- Szia Yuri. - köszöntem neki, miközben lefele mentem a lépcsőn.
- Leon!
- Őszinte részvétem.
- Khm ... köszönöm - Yuri hangja fátyolos volt, de a sötét eltakarta arcát.
- Szeretnék bocsánatot kérni tőled, a tegnapi viselkedésem miatt. Nem kellett volna úgy elborulnia az agyamnak.
- Leon azt hiszem, én nem lettem volna ilyen higgadt, ha Laylát találom ilyen helyzetben.
- Köszönöm.
- De a pofon miatt mélyen elítéllek.
- Én is magamat…
- Sora?
- Alszik ...
- Szerencse. Figyelj rá, nem eszik rendesen, nem piheni ki magát, nem figyel magára. Nekem most nincs erőm vele is foglalkozni.
- Yuri?
- Igen?
- Itt vagyok ...
- És?
- Furcsán hangzik tőlem, tudom. De a múlt ellenére szeretném, hogy tudd, neked is itt vagyok.
- Ez tényleg furcsán hangzik…
- Yuri! Komolyan beszélek. Hajlandó vagyok túllépni a múltunkon, de nem csak Sora miatt. Layla és Sophie miatt is. Tudom milyen elveszteni valakit, akit a szívünk legmélyéről szeretünk. Nekem akkor nem segített senki túlélni, magamtól kellett a saját lábamra állnom, és nézd meg mi lett belőlem. A Halálisten. Csak Sora volt képes megtörni a jeget a szívemen. Nem szeretném, hogy Te is ide juss. Sophie tudom, hogy szeretett. Nem akarom tudni, annak a részleteit, ami akkor este történt, amikor meghalt a húgom, azt gondolom ennyi idő után, már szinte lényegtelen. De tudom, hogy nem ez volt a szándékod, és hogy Te is elveszítettél akkor valakit, aki fontos volt neked. Mégis sikerült talpra állnod, és beleszeretni újra egy nőbe. Őt is elvesztetted sajnos. De ha egyszer sikerült továbblépned, most is menni fog.
- Nem hiszem Leon - Yuri hangja remegett, arcát tenyerébe fektette - ebbe beleroppanok. Sokkal jobban szerettem, mint bárkit eddig. Az életemet adtam volna érte. De nem tudtam megmenteni. Csak a hátralévő idejét tudom megszépíteni és mindent meg is tettem. Ha Sora nincs velünk, beleroppantunk volna mindketten. Csak az ő kitartó mosolya tudott továbbvinni minket a nehéz pillanatokon. Hiába tudtam, hogy belülről őt is őrölte a bánat, önző voltam, megint és figyelmen kívül hagytam.
- Hát igen, ő a mi Soránk. Hiába mondtad volna neki, folytatta volna. De mostmár ketten vagyunk, hogy segítsünk túlélni. És ezt jegyezd meg.
- Köszönöm Leon!
- Ne köszönd, használd ki! Most legyél önző, amíg megengedem.

Yuri arcán halvány mosoly suhant át. Fáradtan biccentett.

- Mit fogsz most tenni Leon?
- Visszahódítom.
- Ezt sejtettem, de hogyan?
- Szép fokozatosan. Nem akarom felzaklatni a tempóval. Figyelem a válaszreakciókat, a visszajelzéseket.
- Az nehéz lesz, úgy, hogy ha nem beszél.
- Már beszélgettünk ma este.
- Komolyan?
- Nem sokat, de legalább kimozdult ebből a néma őrületből.
- Igaz. Vigyázz rá!
- Mást se akarok tenni. De most menj aludni, mert ma is fel kell lépnetek.
- Igaz. Alszom a vendégszobában, ha nem baj.
- Jó éjt!
- Neked is!

Azzal beléptem a hálónkba. Sora békésen aludt. Levetkőztem, felvettem egy pizsamanadrágot, és bebújtam Sora mellé. A jól bevált módszerrel, egy párnát raktam magunk közé, bár hosszú vívódás eredménye volt ez a tettem. Mindent megadtam volna, hogy magamhoz vonhassam, és úgy aludhassak el. De tudtam, hogy most nem hibázhatok. Tehát inkább csak a lehető legközelebb feküdtem a párnához. Sora illatával az orromban aludtam el.

