|
In the school
Krisy 2008.11.08. 12:12
Mivel a szokottnál korábban értem be a suliba, még alig volt ott valaki. Felmentem a tetőre és megint a korláthoz álltam. Néztem az utcát, mely pillanatokon belül diákok hangos nevetésével, beszédével lesz teli. És én nem voltam velük, képtelen lettem volna nevetni, mosolyogni. Igyekeztem leplezni érzéseimet, ezért a ridegség vette át az uralmat viselkedésemben. Nemsoká megláttam, ahogy Sophie, Leon és Jason a kapu felé közeledik. Ismét éreztem, hogy félek. Eszembe jutott egy dal, a We are egyik része és elkezdtem halkan énekelni a semmibe.
- *Lining up for the grand illusion (Álomvilágban élsz)
No answers for no questions asked (A fel nem tett kérdésekre nem kaphatsz választ)
Lining up for the execution (Haladsz a kivégzés felé)
Without knowing why (Anélkül, hogy tudnád, miért)
Tényleg így éreztem magam. Haladok a kivégzésem felé... Ez az egy mondtam csengett a fülemben végig, miközben lementem az osztálytermünkhöz. Nem egészen voltam magamnál, nem figyeltem az első órán. Fogalmam sincs, mit tanultunk kémián, aztán pedig irodalmon, de őszintén szólva, nem is nagyon érdekelt. Más sem járt a fejemben, csak, hogy háromkor edzés. Ebédszünetben nem mentem le az ebédlőbe, helyette kimentem az udvarra. Leültem a kerítés mellé és bámultam a felhőket. Pár perc múlva valaki belépett az elém táruló képbe.
- Mi a baj? - ült le mellém Leon.
Megráztam a fejem, jelezve, hagyjuk.
- Jen... Én...
- Te?
- Jason és Sophie aggódik érted... - mondta a fiú.
Tekintetem ismét az égre emeltem.
- Jason mindent elmondott... - bökte ki végül a hosszú hajú srác. - És tényleg aggódik érted.
- Akkor se vagyok képes a szemébe nézni, nevetni, mosolyogni... És nem tudok másra gondolni... Hányingerem van saját magamtól. Miért nem voltam vele őszinte és korrekt? Miért csináltam? Nem akartam bántani, mégis megtettem... és ez fáj. Alig ismerem, és ezt sikerült kiváltania belőlem... és ez megrémít.
- Jen, mitől félsz? Hogy a szemébe kell nézned, vagy, hogy beleszeretsz?...
- Leon! Én nem szeretek bele! Már nem vagyok képes rá! Egyetlen ember van, aki iránt még tálálok ilyen érzéseket és az a bátyám. Nincs más fiú, akit én szeretni tudok. És az én hibám, hogy ezt nem mondtam meg neki...
- A szeretet nem lehet irányítani, vagy megálljt parancsolni neki. Ha megmondanád, hogy mostantól nem szereted a bátyádat, meg tudnád valósítani?
Határozottam megráztam a fejem.
- De az más... Én már két éve nem tudok új embereket megszeretni, főleg nem olyan mélységekig, mint a szerelem.
- Jen! Hagyd ezt abba! Tudom, megrázó volt a baleset, de ne fogj mindent erre! Félsz beismerni, hogy ember vagy és nem egy érzelemmentes gép?!
Ez már nekem is sok volt, lendületből felképeltem a fiút és berohantam a suliba. Amikor sírástól könnyező szemmel végigrohadtam a folyosón, kis híján fellöktem Jasont és Sophiet.
- Jen! - kiabált utánam a srác, de eszem ágában sem volt megállni.
Felmenekültem a tetőre. Jason odajött hozzám és megölelt. Püföltem a mellkasát, mindhiába.
- Azonnal engedj el!
- Nem Jen... Nem futhatsz el újra...
- Sajnálom... - hagytam abba a kapálózást. - Nem akartalak tegnap megbántani...
- Tudom... És én sem akartalak így letámadni... Tudtam, hogy magad alatt vagy és ezt kihasználtam - engedett el a fiú.
- Akkor...
- Igen, Jen, rendben vagyunk - mosolyodott el Jason.
Sophie a nyakamba ugrott.
- Tényleg, hol van Leon? - kérdezte a szőke srác.
- Amiket nekem mondott, azok után ajánlom, hogy ne kerüljön elő! - mondtam mérgesen.
- Mit csinált? - sóhajtott Sophie.
- Ezt inkább attól a bunkótól kérdezd!
- Megmondtam, hogy nem jó ötlet, hogy ezek ketten beszélgessenek - szólt Jason.
- Én még reménykedtem...
Nemsoká becsöngettek és mentünk túlélni a maradék két órát. Edzésen elkezdtünk készülni a versenyre. Nekünk mindenekelőtt a karizmunkat kellett erősíteni, hiszen a Kék Tündért csak így lehet előadni. A két órás erősítés után én és Sophie az udvaron vártuk a fiúkat, mikor megjelent a buszos srác két másik haverjával.
- Sophie! Kérlek, fuss el innen! - súgtam a lánynak, mire az kérdőn nézett rám. - Menj már!
Sophie bement az épületbe.
- Emlékszel még rám kiscsillag? - kérdezte a srác, mikor odaért.
- Sajnos... - feleltem.
- Miért vagy ilyen ellenséges velem: Te is tudod, azt csinálok veled, amit akarok... Mi hárman vagyunk fiúk, te egyedül lány.
- Hidd el, megoldom! - gúnyolódtam, majd behúztam neki egyet.
Két haverja odalépett hozzám és igyekeztek lefogni.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
