A homokos tengerparton sétáltunk az egyik délelőtt. Bill, a fekete labrador kölyök vidáman rohangált körülöttünk. Hallgattunk, mind a ketten.

- Leon - álltam meg és megvártam, míg felém fordult.

- Igen? - miután meggyőződtem arról, hogy most már rám figyel elkezdtem.

- Azt hiszem találtam valamit, ami érdekel - furán nézett, és én akaratlanul is elmosolyodtam az értetlen tekintet láttán.

- Miről beszélsz?

- Üljünk le - mutattam egy közeli padra.

- Jó - útközben folytattam a mondandómat.

- Pár nappal ez előtt, amikor Billt sétáltam egy táncstúdió előtt megálltunk egy kicsit. Az ablakon keresztül figyeltem egy ideig az embereket - akkor értünk oda a padhoz, s mind a ketten leültünk. Bill épp egy bottal játszadozott.

- Szóval táncolni akarsz?

- Igen, azt hiszem. Hiszem annyira kézen fekvő ez a megoldás, nem értem, hogy eddig miért nem jutott eszembe - elmosolyodott, mintha valahogy sejtette volna, hogy itt kötök ki.

- És? - várta, hogy folytassam.

- Beszéltem a stúdió egyik vezetőjével és azt mondta, hogy szívesen fogadna, ha komolyan szeretném csinálni. Azt mondta, hogy szerinte az előképzettségem sokat segítene, hogy a hamar eljussak egy megfelelő szintű tudásig.

- Értem, de táncolni a színpadnál is tudnál - vetette fel az ötletet.

- Igaz, de úgy érzem, hogy ez túl korai lenne még nekem.

- Ahogy gondolod - magához húzott és megölelt. - Ideje hazamenni.

- Igen - útközben még meséltem neki.

Másnap délelőtt újra meglátogattam a táncstúdiót. Mariát kerestem, de a pultnál ülő idős hölgy azt mondta, hogy ő pár napig távol lesz, és a testvéréhez irányított. Így a rövidke útbaigazítás után ott álltam egy öltöző ajtaja előtt

- Egy pillanat! - hallottam egy kedves férfihangot, majd pár pillanat múlva kinyílt az ajtó és egy nagy mosollyal nézett rám az olasz férfi.

- Marco Filippi? - kérdeztem, remélve, hogy ő a keresett személy. Rövid sötétbarna haja édes kis hullámokba kunkorodott, mélybarna szemei melegen csillogtak, napbarnított bőre pedig irigylésre méltó testét csak még fenségesebbé tették. Egy szűkebb fazonú farmer nadrágot és egy fehér inget viselt, aminek csak egy pár gombját gombolta be.

- Sora Naegino? Tényleg te vagy az? - nézett rám csodálkozva.

- Igen én lennék, de te vagy Marco?

- Igen, és ne haragudj, hogy így elragadtattam magam, de azt hittem, hogy a nővérem csak ugrat, amikor azt mondta, hogy a minap itt jártál, és hogy lehet, hogy csatlakozol hozzánk - hadarta el a hosszú mondatot szinte egy szuszra, és ugyan olyan hévvel folytatta is. - Nagy csodálód vagyok. Imádom a Kaleidot és imádtam a műsoraidat, majdnem minden műsorotokat láttam legalább kétszer.

- Köszönöm - öntötte el a pír az arcom. - De zavarba hozol.

- Gyere, üljünk le. Úgy kényelmesebben tudunk beszélgetni - igazán közvetlen volt, ami eleinte engem kicsit zavart, de nagyon hamar feloldódtam és igazán kellemesen elbeszélgettünk. Az épület büféjében ültünk le és megittunk egy finom kávét.

- Mióta táncolsz?

- Négy éves voltam, amikor Maria öt évesen társastáncot kezdett tanulni. Engem is magával rángatott, hogy legyek én a párja. Eleinte utáltam, de szépen lassan megszerettem. Ma pedig el sem tudnám képzelni az életem nélküle.

- Ezek szerint társastánccal is foglalkoztok?

