie-t.

Olyan jó érzés volt, hogy a hasamat fogja. Úgy éreztem, most minden rendben van, és semmi rossz nem történhet. De most úgy éreztem, hiba volt eltitkolni előle a babát. Kezdtem úgy gondolni, bűnt követtem el. Pár percig ülhettünk így, mikor Leon megtörte a csendet egy újabb kérdéssel.

- És lehet már tudni, hogy milyen nemű lesz? – kérdezte, és rám nézett.
- Igen, de én nem szeretném tudni, bár … – válaszoltam, de nem fejeztem be a mondatot.
- Bár? – kérdezett vissza kíváncsian.
- Azt szeretném, – kezdtem el lelkesen – ha fiú lenne.
- Igazán? – nézett rám furcsán.
- Igen – mondtam bólogatva.

Ismét elhallgattunk, láttam, keresi a szavakat a hogyanra és miértekre. De úgy éreztem, most nekem kell beszélnem, tudtam, bűnös vagyok.

- Azt hittem, csak két hónapra mész el – kezdtem el mondani – De aztán nem így lett. Azonban olyan lelkes voltál, hogy újra láthatod a régi barátaid. Nem volt szívem elrontani, hiszen mi itt vártunk volna téged, még ha nem is most jössz – vallottam be neki, miért is nem szóltam neki terhességemről. Mégis tudtam, ez nem mentség.

Nem mondott rá semmit, csak hasamat kezdte el simogatni.

- Mindig is szerettem volna gyereket, de a kapcsolatunk kezdetén Jenniferrel erről sosem beszéltünk. Aztán megszületett Sophie. Rengeteg időt töltöttem vele, és már akkor tudtam, hogy hamarosan nekem is lesz. Azonban még túl fiatalok voltunk, aztán ő elment. Nehezen viseltem az utána való időszakot, de egy kis angyal megmentett - akkor rám nézett - Ugye tudod, hogy nem volt jogod hozzá! De egy feltétellel, megbocsátok – mondta, majd előhúzott egy kis dobozt a zsebéből.

Elvette kezemet hasamról és kinyitotta a kis ékszertartót. Egy gyűrű volt benne. Aranyból készült, és egy pici kis gyémánt volt rajta. Mindig is ilyenről álmodoztam, bár mostanában nem igazán gondoltam ilyesmikre. Hisz, most ismét megkér, hogy legyek a felesége, és megbocsát. Tényleg úgy éreztem, ennél szebb már nem lehet semmi! Ahogy ezeket mind felfogtam elpirultam, és mélyen a szemébe néztem. Ő rám mosolygott én, pedig vissza rá. Ekkor megszólalt.

- Légy a feleségem! – kérte meg a kezemet újra.

Ezer meg egy kérdés fogalmazódott meg bennem kérése kapcsán, de tudtam, szeretem, és az minden vágyam, hogy a felesége lehessek.

- Igen – mondtam és elpirultam.

Erre ő elmosolyodott, majd megszüntette a közöttünk lévő távolságot, és megcsókolt. Ahogy ajkaink újra összeértek ennyi idő után, mesés érzés volt. Mintha nem telt volna el az a fél év, amíg ő távolt volt, és én nem hallgattam volna el előle semmit. Hamar utat tört ajkaim közzé majd, mint az őrültek, olyan szenvedélyesen kezdünk el csókolózni. Éreztem a csókjában a vadságot, a követelőzést, és a visszafojtott vágyat. Egy kicsit megijedtem, de ugyanolyan hévvel viszonoztam csókját. Bár tudtam, semmi nem történhet most köztünk, de megnyugtatott a tudat, hogy vágyik rám. Ekkor azonban megszakította csókunkat, mélyen a szemembe nézett.

- Ha most nem hagyjuk abba, meg fogok örülni – dörmögte.
- Sajnálom – mondtam szomorúan.

Lehajtottam fejem, mégis éreztem, engem néz. El tudtam képzelni, mit gondolhat most, hiszen csókjában is éreztem a vágyat, amelyet már lassan fél éve visszafojtott magába, és most hogy hazajött, nem lehetünk együtt.

- Én egyáltalán nem sajnálom – szólalt meg.

Egyből felemeltem fejemet és rá néztem. Olyan furcsán néztem rá, hogy egyből elkezdett nevetni, majd adott egy puszit az orromra. Közben egyik kezével megfogta bal kezem, és mikor már kissé eltávolodott felhúzta ujjamra azt a picinyke ékszert, amivel az előbb megkérte a kezemet. Ámulva figyeltem tevékenységét, majd miután a gyűrű felkerült ujjamra, ismét adott egy lágy csókot ajkaimra, és felállt.

