Az esőcseppek halkan áztatták a virágládába ültetett muskátlikat, amelyek a szűk erkélyeket díszítették. Az egykor fekete vascsövek, amelyek a balkonokat kerítették körbe, rozsdásan virítottak a sikátorszerű utca felé. A négyemeletes, halványsárgára festett házak között alig volt hat méter, a nagyobb autók el sem mehettek közöttük.
Az erkélyek többségén ruhák száradtak, vastag madzagokra akasztva. Észlelve az esőt néhányan kiszaladtak és gyorsan lekapkodták a már megszáradt darabokat, mások csak legyintettek a hirtelen jött reggeli zápor miatt.
Madrid kevésbé frekventált negyedében zsúfolt volt az élet. Állandó gyereksírás, veszekedések, verekedések, erőszak. Az utcákon a büfékből olajszag áradt, melyek olcsó kolbászt és más, zsírban tocsogó, de laktató ételt kínáltak. Mindenki orrát megcsapták, aki arra járt.
A konténerek mellett felhalmozódó dobozokból hajléktalanok alakítottak ki maguknak fekvőhelyet és aludtak nyugodtan, mintha semmi gondjuk nem lenne.
Zugárusok támadták le a gyanútlan járókelőket, hogy megpróbáljanak egy kis pénzt keresni szerény portékáikkal.
Néhány prostituált illegette magát a sarkon, kuncsaftokra várva. Egy nagy, piros esernyő alatt álldogáltak és teregették ki egy-egy menet szaftosabb részleteit. Nevetésük messzire elhallatszott.
A kátyús utcákon autók döcögtek a főváros felé. Kevesen ugyan, de megengedhették maguknak, hogy fenntartsanak egy kisebb kocsit. Az itt élők többsége sokgyermekes volt és segélyekből éltek. Nem vetették meg az alkoholt, sőt, olykor a drog is előkerült. Egyik napról a másikra éltek, mégsem idegeskedtek. Azzal nyugtatták magukat, hogy eddig is megvoltak, ezután is meglesznek valahogy.

Már a reggel sem úgy indult, mint máskor. Hangos dübörgésre ébredt, amihez hamarosan indulatos kiabálás is társult. Aztán csörömpölés hallatszott, majd ismét dübögés.
Leon Oswald dünnyögve öklözött a párnába, amit a fejére tett, hogy kirekessze a zajokat. A Mendez család szokásos perpatvarának lehetett fültanúja. A pocakos, munkanélküli férj és a vékony, takarítónőként dolgozó felesége állandóan a pokolba kívánták egymást, fenyegetőztek, aztán kibékültek. Majdnem minden nap. Általában délután estek egymásnak, ilyenkor borultak a bútorok, repültek a tányérok, a legváltozatosabb szitkok.
Pár perc múlva felült és elégedetten nyugtázta, hogy befejezték a vitát. A sarokba dobta a párnát és mélyet sóhajtott. Megvakarta a tarkóját, az ágy pedig recsegve jelezte, hogy a férfi felkelt.
Leon nyújtózkodott, miközben a kicsiny ablak felé fordult. Odakinn sötét esőfelhők tornyosultak.
A lábával félretolt néhány üres sörös dobozt, hogy akadálymentesen eljusson a fürdőig. A fürdőszoba alig volt nagyobb egy liftkabinnál. A szürke falról itt-ott már leesett a vakolat, a mennyezeten lévő lámpa burája félig le volt törve, a villanykörte pedig figyelmeztetően villogott. Leon szitkozódva állt a kicsiny vécé elé, hogy könnyítsen magán. Már megint ki kell cserélnie az izzót. A mellette lévő mosdókagyló, amelynél hiányzott a hideg víz gombja, szintén nem foglalt túl sok helyet. A zuhanytálca éppen akkora volt, hogy ő kényelmesen ráállhatott, anélkül, hogy lelógna róla a lába. Leöltözött, a ruháit pedig kidobálta az ágyra. Beállt a strapás zuhanyrózsa alá és tusolni kezdett. Legalább most már van meleg víz. Két hétig zuhanyozhatott sarkvidéki körülmények között. Az enyhén meleg víz kellemesen áradt szét rajta, összekeveredve a közértben kapható szagtalan, olcsó tusfürdővel.