- Igen, de az a nővérem reszortja. Az én világom a modern, jazz, show tánc és hasonlók.

- Gondolom te is inkább ezekkel felé tekintgetsz?

- Igen. Bár a versenytáncok is elbűvölnek. Mégis úgy érzem, a te világod közelebb van hozzám, és ott talán el is érhetek valamit.

- Sora, láttam, hogy mozogsz a trapézokon, és biztosan állíthatom, hogy hamar belerázódsz az itteni életbe. Gondolom, valamilyen alapszintű tánctudásod van?

- Igen, mikor a Kaleidohoz kerültem ez is rajta volt a palettán. Minden újra kezdtem akkor az alapoktól, és most itt vagyok, hogy ugyan ezt tegyem.

- Amint látom elég elszánt vagy. Ez jó, nagyon jó.

- Mert nagyon remélem, ez az, amit keresek, már egy ideje.

- Oké. Elmondom, hogy gondolom, és megbeszéljük a részleteket.

- Hallgatlak.

- Délelőtt tíz körül egy másfélórás alapozó edzést tartunk minden nap. Délután van egy kezdő csoportom, hozzájuk is beállsz, remélem nem zavar, ha gyerekekkel kell edzened. Majd fél öttől a nagy csapattal ameddig bírod. Idővel meg persze majd kialakulnak a dolgok. Amint elsajátítottad a megfelelő alapokat elhagyjuk a délelőtti majd később a kora délutáni edzéseket. Körülbelül három hónap múlva lesz egy válogatónk, és ha azon megfelelsz, akkor beveszünk végérvényesen a csapatba. Tudom, hogy elég kimerítő lesz ez a hét minden napján, de ott lesznek a hétvégék, amikor általában nem tartunk edzéseket, csak ha valami új felkérésünk van, vagy új műsort tanulunk be.

- Értem.

- Ja, és szeretném, ha most szombaton megnéznéd a társulat most futó műsorát. Majd adok egy pár jegyet. Hétfőn kezdünk, ha nem gondolod meg magad addig.

- Nem fogom.

- Ne haragudj, de most mennem kell, hamarosan kezdek az egyik csoportommal. Valamiből fenn is kell tartanunk magunkat - így elbúcsúztunk aznapra. A hétvégi előadást Leonnal néztem meg, és engem teljesen magával ragadott, és abból a pár szóból, amit Leonból sikerült kicsikarnom azt szűrtem le, hogy neki is tetszett.

Hétfőn elkezdtük a külön órákat, és igen szépen haladtunk az alapoktól kezdve. A gyerekek órája, amire szintúgy bejártam is java részt az alapozásról szólt. Az igazi kemény munka viszont a késődélutáni edzés volt. Sokszor nem bírtam végig, de mindenki nagyon megértőnek bizonyult. Közben megismertem a társulat állandó tagjait, és azokat, akik hozzám hasonlóan be akartak kerülni. A tagok közül sokan az iskolában tanítottak, de akadtak olyanok is, akik munka mellett vállalták a táncot. Egy hónap után már elhagytuk a délelőtti különórákat, majd rá pár hétre már csak a fél ötös edzésekre jártam.

Mikor elkezdtem ezt az egészet, volt olyan nap mikor alig voltam Leonnal. Reggel nem volt időm rá, esténként pedig hulla fáradtan értem haza. Mondjuk ez vele is gyakran előfordult, hisz ő is keményen dolgozott az éppen aktuális darabon. Bill visszakerült Donnához, miután letöltötte mellettem az idejét, és megbeszéltem az egykori sztárral, hogy majd ha kevesebb dolgom lesz, akkor újra magam mellé fogadok egy kölyköt. Megértő volt, örült, hogy végre találtam magamnak valamit. A lányokkal rend szerint szombat délelőttönként találkoztunk. Órákat tudtunk átbeszélni. Mikor elújságoltam, hogy mibe akarok belekezdeni nagyon megörültek. Arra is rákérdeztek, hogy akkor táncosként visszamegyek-e a színpadhoz, de nem tudtam mit mondani. Egyrészt nagyon az elején voltam a dolgoknak, másrészt, pedig tényleg nem tudtam. Hamar eltelt az a három hónap, míg elértünk a válogató napjához. Felajánlottak egy állandó helyet. Nagyon boldog voltam, újra megtaláltam magam, és egy álmot, miszerint egy nap a legjobbak közt fogok szerepelni.