Mikor felébredtem Sora már nem volt mellettem. Kicsit morcosan vettem tudomásul, hogy Sora még ébredése után is a helyén hagyta a kispárnát. Nem aludtam túl jól. Szinte végig félálomba voltam, annyira vártam, hogy Sora mikor fordul felém és bújik hozzám. De ez nem történt meg. Az éjjeliszekrényemen rövid üzenet fogadott. Rozettával kell próbálnom. Ennyi állt a papíron, de ez is boldoggá tett, mert kommunikál velem.

Felkeltem, lezuhanyoztam és lementem reggelizni. Miután magamba diktáltam valamennyi vajas pirítóst, elindultam a színpad felé. Először beköszöntem Kaloshoz, majd elindultam az edzőterem felé. Útközben összetalálkoztam Kate-tel, aki a kezembe adta Sora új csuklószorítóját, és a lelkemre kötötte, hogy azonnal vegye fel, ahogy találkozunk, mert az ő kérését nem hajlandó teljesíteni.

Beértem a terembe.

- Sora Naegino! - mennydörgött a hangom - Mi a fenét csinálsz a csuklószorítód nélkül?

Most hogy mindenki észrevette, hogy megérkeztem Mia és Anna villámokat szóró szemekkel néztek felém, Rozetta azonban lehuppant a hálóba és megindult felém.

- Hogy mersz kiabálni vele te nagyra nőtt idióta?
- Mostmár jobb? - kérdeztem enyhe dühvel a hangomban.
- Határozottan.

Ekkor már Sora is lejött a trapézról és elém kullogott. Engedelmesen nyújtotta felém sérült csuklóját. Én rászerkesztettem a csuklószorítót, annyiszor megérintve bőrét ahányszor csak lehetett. Mikor befejeztem a műveletet, adtam egy puszit a homlokára.

- Mostmár mehetsz!
- Köszönöm.

Felágaskodott hozzám és adott egy puszit az arcomra. Mintha áramütés futott volna végig a gerincemen. Lehetetlen, hogy egy ilyen apró érintésre így reagáljak. Mi lesz, ha majd megcsókol?!

- Sora, egy óra múlva elmegyünk ebédelni.
- Nem vagyok éhes Leon.
- Ettél ma már valamit?
- Nem.
- Micsoda? - csatlakozott be Mia a beszélgetésbe. - Akkor most mentek.

Ezzel befejezettnek tekintette a próbát és kivonult a teremből.

- Akar jönni velünk még valaki? - kérdeztem.

Sora meglepetten húzta fel szemöldökét, a többiek félénken néztek rám. Anna bólintott, majd Rozetta is. A többiek illedelmesen megköszönték, de visszautasították a meghívást. Elindultunk az egyik part menti kis étterembe. A lányok miután magukhoz tértek a kezdeti sokkból, bátran kérdezgettek a vendégszereplésről. Sora is becsatlakozott néha a beszélgetésbe. Az elején néhány kérdéssel, aztán az orra alatt morgott megjegyzésekkel. Haladtunk. Szép lassan, de nekem ez jó. És neki is. Láttam, ahogy a csendes apátiát felváltja a majdnem boldogság. Örültem neki. De igazán akkor voltam boldog, amikor először nevette el magát. Egy egyszerű csipkelődés volt köztem és Rozetta között.

- És Leon, próbálkoztak nálad? - kérdezte Anna.
- Nem mondanám. De hiába is tették volna. - kacsintottam Sorára.
- Na még csak az kellett volna - morogta Rozetta - nem is tudom mit tettem volna veled Leon.
- Még szerencse, hogy Te itt vagy Sorának Rozetta. - mondtam félmosollyal az arcomon.
- Bizony az ...

Ekkor tört ki Sorából a nevetés. Nem igazán értettük, hogy min is nevet. Mióta elindultuk folyamatosan martuk egymást Rozettával. De örültünk a kirohanásnak. Vele nevettünk. Mikor elindultunk vissza a színpadhoz, Sora megfogta a kezemet. Boldog voltam. Nem hittem volna, hogy ennyire gyorsan fogunk haladni.