Leon elgondolkodva figyelte a falon felfelé igyekvő aprócska pókot. Az élete nagyon megváltozott. Négy éve még ünnepelt csillag volt, világszerte ismerték és sztárként tekintettek rá. Luxusban élt, bármit megkapott, amit csak akart. A nők felkínálkoztak neki, bármit megtettek azért, hogy felkeltsék az érdeklődését. De neki csak egyvalaki kellett. Sora Naegino. A legszebb lány, akit ismert. Imádta, megőrült érte, teljesen elvesztette az eszét és olyan szenvedélyesen szerette, hogy néha már maga sem hitte el, hogy ilyen szerelem létezik. Fantasztikus párt alkottak mind a színpadon, mind pedig a magánéletben. Egy szeleburdi, álmodozó és végtelenül naiv kis fruska volt, aki úgy meghódította, mint még soha senki. A levegőben bájosan ügyetlen és vérbeli profi is tudott lenni, az ágyban egyszerre volt szemérmes szűz és kéjes vadmacska.
Mindig maga előtt látja a szemeit, az arcát, a testét. A vállán érzi a haja simogatását, a sajátján érzi a bőre selymességét, hallja a nyögéseit és azt, ahogyan a nevét suttogja a kielégülés előtt. Az érzéki nevetését, miután együtt zuhanyoztak és simogatták egymást, hogy aztán egyesüljenek újra és újra...

Mélyet sóhajtva döntötte homlokát a falhoz, miközben testén remegés futott végig. Nem ez volt az első eset, hogy elélvezett, miközben Sorara gondolt. Az erotikus emlékek magányos perceiben előtörtek és gonosz módon töltötték ki a gondolatait.
Akármennyire is próbálkozott, nem tudta elfelejteni a lányt. Pedig a második emeleten lakó Soledad Nunoz hálásan elvállalta a segítő kezet. A férje úgy bánt vele, mint a kutyával. Egyszer éppen Leon akadályozta meg, hogy péppé verje a belső udvaron.
Olykor együtt töltötték az éjszakát és a nő valóban értette a dolgát az ágyban, Sora szintjét azonban nem érte el. Sajnálta az asszonyt, aki valamivel idősebb volt nála. A harmincas évei végén járhatott, nem öltözött előnyösen, de meglehetősen szép és csinos volt.
Szeretni azonban nem szerette. Néha úgy érezte, Soledad többet szeretne, ilyenkor kerülte és megtartotta a tisztes távolságot. Hat hónapja feküdt le vele utoljára és úgy érezte, be kell fejezniük ezt a románcot, különben a nő reménytelen álmokba hajszolja magát. Szenvedett már eleget szerencsétlen.

Törülközőben lépett vissza a hálószobájába, ami nappaliként is funkcionált. A szakadt huzatú, poros kanapén szennyes tornyosult, néhány konzervvel kiegészítve, amiket tegnap vásárolt vacsorára. Egy begónia kiszáradt maradványa bomladozott az ajtó nélküli komód tetején. A polc nélküli, egyajtós szekrényben azonban márkás öltönyök, nyakkendők, cipők sorakoztak. A szőnyeg szélét néhány helyen megrágcsálták a patkányok. A függönyt három hete dobta ki, amikor egy alkalommal úgy berúgott, hogy szétszaggatta egy késsel.
A vagyona nagy részét eljátszotta Las Vegasban. Milliókat hagyott ott a rulett asztalnál és a Black Jack-nél.
Felvett egy kék inget és egy szürke nadrágot, az összeállítást fekete cipővel egészítette ki. Pincérként dolgozott egy közeli kis vendéglőben, ahol senki sem ismerte. Nem keresett valami sokat, de nem is panaszkodott. Végszükség esetére volt egy számlája, nem nagy összeggel, de jobb volt a semminél. Elbújt a világtól és továbbra is így akart élni. Szeretett volna egy kellemesebb környékre költözni, de akkor fel kellene használnia a maradék pénzét.
Kilépve a keskeny folyosóra Soledad kedves mosolya fogadta.
- Szervusz Leon - tolta a füle mögé vállig érő, vörös haját. - Hogy vagy? Nagyon régen láttalak.
- Megvagyok - fordított hátat, hogy becsukja az ajtót. - És te? Sergio még mindig agresszív?
Soledad óvatosan megérintette a mellkasát.
- Hihetetlen, de megváltozott - válaszolta lágyan. - Talált munkát a közeli építkezésen. Most, hogy már nem iszik, nagyon normális lett. Megint az a Sergio, akit megszerettem. Leon?
A férfi már a lépcsőnél járt, amikor visszafordult.