Körübelül fél órával később megérkeztek Leon csomagjai. Nem engedte, hogy segítsek neki kipakolni, akárhogy is próbáltam vele megértetni, nincs semmi bajom, de ő hajthatatlan volt. Míg pakolt, rengeteget mesélt. Kis szüneteket tartott közben, ilyenkor odajött hozzám, megcsókolt, a hasam simogatta, vagy éppen a babához beszélt. Néha azonban ő kérdezett az állapotomról, a baba egészségéről, és hogy meg van-e már véve minden a picinek. Természetesen, én készségesen válaszoltam a kérdésére. Nagyon figyelt azokra, amiket mondtam és néha mosolygott is. Kérdeztem az okát, de ő egy „majd megtudod későbbel” mindig elintézte. Rengeteget nevettünk közben, ami nagyon jót tett nekem, hiszen legbelül rettegtem a gondolattól, hogy esetleg talált valakit, akit tényleg szeret, és eldob. De ő engem szeret és akar minket!

Délután elmentem Sophie-ért. Leon nem jött velem, mert azt mondta, van egy-két telefon, amit el szeretne intézni, és ez meglepetés lesz nekünk a kislánnyal. Azonban megkért, ne áruljam el unokahúgának, hogy hazajött. Kérésének megfelelően cselekedtem, de Sophie még így is nagyon örült nekem. Hazafelé bementünk egy élelmiszerboltba vásárolni a vacsorához. Nagyon jól szórakoztunk. Imádtunk együtt boltba menni, a kicsinek is sok holmit vettünk közösen. Sokszor hitték azt, mi anya és lánya vagyunk, ilyenkor kissé mind a ketten elszomorodtunk. Szavak nélkül is tudtam, az édesanyjára gondol, aki már soha nem lehet vele. Ezekben a pillanatokban, azt kívántam, bár én lehetnék az anyukája, de mivel sajnos nem vagyok, inkább jó erősen átöleltem és megígértem neki, én mindig itt leszek vele. Ő ezen mindig elmosolyodott és szorosan bújt hozzám.

Nem sokkal később már a bejárati ajtó előtt ácsorogtunk, én a szatyrokat fogtam, míg Sophie egy kekszet eszegetett. Éppen vettem volna elő a kulcsokat, mikor kitárult az ajtó, és mögötte Leont pillantottuk meg. Sophie szeme egyből elkerekedett, és tátva maradt a szája. Leon ezen elnevette magát, közelebb jött, majd letérdelt a kislányhoz és átölelte. Ő a döbbenettől először nem ölelt vissza, de ahogy felocsúdott, olyan szorosan ölelte kedvesemet, hogy még a szuszt is majdnem kipréselte belőle. Leon a kislányt ölelve állt fel, aki így lábaival átkarolta derekát.

- Gyertek. Menjünk be – mondta.

Előre engedett én, pedig egyből a konyhába mentem, és lepakoltam a szatyrokat. Tudtam, mennyire szeretik egymást Sophie-val, ezért úgy gondoltam, magukra hagyom kicsit őket. Ezért itt vettem le a kabátomat, majd elkezdtem kipakolni és főzni. Nem sokkal később, karokat éreztem derekam köré fonódni, majd megéreztem a számomra annyira fontos férfi illatát.

- Nem lenne jobb, ha rendelnénk? – kérdezte.
- Attól hogy terhes vagyok, még tudok főzni, és amúgy is jót tesz nekünk – mondtam, miközben kezemet hasamra tettem.
- Annyira féltelek – vallotta be őszintén.

Elengedte derekamat én, pedig szembe fordultam vele.

- Tudom, és hidd el, jól esik. De kérlek, ne kezelj úgy, mint egy beteget.
- Megpróbálom – mondta, miközben lesütötte tekintetét.
- Holnap mennem kell ellenőrzésre. Nem szeretnél velem jönni? – kérdeztem kedvesen.

Rögtön a szemembe nézett, majd megcsókolt.

- Nagyon szeretnék ott lenni – mondta.

Hálám jeléül, adtam neki egy csókot a szájára, amit ő egyből viszonzott, majd elváltunk egymástól. Visszafordultam főzni. Ő leült az asztalhoz, és engem kezdett el nézni, ekkor Sophie is megjelent az ajtóban.

- Gyere Sophie, ülj az ölembe, és meséljük el Sorának a jó hírt – hallottam meg Leon hangját.