|
Sweet Chocolate
Dodo 2008.11.18. 17:04
Mostanában mindig fölébredek hajnalban, és csak bámulok ki az ablakon. Ez ma se volt másképp. Mikor kisétáltam a konyhába nagyon megörültem a látványnak, ami elém tárult a nagyablakon keresztül. Nagy pelyhekben hullott a hó. A hó, amit már kicsi korom óta imádok, hála édesapámnak, akivel rengeteget játszottunk ilyenkor odakint. Számtalan hóembert is építettünk és tőlünk rettegett minden szánkózó. Ahogy egyre idősebb lettem, egyre kevesebb dombról siklottunk le, de annál többet sétáltunk a hólepte tájakon. Még csak pár éve halt meg, de nekem rettenetesen hiányzik. Ilyenkor mindig sokat gondolok rá, visszalékezek az együtt töltött szép percekre.
Hamar elálmosodtam a nézelődésben, így hát visszasétáltam és már majdnem visszaaludtam, mikor elhatároztam, sétálunk egy nagyot Sophie-val a parkban, miután elhozom az iskolából. Sokat szoktunk sétálni és játszani odakint. Közös hóembert is építettünk már, aminek többen is a csodájára jártak. Ezen felbuzdulva az Oswald ház kertjében is készítettünk egyet, aminek úgyszintén nagy sikere lett! Mindenki nagyon örült annak, hogy milyen jóban vagyok a kislánnyal, aminek több pozitív következménye is lett. Az iskolában is jobb eredményeket ért el, és az orvosok is kezdtek bizakodni benne, hogy talán újra beszélni kezd.
A nap sugarai ébresztettek pár órával később. Mivel ma szabadnapos vagyok, úgy gondoltam sokáig alszom, ezért nem állítottam be az ébresztőórát. Ma se sötétítettem be, így nem éreztem magam annyira egyedül. Már itt laktam lassan három hónapja, de ha Sophie nem volt itt nagyon magányosnak éreztem magam és kicsit féltem is. Első gondolatom ma is, mint szinte minden reggel az volt, hogy mennyire hiányzik Leon. Aznap, mikor elutaztak már hívott, de mivel sietnie kellett az átszálláshoz nem tudtunk sokat beszélgetni. Természetesen, az orvosi leleteimről nem szóltam neki, és a későbbiekben is mélyen hallgattam az eredményekről. Mások sem mondtak el neki semmit, mert megkértem őket rá, hisz ez olyan dolog, amit én akarok közölni vele, és amúgy is csak két hónapra ment el!
Minden nap beszéltünk telefonon. Reggelente a telefon csörgésére ébredtem, ő pedig a beszélgetéseink után ment aludni. Levelet is sokat írt vagy képeslapot küldött! Az első hónap nagyon hamar elrepült. Volt olyan is, hogy pár napra meglátogatta néhány barátját, és addig magára hagyta Jennifert, aki nagyon örült, hogy kicsit egyedül lehet. Sokszor hívott fel ő is, rengeteget beszélgettünk. Ha lehet ezt mondani, összebarátkoztam azzal a nővel, aki talán az egyetlen olyan ember volt, aki elvehette volna tőlem Leont, ha akarja. De ő többször is biztosított róla, nem áll szándékában, és figyel rá, amíg távol van, hogy ne tegyen semmi meggondolatlanságot. Úgy gondoltam, ha már őszinte volt velem, én is az leszek vele, így elárultam neki a Leonnal való kapcsolatuk kezdetének a titkát. Először meglepődött, majd közölte, sok mindent ért már!
Alig vettük észre, és már csak pár nap volt hátra Jennifer műtétéig, ami végül nagyon jól sikerült. Az orvosok pozitívan nyilatkoztak a gyógyulási esélyekről. A kezeléseken és utóvizsgálatokon is nagyon jó eredményeket kapott. Mindenki nagyon örült. Jennifer a későbbiekében elmesélte nekem, már régóta ismeri az orvost, aki műtötte, de eddig nem mert nyitni felé. De már tudja, van esélye élni és boldognak lenni egy férfi oldalán. Azonban Leon közölte, hogy neki még nem áll szándékában hazajönni, hanem meglátogatja pár külföldön élő barátját. Hidegzuhanyként ért ez a bejelentése, de nem én voltam az egyetlen, aki így fogadta a hírt. Igaz jól működött az étterem, de érezhető volt Leon hiánya.
