Másnap reggel, amint kinyitottam gesztenyebarna tekintetemet, egy ezüsthajú férfit láttam meg... Keze a derekamon pihent, miközben egy rakoncátlan tincs kúszott márványarcába. Kezemet lassan, s óvatosan fölemeltem, és kiszedtem onnan. Amint vissza akartam húzni, hirtelen megfogta kezemet, nem kis ijedséget okozván. Majd kinyitotta füstszürke tekintetét. Hosszan nézett a szemembe.

- Bocsánat... - egyik szemöldökét fölhúzta.
- Tegnap este...
- Inkább hagyjuk ! - ültem föl, majd Ő is így tett.
- Mért...
- Mert gyűlölöm a vihart... mert mindig édesanyám halála jut eszembe... - szemeim ismét könnyesek lettek, de ekkor két ölelő kart éreztem derekamon. Döbbenten néztem fel. - Leon ?
- Css... nem szeretem, ha egy lány, - aki történetesen a partnerem -, ennyire szomorú... inkább kezdjünk el öltözni... lassan kilenc óra, és tizenegyre benn kell lennünk ! - mosolyodott el, s az én arcomon még nagyobb döbbenet ölt ki. - Most mi van ?
- Se... se... semmi...
- Na de most igyekezzünk ! - váltott témát.
~ Ki vagy Te, és mit csináltál Leon Oswald-dal? - kérdeztem a férfi távolodó alakját látván. Majd elmosolyodtam. - Ez a Leon sokkal jobban tetszik! - bevonultam a fürdőszobába, s gyorsan letusoltam.

Ezután lesétáltam a konyhába, s az asztalon egy tál finom gyümölcssalátát találtam. Mosolyogva leültem, s nekiláttam elfogyasztani reggelimet. Nem sokkal később Leon is csatlakozott hozzám, de mielőtt leült volna mellém, készített magának egy kávét. A hűtő melletti naptárat vizslatta, majd amikor meglátta, hogy milyen nap van ma... tekintete szomorú, s rideg lett. Március 29. A szám körül egy fekete karikát láthattam. Gondoltam nem teszem szóvá. A reggelit csöndben fogyasztottuk el.

- Mehetünk ? - kérdezte.
- Igen. - feleltem mosolyogva, de az ő arcvonásai változatlanok maradtak. - ~ Vajon mi történhetett?

Leon most kivételesen fekete Cabrio-jával mentünk. A kocsi nagyon kényelmes volt. Az ülések szürkés színűek voltak, melyek passzoltak az autó fekete árnyalatához. Bő tíz perc után ismét a Scéne du Nuit színpad előtt álltunk. Besétáltunk, s a jól ismert edzőteremhez mentünk. Ott a jól ismert csapat sürgött-forgott.

- Sziasztok! - köszöntem. Leon csak biccentett.
- Szia Sora, Leon! - köszöntek vissza.
- Kezdhetjük a próbát? - kérdezte Grégori. Mint kiderült a fiú a segédrendező Sergio mellett.
- Szerintem kezdhetjük! - mosolyogtam, majd levettem a kabátomat, s a mellettem levő székbe tettem.
- Rendben! Nos, az neked megfelel, hogyha a tánccal kezdenénk?
- Természetesen. Bármivel kezdhetjük... de melyik jelenet táncával?
- A nyitó tánc. Ez az a jelenet, amikor Vérone királya, és a többi előkelő megjelenik. A jobb oldalt lesz Juliette, Madame Capulet, és Monsieur Capulet. Amíg ők a jobb, addig a bal oldalt a szegényebb rangsorban álló emberek jelennek meg. És majd itt táncolni fognak, melyet Chev fog betanítani. - Chev a tánctanár.
- Oké! Akkor felőlem kezdhetjük is...