- Ugye nem a miatt a Marco miatt hagytad el Leont? - teszi le a szőke lány a kezében lévő bögrét.

- Nem, de ő is szerepet játszott a dologban - nyúl az üres bögre után Sora, majd feláll.

- Mi történt köztetek? - kiállt a konyhába tartó nő után.

- Semmi, csupán barátok voltunk, vagyunk a mai napig.

- Te most Marcról beszélsz?

- Igen, róla beszélek, de ne kiabálj, még a végén felébresztesz valakit, és ugyebár azt egyikőnk sem szeretné.

- Rendben, de akkor mesélj tovább, megöl a kíváncsiság, hogy mégis mi történt köztetek - kortyol bele a frissen töltött teába.

- Óvatosan Hannah, még forró.

- Érzem - morog az orra alá, miután sikeresen megégette a nyelvét. - De Marco?

- Igen, de rajtam kívül csak egy páran hívják így. A többségnek ő csak Marc.

- Marc, a mi elragadó, és nagyon meleg tánctanárunk - vágja rá.

- Igen, de ha még érdekel, akkor folytatom.

Hol is tartottam? A Filippi Táncstúdió állandó tagjává váltam. Még több munka várt rám, ugyanis volt jó pár koreográfia, amit rövid időn belül meg kellett tanulnom. Jól haladtam, és hogyha segítségre volt szükségem, akkor mindig volt valaki, aki szívesen állt a rendelkezésemre pár óra erejéig. Ezen kívül Marconak segítettem a tanításban a legkisebbek csoportokban. Elfoglaltságaimnak köszönhetően az idő eszméletlen gyorsassággal repült.

Leonnal a dolgaink nagyjából rendben voltak. Voltak vitáink. De melyik párnak nincsenek? Ő a színpaddal én pedig a stúdióval voltam elfoglalva. Első fellépésem előtt pár nappal történt egy kisebb baleset. Az egyik próbán könnyebben megsérültem. Kificamodott a bokám. Nem volt súlyos, csak egy kicsit pihentetnem kellett, de a tény hogy megsérültem sokkal több dolgot kavart fel bennem, mint azt hittem volna. A problémák hirtelen kerültek felszínre bennem. Megrémültem, hogy újra megtörténhet. Hogy elvesztek valami nagyon fontosat. A tánc nagyon rövid idő alatt vált az életem szerves részévé, és nem akartam belegondolni, hogy mi lenne, ha már ezt sem csinálhatnám.

Sűrű nap volt. Az egész délelőttöt Leonnal töltöttem. A kedvenc kis kávézónkba reggeliztünk, majd a parton sétáltunk, ahogy az már megszokottnak nevezhető volt. Szerettem az ilyen délelőttöket. Kettő körül indultunk a saját dolgunkra, ő a színpadhoz ment a premier előtti utolsó próbára, én pedig a stúdióba az első nagy fellépésem előtti utolsó próbák egyikére. Marco és Maria egy-egy nagy bejelentéssel készültek, amivel mindenkit meglepetek. A próba előtt ezért egy kis megbeszélést tartottunk. Maria bejelentette, hogy bizonytalan időre elhagy minket, ugyanis partnerével babát várnak. Persze, hogy mindenki örült nekik, és azonnal gratuláltunk. A másik dolog sokkal meglepőbb volt. Marco hírei majdnem mindenkit sokkoltak.