Tudom, furcsán hangzik, hiszen csak egy kézfogás volt, de nekem akkor ezek az apró érintések jelentették a legnagyobb boldogságot. Minden mosoly, érintés, lopott puszi maga volt a mennyország. Ha egy kicsi boldogsággal nézett fel szemembe hatalmas mosollyal fogadtam az ajándékot. Most felcserélődtek a szerepek. Nekem kellett őt bátorítanom.

Szépen éldegéltünk kicsit egymással, kicsit egymás mellett. Az előadások már nem voltak olyan nyomasztóak, mint a legelső. Persze belengte a színpadot az a különös aura, de azt hiszem ez természetes egy ilyen jellegű darabnál. Már készült a következő, amibe újra Sorával szerepelhetek. Éjszakáink is ugyanúgy teltek, hármasban a párnával. Ez mindig elkedvtelenített reggelente, de hamar feldobott Sora egy kis mosolya is.

Layla temetését ő is, és Yuri is némán tűrte. Sorából csak hazafelé a kocsiban tört ki a zokogás. Yuri akkor még mindig velünk lakott. Magához ölelte Sorát, és ő is könnyezni kezdett. Mikor hazaérkeztünk, felment a szobájába és magára zárta az ajtót. Hallottuk, hogy sír, de most nem tudtunk segíteni neki. Ki kell sírnia magát. Sora azt mondta a kórházi eset óta nem sírt egyszer sem. Most tört elő belőle. Sora hangulatán még napokig meglátszott a temetés hatása. Ritkábban mosolygott egy kicsit, és el is távolodott tőlem. Kevesebbet adott magából. Reméltem, hogy ez csak átmeneti állapot.

Egyik nap kicsit később mentem be a színpadra, mint Sora. Furcsa látvány fogadott az edzőterembe. A két lány valamit nézett a levegőben és vitáztak vele. Halvány körvonalát véltem felfedezni egy lebegő játék babának. Remek, hallucinálok. Vagy mégsem? Sokszor véltem már úgy látni, hogy Sora körül repked valami a fellépéseken, a konyhában, a legkülönfélébb helyzetekben. De magyarázd meg magadnak, hogy egy kis lebegő cuccot látsz repkedni párod feje körül. Na ugye. Töprengésemből egy hang szakított ki.

- Hát végre Te is felfedeztél Leon Oswald!

Egyre élesebben rajzolódott ki a baba alakja a levegőben.

- Engedd, hogy bemutatkozzam. Fantom vagyok a színpad szellem. - majd visszafordult a lányokhoz - Mint mondtam Sora, a feladat adott. Nem Rozetta lesz még a következő, akivel kivitelezed a legendás manővert, hanem valaki más?
- Leon? - nem tetszett a hangnem, ahogy beszélt. Hitetlen volt. - Soha nem fog sikerülni.
- Miért? - kérdeztem enyhe sértettséggel.
- Azért Leon - kezdte Sora - mert nem foglak tudni olyan erővel visszalökni, hogy az elég legyen a manőver biztonságos befejezéséhez.
- De egy esélyt adhatnál nekünk! A baba is úgy gondolja, hogy sikerülni fog.
- Baba? - háborodott fel Fantom
- Ne most Fantom. Csak arra válaszolj biztos vagy benne, hogy Leon az?
- Igen Sora. A kérdés csak az, hogy bízol-e Leonban annyira, hogy végre merd hajtani? Bízol-e magadban annyira, hogy kockáztass?
- Az egyik kérdésedre a válasz egyértelműen igen. A másikra már korántsem ilyen egyszerű felelni.

Azzal fogta magát és kiment a teremből. Mikor mellém ért nem bírtam nem megkérdezni, ami a szívemet nyomta.

- Melyik az egyértelmű.
- Bármikor, gondolkodás nélkül rád bíznám az életemet. - kiment a teremből.
- Rozetta neked nem kellene készülnöd az utolsó előadásra?
- De!
- Fantom, nekünk azt hiszem, beszélgetnünk kellene.

Mint mindig, most is az első sorból néztem végig az előadást.

- Hogy nem unod még Leon?
- Mért Te unod?
- Nem, de az más. Én fellépek.
- Butus ...
- Most mért?
- Én már rég nem az előadást nézem, azt már tudom kívülről. Én téged látlak már csak a színpadon. Rád vigyázok folyamatosan.