Bő két órát táncoltunk. Már mindenki kifulladt, de én még mindig gyakoroltam. Chev elégedetten mosolygott. A lánynak eredeti neve Chevina, hosszú vöröses haja, és türkiz-zöld szeme volt. 20 netán 21 éves volt, és imádta, amit csinált. Már vagy 4 éve itt dolgozik, teljes gőzzel. Aranyos, és kedves lány volt, de ha munkáról volt szó... :)

- Leon? Folytatjuk az edzést? - mosolyogtam.
- Hm. - biccentett. ~ Miért? Istenem, mért ilyen már megint? - majd lehajtottam fejemet.

Ekkor belépett Sergio a Színpad igazgatója.

- Sora, Leon! Kérlek, gyertek velem. - mi pedig követtük.
- Mért hívott el, Főnök? - kíváncsiskodtam.
- Interjút készítünk. Itt vannak a TV-sek.
- Öö... Jó... addig OK. De nekem mit kell tennem? - akadtam ki. - még soha nem csináltam ilyet, és...
- Csak mosolyognod kell, és válaszolni a kérdéseikre. A sminkedet gyorsan megcsinálják...

Eközben a Kaleido Színpadnál...

- Mi ez a lazsálás itt? Gyerünk, munkára! Tökéletesre akarom csinálni az előadást, melyben én játszom a főszerepet! Munkára! MOST! - üvöltötte egy szőke hajú lány.
- Vanessa... könyörgöm... FOGD MÁR BE!!! - válaszolta Rosetta.
- Inkább Te fogd be drágaságom! ITT ÉN PARANCSOLOK!
- Hát persze...
- Csajok! Csajok! Ezt nézzétek! - futott be Ana.
- Öö... Ken... mit? - kérdezte piroskás arccal Mia.
- Sergio Gurvic a TV-ben. Az új darabbal kapcsolatosan ad interjút. - hadarta el. - Gyertek, nézzétek! - mondta, a lányok pedig a TV-hez gyűltek.
- "Monsieur Gurvic... eddig annyit tudunk, hogy a darab szerelmes lesz. Ezt egy kicsit ki tudná egészíteni?" - kérdezte egy világos hajú, barna szemű riporter. Egy kis szobába voltak, mely a színpad része. Sergio előtt sok-sok mikrofon, és kamera volt, de az utóbbiakat jól elrejtették. Szinte minden TV stábtól jött egy-egy riporter.
- "Igen-igen. A darab. Ez egy szerelmes darab lesz, melynek neve: Aimer.
- Remek, semmit nem értünk... hahó... nem találtak föl tolmácsokat, vagy a feliratot?? - dühöngött Ana.
- Öm... azt mondta, hogy ez egy szerelmes darab lesz, aminek a neve: Aimer. - felelte Yume.
- Te tudsz franciául? - néztek döbbenten.
- Aha! - mosolyogta.
- "... hasonlít a Roméo et Julette-re, annyi különbséggel, hogy itt nem tragédiával, hanem boldog véggel fog végződni a darab. Van egy gazdag család, ahonnan Juliette származik, és van egy szegény, ahonnan Roméo. De aztán egy véletlen találkozás folytán, egymásba szeretnek stb." - Yume pedig fordította az egészet. A férfi elmondta a történet lényegét.
- "Úgy hallottam, hogy új színészek társultak a Színpadhoz.
- Igen. Vendégszereplők. Nagyon tehetséges a két artista-színész.