Erre ő azt javasolta, hogy mi lenne, ha én végezném az ő munkáját a távollétében. Mintha csak tudta volna, hogy hamarosan már úgysem dolgozhatok a konyhán. Az édesanyja egyből helyeselte az ötletét, ugyanis ebben a röpke két hónapban nagyon megkedvelt. Mindez köszönhető volt a Sophie-val való kapcsolatomnak és hát természetesen jelenlegi állapotomnak. Amikor közöltem az örömhírt, nagyon boldog lett és biztosított arról, hogy mindenben támogatni fog. Nagyon hálás voltam neki ezért, de már akkor közöltem, nem akarok senkin élősködni, ha esetleg Leon visszautasít. Miután világossá vált számunkra, hogy Leonnak még esze ágában sincs hazajönni, és nekem nem éppen egyszerű reggelenként eljutni az étterembe, Mrs. Oswald felajánlotta lakjak kedvesem lakásában, hiszen úgysem használja és biztos nem bánná.
Édesanyám az elején nem tartotta jó ötletnek, de miután kiderült, hogy megint hosszabb időre elutazik, már nem volt ellenvetése. És amin igazán meglepődtem, hogy még Leon is jó ötletnek találta a költözést. Azzal viccelődött, hogy teljesen olyan lesz, mintha a felesége várná haza. Én ezt egyáltalán nem találtam viccesnek, bár ő továbbra is ezen poénkodott. Sophie sokat aludt nálam, és már az iskolában is ismertek. A karácsonyi műsorra én is meg voltam hívva, ahol még ajándékot is kaptam tőle. Nagyon meghatódtam.
Ahogy egyre jobban telt az idő annál többször álmodtam Leonnal, és hogy milyen lenne, ha itthon lenne. Mrs. Oswalddal közben egy kicsit a lakást is átrendeztük, vettünk pár a későbbiekben igen hasznos bútort. Mind a ketten nagyon élveztük a vásárlást. Rengeteget mesélt nekem Leon és Yuri gyerekkoráról, és arról, hogy igaz csak féltestvérek voltak, de még így is szoros kapcsolat volt közöttük. Ekkor egy elhatározás született bennem gyermekem nevéről.
Többször mentem át az Oswald házba délutánonként teázni, vagy csak segíteni Sophie-nak megcsinálni a házi feladatát. Ilyenkor, mindig felhívtuk Leont, aki elmesélte a világ melyik részén van, és hogy miket látott. Természetesen mindenhonnan küldött képeslapot, amit mi mindig a hűtőre tűztünk ki. Többször elképzeltem, milyen lehetne vele lenni épp az adott országban és városban, de mindig elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből. Néha nagyon fájt, hogy nincs itt velem most, amikor nagy szükségem lenne rá, de nem akartam semmibe sem belekényszeríteni!
A nap sugara pont szemembe sütött, ezért úgy gondoltam nem elmélkedek tovább, hanem fölkelek. Így is tettem. Először megreggeliztem az ágyban, amit az után bevetettem, majd pedig felöltöztem. Mikor mindenhol rendet csináltam, úgy gondoltam sütök egy kis süteményt, amit elviszek Sophienak, mert ma én megyek érte az iskolába. Elővettem minden szükséges alapanyagot, és kezdtem volna hozzá, amikor meghallottam a telefonom csörgését. Egyből felismertem ki az, hiszen ez a csengőhang csak egy embernek volt beállítva!
- Jó reggelt drágám – köszönt kedvesen.
- Neked is. Ott is reggel van? Hol is vagy most pontosan? Hiszen tegnap említetted, hogy ma tovább utazol. Különben jól vagy? Minden rendben van? – támadtam le egyből kérdéseimmel.
Kuncogni kezdett, majd jókedvűen kezdett el válaszolni.
- De kis kíváncsi vagy ma reggel drágám. Lássuk csak, azért megpróbálok válaszolni minden feltett kérdésedre – elhallgatott egy pillanatra – Jól vagyok, köszönöm kérdésedet. Igen itt is reggel van, ahol most vagyok, és jól emlékszel, hajnalban indult a repülőm, és már meg is érkeztem, hamarosan pedig haza utazom. Minden kérdésedre válaszoltam? – kérdezett most ő.
- Igen, azt hiszem, mindenre – válaszoltam.
- És te hogy vagy kicsim? Jól aludtál? Ma mi a programod?
- Én is jól vagyok. Ma nem kell bemennem, éppen sütit készülök sütni Sophie-nak. Ma én megyek érte az iskolába.
