AJÁNLOM AZ OLDALT
Hűvös téli, késő délután volt. A nap már lemenőben. Hópelyhek ezrei születtek az eget borító sötét felhőkből, majd mintha mindent el akarna törölni a föld felszínéről, érkezett a földre. Az utcák kihaltak és csöndesek voltak, míg egy nő lépései meg nem törte a végtelennek tűnő csendet. Egy megtört, szárnyszegett angyal. Nemrég még teljes színpompájában gyönyörködhetett benne minden élő ember. Ám ma már csak árnyéka igazi valójának.
Feledni és törölni akart minden vele kapcsolatos emlékeket. A csókokat, az érintéseket. A Rejtett pillantásokat, a találkozásokat. A vele töltött időt, melyek számára mindennél fontosabbak voltak.
Feledni és törölni akarta mindezt. Megbízott benne. Nekiadta mindenét, feltételek nélkül. Tudta, vagy legalább csak hitte, hogy érzelmei viszonzatlanok és azok is maradnak, de nem érdekelte. Csak maga mellett akarta tudni. Ezeket ő mind elvette, majd mikor megunta csak úgy eldobta. Egy szó, egy jel, egy üzenet nélkül hagyta ott. És ő nem tudta, hogy miért.
Feledni és törölni akarta.”Nővére”, barátai, és főnöke is figyelmeztette, hogy vigyázzon vele. Ám hiába volt minden értelmes szó, magyarázat, észérv, csak a saját feje után ment. De ma már tudja, rájuk kellett volna hallgatnia.
Gyűlölni akarta. Esze ellenállt szívének. Elment, és nem jön vissza. Őt itt hagyta megválaszolatlan kérdések ezreivel. Kételyek között. Tudta, hogy Ő volt élete párja, senkit sem fog úgy szeretni, mint Őt. Soha. És most elment. Csak így. Elment. Nem tudta mit takar számára a jövő, csak feledni és törölni akart MINDENT.
Szaladt. Nem tudni miért. Csak.
Nem tudta merre. De nem is érdekelte. Csak FELEDNI és TÖRÖLNI. Ez a két szó járt végig a fejében.
Elért a tengerpartig. A táj fehér volt, szürke foltok nélkül. A hóesés elállt. A tenger nyugodt volt. Úgy érezte, senki és semmi sem érti meg. Csak ő szenved az egész földön. S most tört el a mécses. Térdre rogyva zokogott. Már nem érdekelte, hogy valaki gyengének, sebezhetőnek látja. Már csak egyetlen egy dolog érdekelte. TÖRÖLNI, FELEDNI, és SZABADULNI akart az emlékektől, amik most újult erővel, és kétszereződött sebességgel törtek rá.
„Emlékszem mikor először megláttam. Hosszú ezüstös hajára. Szürke, hideg, átható tekintetére. Kecses járására. Olyan volt, mint egy párduc, aki épp áldozatára akar lecsapni. Már akkor nagyon tesztet. Ám az a hidegség mi belőle áradt, megijesztett. De hittem, hogy meg tudom változtatni. Kiálltam minden próbát, mit elém állított. Sikerült átvészelnem az Angyalok Tánca kiképzést. Eltűrtem a becsmérlő szavait. De Mikor Laylat a szájára merte venni, nem tudtam türtőztetni magam tovább. Elszakadt a cérna. Kikeltem magamból. Láttam rajta, hogy megleptem a viselkedésemmel, de ő is hozta a megszokott formáját. Érzetem, hogy mikor rájött kikaphat velem szemben, még keményebb kiképzést fogok kapni. De nem érdekelt. Meg kellett védenem. Nem engedhettem, hogy szidja, mikor nem is ismeri. Persze, igazam lett. Ezután még keményebb edzésekben vettem részt. Egyre jobban elgyengültem, de nem mutattam neki. Kitartottam. És azt hittem elérem a célom. Majd jött a Hattyúk Tava előadás. Itt már tényleg azt hittem, hogy végleg megtört a jég.
Emlékszem első csókunkra. Rövid, de csodás volt. Emlékszem. Az egyik kínzó edzés végén, csak úgy, hirtelen magához rántott, és megcsókolt. Meglepődtem, de viszonoztam.
Innen már nem volt megállás. Egyre többet voltunk együtt, egyre több volt a csók. Egyre többször akart magáévá tenni, de még nem voltam készen. Azt mondta vár. És én hittem NEKI.
És akkor. Csak úgy. Fogta a cókmókját, és eltűnt. Kalosnak is csak telefonon szólt, hogy felbontja a szerződését. Nekem meg elfelejtett, vagy nem is akart szólni.
Nem tudom, és nem értem! Miért? Miért történt így? Mért akkor mikor rájöttem, hogy beleszerettem? Miért akkor mikor már feloldottam a jégpáncélt? Miért akkor mikor már majdnem mindenki tudott rólunk, és elfogadtak? Csak arra kellettem? És mikor nem kapott meg, akkor fogta magát, és mint aki jól végezte dolgát, itt hagyott. Nem bírom ki. Hiányzik. Olyan üres lett minden nélküle. Hiányzik, hogy megöleljen, hogy megcsókoljon. Hiányzik a szantálfa illata. Hiányzik a dörmögő hangja, mikor leszid. Hiányzik mosolya. Belehalok a hiányába.
De nem. Kibírom. Muszáj leszek. Nem adhatom fel. És nem is fogom. De mégis? Miért fáj ennyire? Hiszen csak egy szemét alak. De akkor is fáj. Itt belül, mélyen.”
Nem vette észre, hogy míg magába roskadt, egy padra ért, öntudatlan állapotban lefeküdt rá , és itt érte utol a megnyugvást hozó álom.
Folyt. Következik.
