~ Leon, kérlek! Hallgass a szívedre, és menj vissza. Neked ott a helyed... vele!

Napok teltek el. Egyik követte a másikat, a férfi pedig nem tudott dönteni. Csak úgy, hirtelen hagyta ott a Kaleido színpadot, most pedig menjen vissza? Mi oka lenne rá? Hiszen egyszer már elment, minden különösebb ok nélkül. Akkor most üljön repülőre, mert visszahívták? Mert az Angyal visszahívta...
Verőfényes nap virradt fel, mikor Leon az utcán sétált. Már nyoma sem volt a napokig tartó viharnak, mikor az eső megállíthatatlanul szakadt. A hűvös szellő zörgette a narancssárga, vagy éppen barna faleveleket, amik mielőtt a földre hullottak, keringőt jártak a levegőben. A férfi a társulat felé sétált, ahol éppen dolgozott. Még nem döntött, de lábai akaratlanul is oda vitték. Az igazgatói iroda felé, ahol főnöke tartózkodott. Kopogás nélkül lépett be a helyiségbe, ahogyan máskor is. Úgy gondolta egyedül találja majd főnökét - mint álltalában -, de ezúttal valaki más is tartózkodott bent az irodában. Háttal állt Leonnak, és a cirkusz igazgatónak magyarázott valamit csilingelő hangján. A férfiben azonnal tudatosult, ki is áll ott előtte. Már akkor, mikor még csak hátulról látta. De mikor a lány megfordult, őzbarna szemek boldog csillogásával találta szemben magát. Leon őszinte boldogságot látott a szemében, olyat amilyen csak az Övében vélt felfedezni eddig. Soha máséban... soha senki máséban. A férfi arcán döbbenet szaladt keresztül, és nem tudta felfogni: "Mit keres Ő itt?"
- Leon! - kiáltott fel vidáman a lány, és kedvesen mosolygott Rá. Leon szeme előtt lejátszódott a lány összes mosolya. Bár tudta, ezeknek több mint a fele nem neki szólt, mégis káprázatosnak találta őket.
- Sora, hogy kerülsz te ide? - kérdezte jegesen. Hangja egyátalán nem tükrözte azt az érzést, ami az imént átszáguldott gondolatai között, és végül a szívében talált otthonra. A lányt meglepte a rideg hangben amiben a férfi megszólalt. Hiszen mikor utoljára látta...
Egy kis meglepődöttség is kiült az arcára, de utánna zavartalanul válaszolt Leon feltett kérdésére.
- Tudom, hogy pár napja beszéltél Kalossal, de azóta nem jelentkeztél nála. Én pedig éppen most kaptam szabadságot, így gondoltam eljövök és ráveszlek, hogy gyere vissza - mondt ezt szimplán. Mintha minden olyan egyszerű lenne...
- Ez a kis hölgyemény már jó ideje itt könyörög nekem, hogy küldejelek el a színpadtól. Persze mondtam neki, hogy ezt nem tehetem meg a te jóváhagyásod nélkül. És eddig még nem hoztad szóba, hogy el akarod hagyni a cirkuszt - magyarázta az asztal mögött ülő, fekete hajú férfi. Leon helyeslően bólintott.
- Így van, és egyelőre nem is tervezem - szavai hidegen hasítottak a levegőbe, és Sora szívébe. A lány szomorúan nézett a férfire, és tekintetében egy kis düh is lángra lobbant.
- Leon... te nem akarsz visszajönni a Kaleido színpadhoz? - hangja már nem csilingelt, bánat költözött torkába. A férfi ráemelte viharszürke szemeit.
- Pontosan - felelte hidegen, majd hátatfordított, és kimért léptekkel az ajtóhoz sétált. Ezüst haja utánna libbent, és megcsillant az ablakból beszűrődő őszi nap fényében. A lány gesztenye barna szemei kikerekedtek, és érthetetlenül nézett a férfi után.
- Nos, kisasszony szeretné ha foglaltatnék önnek egy repülőjegyet vissza, Cape Marybe? - kérdezte a cirkusz igazgató a döbbent Sorától. Hangjában gúny érződött. Hát persze, hogy esze ágában sem volt elengedni Leon Oswaldot. A híres Leon Oswaldot. Azt aki miatt minden este teltház van. Persze, ha magától akarna elmenni, nem tehetne semmit. De amíg a férfi nem akarja elhagyni a szinpadot, neki csak előnye származik belőle.