- Artista-színész?
- Igen. Gyakorlatilag ők artisták, de az én Színpadomon most bemutathatják a színészi, és énektudásukat. Egyébként ők kapták a főszerepet.
- És elmondaná a kedves Nézőknek, és nekünk, hogy ki ez a két személy.
- A Kaleido Színpadtól jöttek... és nem más, mint Leon Oswald, és Sora Naegino. - ebben a pillanatban kinyíltak az ajtók, s Leon és én léptünk be rajta. Az összes kamera ránk irányult, mi pedig helyet foglaltunk Sergio mellett.
- Hűha, Sora aztán fantasztikusan néz ki... de Leon se semmi! - jegyezte meg hangosan Ana.
- Hát nem... - helyeselték.
- "Monsieur Oswald. Hogy érzi újra itthon magát?
- Köszönöm kérdését, jó újra itthon." - arca kifejezéstelen volt, semmi érzelmet nem tükrözött vissza.
- "És ön, Madame?
- Köszönöm, én is fantasztikusan érzem itt magamat.
- Mért pont Önök lettek a főszereplők?
- Mr. Eido-val a Kaleido Színpad igazgatójával nagyon jóban vagyunk... és megkértem, hogy küldje el két artistáját. Az egyik Leon Oswald volt, akire gondoltam, de mivel a Kaleido lányait nem ismertem, ezért rá bíztam a döntést... így Sora lett a második.
- Hmm..." - közben sokan jegyzeteltek. - "És Madame Naegino fogja játszani Juliette-t?
- Igen. - mosolyogtam - És remélem sikerülni is fog.
- Értem. Akkor ezek szerint Monsieur Oswald majd Roméo-t fogja karakterizálni.
- Oui*. - felelte a francia.
- Rendben. Úgy hallottam, hogy ebből az előadásról DVD is készül.
- Igen. - felelte Sergio. - Úgy terveztük, mivel ez egy csodálatos darab lesz, (egó nuku) hogy az első előadást kamerákkal fogjuk rögzíteni. Emellett lesznek rajta Extrák, amiken például a fényképezések, meg a próbák is benne lesznek. És egy-két riport is a főbb szereplőkkel.
- Madame Naegino mit szól ehhez?
- Szerintem ez egy nagyon jó ötlet... legalább a nézők láthatják, mennyi bénázunk egy próba alatt. - nevettem.
- Na ja! - felelte Sergio.
- És Ön Monsieur Oswald?
- Szerintem is jó ötlet. - egy halvány mosoly jelent meg arcán, de amilyen gyorsan jött, olyan hamar eltűnt.
- A premier mikorra várható?
- Két hét múlva. - felelte az igazgató.
- Köszönjük szépen! - mondta a riporter.
- Mi köszönjük!" - majd fölállt, s mi pedig kisétáltunk.
- Hmm... Sora aztán ügyes... - jegyezte meg Mia.
- Igen. Már alig várom, hogy ismét itt legyen... ki akarom faggatni. - mondta izgatottan Rosetta. - Meg olyan unalmas így a Színpad.
- Jaja! - helyeselte Ana.
- Én inkább azt szeretném megtudni, hogy mit csináltak Leon-nal... - (ne tessék rosszra gondolni... XD)
- Mi? - néztek rá értetlenül.
- Ja... - eszmélt föl. - Semmi-semmi! - mosolygott zavartan.