Kapott egy ajánlatot. Egy támogató jelentkezett, aki néhány feltétel mellett hajlandó lenne nagyobb összeget szentelni a stúdióra. Az ajánlat már csak azért is kapóra jött, mert anyagilag nem álltunk a legjobban. Egyetlen, apró picike gond adódott az egész dologgal. A stúdiónak költöznie kell, méghozzá New Yorkba. Így feltette nekünk a nagy kérdést. Méghozzá, hogy ki tart vele, ha elfogadja az ajánlatot. Egy hetet kaptunk, hogy megfontoljuk a dolgokat.

Másnap volt a Kaleido új előadásának premierje, ami fantasztikusan sikerült Leon, May és Rozetta főszereplésével egy újabb remekbeszabott alkotást láthattak a nézők, akik közt én is ott ültem. A nézőtéren vártam, hogy Leon elkészüljön, és hazafelé induljunk.

- Szia! - ült le mellém.

- Csodás voltál - hozzábújtam és megcsókoltam.

- Mi a baj? - ismert, látta rajtam, hogy van valami.

- Ma este ragyogtál. Egyedül is úgy ragyogtál, mint amikor még együtt szerepeltünk.

- Ezt csak neked köszönhetem. Csakis miattad vagyok erre képes.

- Nagyon szeretlek, ugye tudod? - suttogtam, ő valószínűleg nem hallotta.

- Délután beszéltem Kalossal.

- Miről?

- Szeretné, ha visszajönnél, és ha mind a ketten állandó részéve válnánk a színpad életének. Tervez valamit, még nem tudom, hogy mit. Mindenesetre ez az ajánlat igazán meglepett.

- Mit mondtál neki?

- Hogy ezt veled kell megbeszélnem.

- Szeretnéd, ha visszajönnék?

- Igen, de az fontosabb, hogy te mit szeretnél.

- A színpad az életem. De már nem ez a színpad. Most nem. Vissza akarok jönni, de azt hiszem, hogy most máshova kell mennem.

- Mit akar ez jelenteni?

- Még pontosan neme tudom. De kaptam egy ajánlatot, egy igazán jó ajánlatot. De erről csak az után akartam veled beszélni, hogy túl vagyok a fellépésen.

- Jó. Akkor holnap visszatérünk rá.

- Köszönöm. Menjünk haza.

Másnap délelőtt még próbáltam egy kicsit, amikor is a bokám újra rendetlenkedni kezdett. Kénytelen voltam meglátogatni Kate-et. A drága doktornő végül is megnyugtatott, adott egy kenőcsöt és egy bokavédőt, amit a jövőben elég gyakran kellett használnom. Az egykori bokarepedésem mellett meglazultak a bokaszalagjaim, ami a folyamatos problémákat okozta, mikor újra nagyobb megerőltetésnek tettem ki előjött a probléma.

Az esti előadás fantasztikusan sikerült, és akik láttak csodálattal nézték, hogyan kezdek újra tündökölni. A majdnem egy órás műsor alatt mindenki külön és csoportban is megmutathatta, mire képes. Nagyon élveztem, és elfelejtette velem a problémákat, ha csak egy kis időre is. A barátaim, és minden olyan ismerős, aki látott szinte csillogó szemekkel gratulált az előadás után.

Otthon miután eldöntöttük milyen vacsorát is rendeljünk Leon olvasni kezdett a nappaliban, én pedig a bokámat ápoltam. A fagyasztóból előkerestem az egyik zacskó jégzselét, majd a hálóba sétáltam vele. Hallottam mikor a futár meghozta a kínait.

- Mit csinálsz? - jött, hogy menjek enni.

- Ez csak egy kis jégzselé.

- Azt látom. Azt nem értem, hogy mi történt - leült mellém, majd el kezdte nézegetni a lában. - Feldagadt.

- Csak egy kicsit meghúzódott.

- Holnap elviszlek, és megmutatod Katenek - tette vissza a jeget a lábamra.

- Már látta. Adott egy kenőcsöt, és azt mondta, hogy pihentessem egy kicsit, meg kaptam tőle egy új bokavédőt.

- Hogy léphettél sérülten színpadra? - emelte meg kicsit a hangját.

- Tudnom kellett. - hajtottam le a fejem.

- Mit?