- Még mit nem! - kelt ki magából Sora. - Ha már arra áldoztam a szabadságomat, hogy eljöjjek érte, nem megyek egyedül vissza! - határozott szavai ellenére, ott bújkált benne a kétkedés. Vajon sikerül neki? Sikerül neki vissza csalogatnia a Kaleidohoz a rettegett Halálistent? A lány fogta magát, és egy "Viszlát" kíséretében elhagyta az irodát. Az ezüst hajú férfi után loholt, aki már folyosó végénél járt, mikor a lány beérte Őt. Leon mégcsak rá sem nézett, folytatta útját, bár fogalma sem volt róla, hogy hová akar menni. Hiszen azért jött ide, hogy megmondja főnökének, hogy elhagyja a cirkuszt, és visszamegy a Kaleidohoz. Nem értette magát. Mit változtat ezen az, hogy Sora idejött érte?
Hogy Érte jött el...
A lány végig Őt nézte, és próbált lépést tartani a férfivel, aki gyors tempót diktált. Sora hunyorogni kezdett - a hirtelen jött fénytől - ,mikor kiléptek a cirkusz ajtaján. A szél lágyan lebegtette vállig érő lila haját, és bele-bele kapott rozsdaszínű sáljába is - amit a nyakára tekerve viselt. Kellemes bézs színű kabátot hordott, és egy egyszerű kék farmert, de mindez elég volt arra, hogy a férfiak megforduljanak utánna az utcán. Ez a természetes megjelenés, varázsolta Őt olyan gyönyörűvé. A férfiak szeme megakadt rajta, és a legtöbben hitetlenkedve nézték, hogy a mellette haladó még csak rá sem néz. Persze... hiszen Ő pontosan tudja, hogy milyen... hogy milyen csodálatos. Egy kívülálló szemében úgy tűnhet, hogy Sora csak egy lány, aki megpróbál közelebb férkőzni a Halálistenhez. Egy-egy, az utcán járkáló nők közül még meg is jegyezte, hogy "Milyen kis tapadós csitri", de hát Ők nem érthettek semmit.
Percekig gyalogoltak néma csendben, a kellemes őszi időben, ami mostanra már egy kicsit lehűlt, és a szél is erősebben kezdte el tépázni a fák lombjait. Sora fázósan összehúzta magán kabátkáját, és kicsit zavartan ugyan, de megszólította a férfit.
- Leon... komolyan gondoltad, amit az irodában mondtál? - kérdezte halkan, reménnyel teli hangon Tőle. Szeretett volna újra szerepelni Vele...
A férfi a lányra villantotta ezütös szemeit, amiben semmi érzelmet nem lehetett felfedezni.
- Egyszer már elmondtam, nem megyek vissza a Kaleidohoz - szavai nyersek voltak, talán kicsit durvák is. Sora szemébe könnyek gyűltek össze, de nem hagyta, hogy végigperegjenek arcán.
- De akkor miért nem szóltál Kalosnak? Ha ezt tudom... nem jöttem volna el idáig érted... - csak úgy csöndesen jegyezte meg, de a férfi pontosan tudta, hogy ez nem igaz. Hogy Sora nem ilyen...
Kezével beletúrt hosszú ezüst tincsei közé, majd ujjaival felemelte a lány arcát. Övé majdnem súrolta Soráét, de persze, az Ő tekintetéből semmiféle zavartság nem volt kiolvasható. Ellenben az Angyal lány arcával, ami vörösen lángolt.
- Te is tudod, hogy ez nem igaz Sora - leheletével végigperzselte volt partnere nyakát. - Tudom, hogy látni akartál... - szemei csillogása zavarba ejtő volt Sora számára. Elütötte arcáról a férfi kezét, és tetetett dühösséggel nézett az előtte álló férfire.
- Nekem csak a partneremre van szükségem - arcán végigfolytak a könnycseppek, és ezzel egyidejűleg az eső is csöpögni kezdett. Leon zsebre tett kézzel állt, és várta, hogy hátha a lány hozzátesz még valamit, de nem így lett.
Bőröndjét maga után húzva elrohant az ellenkező irányba.
A férfi nézte Sora távolodó alakját, lágyan ringó csípőjét, légies alakját, és nem tudta... nem értette, hogy miért van rá ekkora hatással?
Arcát az ég felé emelte, és élvezte, ahogy márvány arcát hűsítik a hideg vízcseppek.

"Sophie... mond miért van Ő itt? Miért zavarta össze újra háborgó lelkemet?"

~ Leon, hisz Ő egy Angyal! Minden vihar elcsendesedik egyszer, és Ő segíteni fog neked ebben!