- Ez a kis fruska! Ó, hogy az, ah... Ezért még megfizetsz, Sora Naegino... csak gyere haza... Az biztos, hogy bajod esik! - itt gonoszan elmosolyodott. - Legszívesebben most elintéznélek, de sajnos, ezt nem tehetem... Pedig hidd el... Ez lenne minden vágyam... Hogy holtan láthassalak... És hogy Leon Oswald az enyém, legyen! És az enyém is lesz! - majd ördögien elmosolyodott. - Megbánod Sora Naegino, hogy a világra jöttél... - s távozott az edzőteremből.

Eközben Franciaországban, Párizsban azon belül a Scéne du Nuit nevű színpadnál...
Egy kis TV-n az egész színpad nézte az élő adást. Amikor kijöttünk, mindenki körénk gyűlt.

- Nagyon jók voltatok! - mosolyogtak.
- Köszönjük. - feleltük.
- Attól, hogy jók voltatok, az még nem ment föl titeket a gyakorlás alól. Hatig még a foglyaim vagytok! Tehát... munkára! - mondta Chev.
- Oké!

Visszamentünk az edzőterembe, ahol immár be volt rendezve az első, és a második jelenetnek a színpad.
- Leon? Jössz próbálni?
- Igen. - felelte hidegen.
- A táncos részt próbáljuk. Rendben?
- Oké! - majd Leon-nal tökéletesen eltáncoltuk, de valami hiányzott belőle: a szenvedély, és a szerelem. A férfi tökéletesen tudta az egészet, de mégse tett bele semmilyen érzelmet.
~ Valami nem jó... mért ennyire hideg és elutasító? Még én is félek tőle... - kezei most nem forróak, hanem hidegek voltak. Szemei se kedvesen, hanem ugyan olyan rideg érzéssel tekintettek vissza. És... igen... féltem Tőle... valószínűleg... ez volt Leon Halálisten oldala. Kibontakoztam karjaiból, s zavartan magyarázkodni kezdtem.
- Öö... próbáljunk mással is... mi... el tudjuk gyakorolni a közös számainkat. - mosolyogtam erőltetetten, majd gyorsan Chev-hez mentem, megkérdezni, kivel próbáljak. Ő egy barna hajú, s tekintetű férfihoz vezetett.
- Na gyerekek, jó próbát! - mondta, majd egy kicsit arrébb lévő párhoz ment segíteni.
- Öö... Daniel ugye?
- Igen, madame.
- Sora... maradjunk a Soránál! - mosolyogtam.
- Rendben, Sora.
- Ugye jól tudom, hogy te fogod játszani a darabban Paris-t, Juliette vőlegényét?
- Jól tudod...
- Ne csináld már ezt! - pirultam.
- Mit?
- Ezt...
- Hogy fölhúzom kegyed idegeit?
- Igen! - nevettem.
- Oké. Na gyere, táncoljunk! - mosolygott immár Ő is, s elkezdtünk táncolni.

A bálos részt gyakoroltuk, amikor Roméo és Juliette ismét találkoznak. De előtte a hercegnőnek a kiszemelt vőlegényével kell táncot járnia. Így Daniel és én most ezt próbáltuk.
Daniel egyik kezét a derekamra helyezte, miközben közelebb húzott magához. Másik kezét az enyémbe rejtette, s így pörögtünk.

- Mesélj magadról... - kérlelte.
- Mit? - kíváncsiskodtam.
- Honnan jöttél, a családodról, miért akartál artista lenni, hogy kerültél a Kaleido-hoz stb.
- Hát... Los Angeles, azon belül Cap Mary városában élek. Van egy imádni való, 10 éves kishúgom, akinek Yume a neve. Édesanyámat és édesapámat már kiskoromban elvesztettem. Öö... azért szerettem volna artista lenni, mert a szüleim is azok voltak. És hogy hogy kerültem a Kaleido-hoz? Hát... volt egy kislány... és Ő neki segítettem... és Kalos, vagyis Főnök megkérte, hogy maradjak ott.
- Mit érzel Leon Oswald iránt? - tette föl következő kérdését.
- Mért kérdezi ezt mindenki? - álltam meg egy pillanatra.
- Nem tudom... így külső szemmel úgy látni, mintha Ti egy pár lennétek.
- Hát, akkor rosszul látjátok... Leon Oswald és én csak szimpla partnerek vagyunk... és különben is, én már foglalt vagyok!
- Ó, igen...? Hát ezt sajnálom, mert ha nem lennél az, biztos, hogy próbálkoznék...
- Oh... értem... na de folytassuk. - mosolyodtam el, majd tovább táncoltunk.

Eközben egy szürke tekintetű férfi, karba tett kézzel támasztotta a falat, s nevetgélő párosunkat nézegette. Egyre jobban fölment benne a pumpa, s a pohár akkor telt be, amikor Daniel átölelt engem. Belül dühöngött, ám kívül ugyan olyan kifejezéstelen maradtak arcvonásai.