- Hiányzol.
Leon nem szólt semmit, csak a vállára dobta fekete pulóverét és lesietett. Soledad nagyot nyelve helyezte a kulcsot a zárba, miközben a szatyrot szorongatta, amelyben sörös dobozok sorakoztak. Belépve szerény lakásukba Sergio azonnal letámadta, hogy hol maradt ilyen sokáig. A bevásárlást egy pofonnal köszönte meg.

A vendéglő a maga nemében hangulatos volt. Tíz órakor egy nagyobb munkás csoport érkezett reggelizni. Leon nem győzte kihordani a rántottákat, szalonnát és a kávékat. Meglehetősen nevetségesnek érezte magát fekete-fehér csíkos ingében és fekete nadrágjában, amely egyenruhaként szolgált. Ő, Leon Oswald, egy egyszerű alkalmazott Spanyolországban, ahol nehezen ugyan, de megbarátkozott a nyelvvel is.
A délutáni forgalom jóval kisebb volt. Leon narancslevet iszogatva üldögélt a személyzeti szobában és újságot olvasott. Fernando Costa, az alkalmazottak vezetője dugta be a fejét, kezében egy halom papírt tartott.
- Vendég! - intett a felnéző Leon felé. - Gyerünk te piperkőc! Nem a henyélésért fizetünk!
Leon gondolatban elküldte a francba, majd fogta a noteszt és a ceruzát. Kisétált az aprócska teraszra, ahol piros napernyők alatt fehér asztalok és székek alkották a berendezést.
- Mit hozhatok?
- Leon?
A neve hallatán a vendégre nézett, aki napszemüveget viselt. A lány szőke, hosszú haja azonban megszólaltatta fejében a vészcsengőt. Layla Hamilton. Az istenit! Mit keres itt?
- Leon - emelkedett meg Layla, miközben a fejére tolta napszemüvegét és kék szemeiben egyszerre csillogott a döbbenet és az öröm. - Istenem! - lépett a férfi elé, aki legszívesebben elsüllyedt volna a föld alá. - Hogy vagy? - bukott ki belőle a szokásos formalitás.
Leon valamelyest megnyugodott. Ezek szerint nem őt kereste. Ha igen, akkor kitűnő színésznő és nagyon jól játssza a meglepettet.
- Megvagyok - hazudta ma már másodjára színtelen hangon. Mégis, hogy lenne? Rosszul!
Layla idegesen babrált a nyakláncát díszítő kagylóval. Fogalma sem volt, hogy mit kellene mondania, egyáltalán mit mondhat ilyenkor az ember. Leont négy éve nem látta és nem is hallott róla semmit. Már a legrosszabbra is gondolt. Ugyanolyan szomorú, mint akkor volt. Holott az esküvőjén annyira boldogan mulatott. Arra is tisztán emlékezett, amikor kimondták az igent Soraval. Mindenki irigyelte őket, mindenki. Boldogok voltak... annyira boldogok. Nagyon rossz őt így látni. Ilyen összetörten, kiégetten, életuntan. Istenem, Leon! Mi lett veled?
- Mit keresel itt? - törte meg a csendet a férfi komor, még mindig tekintélyt parancsoló hangja.
Layla érezte a ki sem mutatott dühöt.
- Yurival jöttem - kezdte komorabban. - Az anyja eljátszotta a családi házat. Yuri őrjöngött. Mivel nem szívleljük egymást az anyósommal, úgy döntöttem, körülnézek a környéken, amíg rendezik az ügyeket. Álmomban sem hittem, hogy veled találkozom majd, ráadásul egy ilyen helyen, ilyen egyenruhában.
Leont ez egyáltalán nem érdekelte, de zavarta a szótlanság. Fel akarta hozni Sorát, mégsem tette. Nem kíváncsi rá, nem kíváncsi arra a nyomorult kurvára, aki még azt sem érdemli meg, hogy kérdezősködjön utána.
- Mi történt Leon?
Laylaban győzedelmeskedett a kíváncsiság. Némán fürkészte a komoly, jellegzetes arcot, amely eltorzult a kérdés hallatán.
- Te vagy Naegino lelki szemetese, nem? - förmedt rá a megszeppent lányra. - Menj és kérdezősködj attól a romlott cédától!
- Leon! - hárított a szőkeség. - Leon - ismételte halkabban. - Miért bujkálsz?