- Az jó, örülök. Mond meg neki, hogy puszilom, és hamarosan találkozunk.
- Nagyon fog örülni neki, mert már nagyon vár haza.
- Te nem vársz haza? – kérdezte némi szomorúsággal a hangjában.
- De, dehogy nem én is nagyon várlak haza. Már úgy hiányzol, és annyi mindent akarok neked elmesélni – mondtam őszintén.
- Nekem is nagyon hiányzol – hallottam a hangján, ahogy elmosolyodik – Mostanában nagyon sokat gondolok az első találkozásunk.
- Tényleg, miért? – kérdeztem tőle kicsit több hitetlenséggel a hangomban, mint szerettem volna.
- Nem hiszed, pedig így van. – hallottam, ahogy hangja megremeg, de folytatta – Mikor először találkoztunk, a képembe kaptam azt a tortát. Igaz az első pillanatban nagyon dühős voltam, de ahogy megláttam a rémült arcodat, és azokat az őzike szemeket, amilyeket még életembe nem láttam…
- Nem is vágtam rémült arcot – vágtam közbe.
- Ó, dehogy nem – mondta kuncogva – De közben valami olyat láttam a szemedbe, amire eddig nem jöttem rá, hogy mi az.
- És mi az? – kérdeztem ismét a szavába vágva.
- Ha nem kérdeznél közbe állandóan, elmondanám – vágta rá kicsit dühösen – Na szóval, hol is tartottam? – kérdezte.
Nem mertem válaszolni neki, de ez őt nem zavarta. Pár másodperces hallgatás után folytatta.
- Amit akkor láttam a tekintetedben, a rémületen és ijedségen kívül, valami olyan volt, amit még akkor nem értettem, de tudtam, meg kell szereznem. Most kérdezhetnéd azt, mi volt az, és megszereztem-e, de tudom, most nem fogod, ezért hát elárulom. Igen, megszereztem, amit akartam. És tudod mi volt az? Egy olyan érzés, amely egyszerre repít fel a mennyországba és taszít le a pokolba. Az érzés, amely felemészt és megőrjít, amikor nem vagyok a közeledben. Örülten és menthetetlenül szerelmes vagyok beléd Sora. – mondta őszintén.
Hirtelen fel sem fogtam, mit is mond, de éreztem, ahogy a szívem egyre gyorsabban ver és elkezdenek folyni könnyeim. Próbáltam megszólalni, de először nem ment. Végül Leon szakította meg ezt a némaságot.
- Légy a feleségem Sora Naegino! – kérte, majd halottam, ahogy megszakad a vonal.
Ezernyi gondolta cikázott a fejemben, és éreztem, hogy rosszul vagyok. Leültem, de nem lett jobb. A szívem még mindig hevesen vert, hisz az a férfi vallott nekem szerelmet, akit tiszta szívemből szeretek, és akinek a gyermekét várom, bár ő még nem tudja. És mi lesz, ha megtudja? Biztos csalódik benne, és akkor már nem fog szeretni, sőt többé talán szóba sem akar majd állni velem. De akkor mi lesz a kisbabámmal? Hiszen ő semmiről sem tehet, minden az én hibám. Nem akartam erre gondolni, hisz azt mondta, szeret, és akkor biztos nem fog haragudni. Vagy mégis? De nem, nem szabad ilyenekre gondolnom, még is egyre jobban sírtam!
Ekkor azonban csengettek. El sem tudtam képzelni, ki lehet az ilyenkor. Nem vártam senkit és a postás sem ilyenkor szokott jönni, még ha valami személyesen átveendőt hoz is. Nem volt kedvem kinyitni, de az ajtóban álló nem akarta föladni, és tovább csengetett. Muszáj volt kinyitnom, ezért hát letöröltem könnyeimet, majd szép lassan az ajtóhoz sétáltam. Már kicsit nehézkesen közlekedtem, hiszem majdnem nyolc hónapos terhes voltam. A hívatlan vendég megint megnyomta a csengőt, mikor végre kinyitottam az ajtót.
Ma egyik döbbenetből a másikba estem, ahogy kinyitottam az ajtót. Nem hittem el, hogy jól látok, még a szemem is megdörzsöltem, de tényleg ő volt az. Amint meglátott, elmosolyodott, majd gömbölyű pocakomra siklott tekintete. Erre kicsit elpirultam, azonban az arcáról egyből lehervadt a mosoly, és egy másik érzés, a döbbenet ült ki rá.
- Hazajöttem.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