- Sora! Beszélhetnénk?
- Öö... igen... - feleltem, miközben megijedtem a kemény szavaktól. - Egy pillanat, Daniel.
- Oké! - mosolygott a fiú. Leon biccentett, majd karomat megfogván kivezetetett engem oda, ahol nem látott.
- Mi a baj Leon? - kérdeztem kedvesen.
- Kerüld el jó messziről azt a kis idiótát.
- Mi?
- Azt ajánlom, kerüld el... - mondta hidegen, és keményen.
- Még is mért?
- Te az én partnerem vagy! És nem tűröm, hogy másokat ölelgess...
- Mi? De hát Ő csak megölelt, mert gratulált az eddig elért eredményeimhez.
- Nem érdekel... kerüld el őt! Megértetted?
- Nem! Leon! Felettem nincs hatalmad, és jobb, ha ezt felfogod! - majd szemeim könnyesek lettek, és én pedig elfutottam...

Futottam Párizs utcáin. Egy szál pólóba. De még így, március végén is hideg volt. A szél végigsöpört a városon, ezzel egyre nagyobb, és feketébb felhőket sodorva oda. Jobb kezemet a szám elé tettem, arcomról sós könnyek folytak le. Majd egy ház falának dőltem, s éreztem, ahogy az ég együtt érez velem... Esik... Tovább akartam futni, de ekkor egy rántást éreztem, ezzel fordulásra késztetve.

- Engedj el!
- Nem!
- Engedj el, Leon Oswald! - ordítottam.
- Azt mondtam, nem! - felelte Ő is ridegen, és keményen. Haja vizes volt, tincsei tapadtak bársonyos arcára.
- Elegem van belőled! - sírtam. - Ma egész nap olyan hidegen, és elutasítóan viselkedtél velem. Reggel még tök normális voltál, de amint beértünk a színpadhoz... kezdtem azt hinni, hogy megváltoztál... aminek annyira örültem volna... tudod... kezdetben, amikor a bankrabláson találkoztunk, azt hittem, hogy mindenki csak téved... "Hogy ugyan már, Leon Oswald olyan hideg? Ch... merő hazugság!" Aztán másnap... amikor az étteremben találkoztunk, ez az érzés tényleg beigazolódott... nem is voltál olyan elutasító... de amint a Színpadhoz csatlakoztam... már nem azt a Leon-t ismertem meg... és egyfolytában egy kérdés foglalkoztatott... Miért? És amikor megcsókoltál... - szipogtam. - de ma... annyira fájtak a hideg, és kemény szavaid... mindegyik szíven ütött, és mindegyik fájt! A fenébe is azzal a nagy büszkeségeddel! - töröltem meg szemeimet. - És ha most a szemeidbe nézek... a hideg futkos a hátamon... ha most végignézek rajtad... csak egy jégtömböt látok... pedig elhatároztam, hogy nem fogok neked, és a szavaidnak megtörni... ahogyan azt is eldöntöttem, hogy fölolvasztom a szívedet... de látom, ez nem megy... és most is mondhatom a magamét, az egész csak így elszállna a füled mellett! - üvöltöttem, miközben kezeimmel hadonásztam. Hosszú percekig néztem tekintetébe, majd megelégeltem a dolgot. - Én inkább megyek. - de ismét visszahúzott, és a falnak nyomott.
- Szóval hideg, és érzéketlen ember vagyok? - mondta kb. 2 centire az arcomtól. Meleg leheletét éreztem arcomon.
- I... Igen. - majd szenvedélyesen, s vadul megcsókolt. Kezeit vizes pólómon végighúzta, így végül derekamon pihentette meg. Ágyékát az enyémhez nyomta, miközben egyre szenvedélyesebben, és örülten ízlelgette az én ajkaimat. Kezeimet akaratlanul is nyaka köré fontam, s még jobban magamhoz húztam. Majd nyelvével behatolt az én számba, s játszani hívta nyelvemet. Ősi, vad táncot jártak, majd a levegővétel hiánya miatt megszakította a csókot. Végignézett rajtam. Vizes hajamon, s ruhámon, a csókjától duzzadt ajkaimon. Még mindig eszeveszettül lihegtem. S ekkor nem bírtam tovább... megkérdeztem Tőle:
- Leon... Te vagy... Angyal?

Folytatása következik...

*Oui: igen