- Hogy mit érzek. Hogy újra érezhetem-e azt a csodálatos érzést, ami elönt, ha a közönség neked tapsol. Tudnom kellett, hogy mit tud nekem nyújtani, ha végleg úgy döntök, hogy ezt az utat választom.

- Most miről beszélsz?

- Kaptam egy igencsak jó ajánlatot.

- Ha olyan jó az ajánlat, miért nem látlak boldognak? - szinte mindent leolvasott rólam.

- Mert választanom kell - suttogtam magam elé.

- Úgy érzem, nem akarom hallani a választ, mégis tudnom kell, mi között kell választanod.

- Cape Mary és New York között. Közted és a tánc között. A szíven jobb és bal fele között.

- Az még eszedbe sem jutott, hogy mind a kettő kijár neked - reménykedve néztem fel könnyes szemeimmel rá.

- Nem értelek.

- Menjünk New Yorkba.

- Szeretlek. Ezért nem kérhetlek erre. Látlak a színpadon, és az mindent elmond. Boldog vagy és felszabadult. Már nem csak rutinból csinálod, megtanultad, hogy élvezd ezt az egészet. Az életed része a Kaleido, pont úgy, ahogy az én életemé volt. Maradnod kell, hisz pont tegnap mondtad, hogy Kalos azt akarja, maradj végleg. És tudom, hogy ezt akarod. Ha nem így lenne meg sem említetted volna. A színpadhoz tartozol, és én, nem szakíthatlak el tőle.

- Ostobaságokat beszélsz.

- Te is tudod, hogy nem. És a mai fellépés után már tudom, hogy továbbra is táncolni akarok.

- De itt is táncolhatsz, találunk egy helyet.

- Nem, és ezzel a stúdióval akarok táncolni, ezekkel az emberekkel.

- Mennyi időd van dönteni?

- Pár nap.

- Kitalálom, hogy mit csináljunk - Még rágódtunk ezen egy jó darabig, majd a vacsora után szinte azonnal a lefeküdtünk aludni. Rosszul aludtam, hihetetlenül rosszul. Forgolódtam, felriadtam és alig bírtam visszaaludni.

Végül Marco elfogadta az ajánlatot és a csoportból jó páran, köztük én is úgy döntöttünk, hogy vele tartunk. Leon pedig elfogadta Kalos ajánlatát. Az utolsó együtt töltött esténken rendesen összekaptunk, és mindezt azért, mert nem akartuk elengedni egymást. Miután én befejeztem a csomagolást lementünk a partra sétálni. Másnap kora reggel indult a gépem és már a taxit is előre elintéztem.

- Nem akarom, hogy elmenj - visszafelé sétáltunk, mikor újra itt kötöttünk ki.

- Már ezerszer megbeszéltünk.

- Mindent neked köszönhetek, és most csak úgy itt hagysz. Nélküled elveszek.

- Kérlek, ne csináld - kezdtem el könnyezni.

- Gyere vissza a Kaleidohoz.

- Nem tehetem.

- Sérült vagy és továbbra is ilyen életet akarsz élni?

- Igen - megálltam és lehajtottam a fejem. - Sérült vagyok, és világ életemben sérült is leszek. Akár mit is csinálok ez nem fog megváltozni. Együtt kell vele élnem. Még mindig nem vagy képes ezt felfogni? - nem akartam vele veszekedni. A nélkül is iszonyatosan fájt.

Végül elengedett.

Másnap reggel egyedül ébredtem. Lehet, hogy jobb is volt úgy. A taxi érkezése előtt pár perccel lettem kész. Még egyszer körbejártam a lakást, majd elindultam.

Kérdezheted, hogy miért nem a férfit választottam, akit állítólag mindennél jobban szerettem. Nem tudom megmagyarázni. Még most sem. De valamit el kell mondanom, amit neki sosem mondtam. Féltem, hogy egy apró sérülés, legyen az akármilyen apró is, mindennek a végét jelentené. Mennem kellett, csinálnom addig, amíg lehet. Huszonhárom éves sem voltam, sok mindent nem tudtam még a világ dolgairól.