Ismét hatalmas tapsot kaptak a lányok és Yuri. Sora csuklója szépen meggyógyult. Csak oda kellett figyelnem, hogy mindig hordja a csuklószorítót. Miután lejöttek a színpadról, én már oldalt vártam őket. Gratuláltam mindeninek. Sora csak úgy ragyogott. Újra visszaköltözött szemébe az élet. Annyira önfeledten örült a sikerüknek, hogy a nyakamba ugrott és megcsókolt. Olyannyira meglepődtem, a régóta várt kedvességen, hogy mire reagáltam volna, már eltávolodott tőlem és elindult öltözője felé. Láttam, ahogy szájához érinti ujjait.

Büszkeség töltötte el szívemet. Megvártam az öltöző előtt, mert mostanában egyre nehezebben türtőztetem magam, amikor törölközőbe libben el előttem, vagy öltözik át. Kapcsolatunk előtt is közös volt az öltözőnk. Kismilliószor láttam átöltözni dresszbe és vissza. Mindig is megmozgatta a fantáziámat, mivel gyönyörű nő volt. Ám mióta tudtam, hogy ez a gyönyörűség kimondatlanul, de az enyém, leplezetlen vággyal fürkésztem öltözködését. A kispárnás módszer óta, amikor már minden egyes apró érintés ekkora élvezetet nyújtott, nem mertem vele egy szobába maradni, miközben ő öltözködött. Ez feltűnt neki, de nem szólt.

- Szeretnék aludni még egy kicsit a fogadás előtt. Lehet?
- Persze, hogy lehet.

Elindultunk haza és ő befeküdt az ágyba. Én a saját térfelemre heveredtem és elővettem egy könyvet. Elmerültem az olvasásban, hogy ne jusson más eszembe, amikor Sora fogta a kispárnát és a falhoz vágta.

- Befejezhetnéd már ezt a hülye szokásodat.

Közelebb húzódott hozzám és várakozóan tekintett rám. Mikor megértettem mit szeretne, felemeltem a kezem, hogy vállamra feküdhessen, és hátára helyeztem kezemet. Ő enyhén megrázta hátát, ezzel jelezve, hogy azt szeretné, ha simogatnám. Óvatos mozdulatokkal kezdtem el cirógatni, és közben hallgattam, ahogy légzése egyenletessé válik. Könyvemet letettem és csak a pillanatnak éltem. Miközben simogattam szerelmem hátát, elmélyülten tanulmányozta arcát, és hallgattam légvételét.

Sokáig tartott, míg elhatároztam, hogy felkeltem, mert lassan indulnunk kellene. Apró puszikat adtam arcára, és kicsit magamhoz húztam. Kezdett ébredezni. Közelebb húzódott, mire én is felé fordultam, és másik karommal is átkaroltam. Végre belesimult ölelésembe. Nem is lehetett volna tökéletesebb ez a nap. Na jó, de.

- Szeretlek Sora! - súgtam fülébe.
- Megyek, felöltözöm.

Kivett szekrényéből egy ruhát, majd elvonult a fürdőbe. Egy perc múlva résnyire nyílt az ajtó, kidugta a fejét és magához intett. Pajkos fény csillant szemébe. Ujját beleakasztotta ingembe és belesuttogott a fülembe: Én is! Majd megcsókolt. Ez már nem egyszerű szájra puszi volt, mint eddig. Mohó és szenvedélyes csók. Észbe kaptam és viszonoztam a csókot, ekkor azonban visszahúzta fejét és becsukta orrom előtt az ajtót. Bentről pajkos kacaj csendült fel. Úgy éreztem, visszakaptam az angyalkámat.

Mikor kilépett a szobából a szívverésem kihagyott egy másodpercre. Gyönyörű volt, annyira, hogy a puszta látványától melegség öntötte el egész testemet. Sötétlila, félvállú estélyit viselt, ami bokájáig ért, ám bal oldalt combközépig fel volt vágva. Dekoltázsa nem mély, de annál sejtelmesebb. A ruha szorosan simult Sora testéhez, deréktól kezdett el minimálisan bővülni.

- Gyönyörű vagy? - nyögtem.
- Köszönöm. Te így jössz?
- Terveim szerint nem.

Gyorsan elkészültem és már indultunk is az estély helyszínére.