Ez volt az első, ami az eszébe jutott négy évvel ezelőtt. Hogy eltűnjön a közéletből, a szánakozó, kárörvendő szemek elől, a média elől, egyszóval a világ elől. Új életet kezdeni, egy törött életet, ami már sohasem lesz ugyanolyan, mint volt. Sora nélkül nem.
- Ehhez neked semmi közöd Hamilton!
- Miért dolgozol pincérként? Leon! Világsztár vagy, bármelyik színpad két kézzel kapna utánad...
- Takarodj innen Hamilton! - mutatott ingerülten a terasz előtt parkoló piros Ferrarira. - És tegyél lakatot a szádra! El ne merészeld mondani annak az utolsó ribancnak, hogy találkoztunk! Megértetted?
Layla csak nézte a csalódott férfit, aki egykor ragyogott és tündökölt, most azonban színtelen és érzéketlen lett.
- Csak hogy tudd! - bökte meg a mellkasát a lány felháborodva. - Sora egy profi magánnyomozóval kerestet. Meg fog találni Leon! És ha megengedsz egy jó tanácsot, akkor hagyd, hogy megtaláljon.
- Nem akarom látni! Akkor lássam, amikor a hátam közepét! - fintorgott a férfi.
- Nem akarod tudni, hogy mi van vele? - kérdezte Layla. - Hogyan alakult az élete?
- Tűnj már el innen a fenébe! - kiabált a férfi és földhöz vágta a noteszt. - Takarodj!
A szőkeség bólogatva vette tudomásul a modortalan felszólítást. Rosszul néz ki, nagyon rosszul. Nem szól Soranak a találkozásról. Felesleges lenne. Elnyomott egy mosolyt, miközben kikapcsolta az autó riasztóját. A lány ugyanis már nagyon közel jár a célhoz.

Sora egy vaskos mappát olvasgatva állt az ablak előtt. Huszonöt éves, vonzó és gyönyörű nővé érett. Lilás árnyalatú haja a derekáig ért. Elegáns és drága nadrágkosztümöt viselt, márkás körömcipővel.
London előkelő negyedében vásárolt háromszintes házában minden luxus megtalálható volt. Három szobalány, két szakács és egy sofőr leste minden kívánságát.
Sora bankszámláján milliók várakoztak arra, hogy gazdájuk elköltse őket. A mai napig ünnepelt csillagként tekintettek rá, telt házas előadásokat adott és sikert sikerre halmozott a színpadon. Bejárta a világot, rengeteg előkelő ismerősre tett szert. Autót, ingatlant és tömérdek ékszert ajánlottak fel neki a férfiak, csak hogy megjelenjen az oldalukon egy-egy estélyen. Sora azonban kitartóan hárított.
- Ez nem elég - csapta össze a dossziét dühös magabiztossággal. - Ez semmi! - fordult a kényelmes fotelben üldögélő férfi felé.
Richard Smith a világ legjobb magánnyomozói közé tartozott. Nem dolgozott olcsón, megkérte az árát a munkájáért és mindenki elégedett volt vele. A negyven éves, már erősen kopaszodó kopó talán ezért is lepődött meg azon, hogy a lány elégedetlenkedett.
- Nézze kisasszony...
- Asszony! - javította ki ingerülten a lány. - Oswald asszony vagyok.
Smith csettintett a nyelvével, majd kijavította a hibát és folytatta.
- Leon Oswald úgy eltűnt, mintha a föld nyelte volna el. Nem könnyű felkutatni valakit, aki nyomokat sem hagy maga után - magyarázkodott.
Sora az íróasztalra dobta a mappát és rátámaszkodott az asztal lapjára.
- Maga a szakember - kezdte alig hallhatóan. - És állítólag profi. Elvárom, hogy ennek megfelelően dolgozzon. Kerítse elő a férjemet! Ha kell utazzon, ásson, fúrjon, zsaroljon, öljön, de találja meg! A pénz nem számít!
Richard felállt és a dosszié után nyúlt, de a lány megállította.
- Ez itt marad - emelte fel az eddig összegyűjtött, minimális adathalmot.
- Értem asszonyom.
Miután becsukódott az ajtó, Sora két kézzel beletúrt a hajába, miközben sűrűn pislogott, hogy legyőzze a sírást. Sohasem bocsátja meg, amit Leon tett, soha. Ő is hibás, igen, ez az egész az ő hibája, de Leon bánásmódját nem felejti el. Meg fogja találni. Megtalálja, hogy végre rendezzék a dolgokat.