~ Leon... Ha tudnád, hogy figyellek... akkor talán nem csinálnád ezt. Tönkreteszed magad, Leon! Hát nem emlékszel már mit mondtam neked?

A szürke égbolt fellebbentette fátylait, és megeredt az égi áldás, egy nyomasztó őszi esőzés, mely csendesen mosta a szürke aszfaltot. Monoton autózúgás, és néhány szaporán koporászó cipő. Mindenki esernyő alá rejtőzött, és szorosan összehúzta magán kabátját, kivéve egy valakit. Egy alak volt, aki kitűnt az egyhangú, a siető emberek sokaságából Párizs egyik nyüzsgő forgalmú utcáján. Akik elsétáltak mellette, szánakozó pillantásokat vetettek rá, és az őrülthez hasonló jelzőkkel illették. Senki sem tudta, ki lehet az, aki ilyen ítéletidőben egy egyszerű fehér ingben flangál. Pedig ismert ember volt! Mennyi nő omlott a lábai elé, hányan voltak, akik bármire képesek lettek volna érte... Volt idő, mikor Ő ezt gátlástalanul kihasználta, de már nem. A rettenthetetlen halálisten nem taposta el többet partnereit. Sok fellépést kapott, keményen fogta a maga mellé osztott - általában -, nőt, de egyiküknek sem okozott többet maradandó lelki sérülést. Már nem érdekelte.

" A trapézokat leeresztik, a kapukat kinyitják, és megkezdődhet a csoda. Az igazi sztár születése. Még az ezüsthajú Isten szíve is megenyhült, és hitt benne, hogy beválthatja ígéretét, amit húgának tett. A hajnali fény átható sziluettként öleli körbe a lányt, és a férfinek is lenyűgöző kisugárzást varázsol. Egy álom válik valóra abban a percben. Mikor egyesül az emberek szíve... "

Az ing, amelyet viselt, átázva simult kidolgozott felsőtestére, haja csillogott a rázuhanó vízcseppektől. Az égbolt olyan elkeserítően egyhangú volt. Bánatos. Az esőcseppek megállíthatatlanul itatták az aszfaltot, mintha csak meg szeretné óvni a kiszáradástól. A férfi hangulatát csodálatosan tükrözte ez a szomorú vihar. Ezt érezte Ő is belül: tombolt benne a szomorúság. Kívülről ugyan semmit sem mutatott. Hiszen, hogy nézett volna ki? A rettenthetetlen halálisten... Egy éve volt már? Talán több is. Akkor volt... az utolsó alkalom, hogy beváltsa az ígéretét. Véghezvitte. Felkészítette a lányt, aki tökéletesen megcsinálta, aki nem félt Tőle... De mégis! Az a pár perc, amit a színpadon töltött akkor, édes örökké valóságnak tűnt számára. Ezt mondta neki Sophie mindig... Miért jött el hát? Megannyiszor tette fel magának ezt a kérdést, de csak egy újabb kérdéssel rövidítette, saját válaszadási idejét. Talán egy szeszély, vagy egy hóbort miatt? Vagy esetleg egy múló érzés, ami hazahívta? Már lényegtelennek tartotta. De hiányzott neki valami, és ebben biztos volt. A mosoly, a kedves légkör, ami körbevette, amit Ő csak az utolsó előadás után tapasztalt meg. De legfőkébb az Angyal lány mosolyát hiányolta a szíve.

                                                                             ~Fleuriste~

A felirat láttán megtorpant, és az üzletbe sétált. Egy öreg férfi vetett rá rosszalló pillantásokat, aki talán az eladó lehetett. Hajából, és ruhájából a padlóra csöpögött a víz, de ezzel foglalkozott a legkevésbé. Elemelt egy szál fehér liliomot, majd a pénztárhoz sétált és fizetett. Lerakta a pénzt az asztalra, amíg a vénember becsomagolta a virágot, majd amint megkapta, egyszerűen hátat fordított, és kisétált az épületből.

- De uram! Ez sokkal több, mint amibe az az egy szál kerül! - kiáltotta utána az árus, de Ő ezt már nem hallotta. Eddigi léptei is határozottak voltak, azonban nem vezettek sehová, de most már céltudatosan sétált tovább. A vastag felhőzet még mindig nem tisztult az égen, és a vadul záporozó eső sem akart csillapodni. A belvárosi forgalmat, nyugalmas kertvárosi légkör váltotta fel. Útja a parkon át vezetett, ahol a hideg szél a fák lombját tépázta. A falevelek is reszkettek, míg Ő csak csörtetett előre a sáros salakösvényen. Az egész környék teljesen kihaltnak látszott, senki sem járt arra. A centrum még ilyen ítéletidőben is nyüzsgő volt, de itt egy lélek sem járta az utcákat, nem hogy valaki a parkon keresztül vágna át. A liliomot végig a kezében tartotta, és nyugodt, kimért léptekkel sétált, egészen egy kovácsoltvas kapuig. A férfi hosszasan nézte, a fekete vas ácsolmányt, rajta a felirattal: ~ Cimetiere.

Néma csend volt mindenfelé, csak a még mindig szakadó eső kopogtatta a márvány sírköveket, amik mellett elhaladt. Szeme előtt elsuhantak a nevek, ismeretlen emberek nevei, mik kacskaringós betűkkel, egy-egy idézettel megtűzdelve voltak a fejfára vésve. A temető közepe lehetett talán, ahol megtalálta azt a sírt, amit keresett. Egy olyan név állt rajta, melyet jól ismert. Egy szeretett személy neve, kit már elveszített. Már arra sem emlékszik mikor járt itt utoljára. Volt talán már egy éve is, hogy meglátogatta Őt. Az eső áztatta a földre térdelt, és figyelte az arany betűket.

- Ne haragudj hugi, amiért csak most jöttem el hozzád... - mondta mély hangján, amiben most megcsillant a szeretet szikrája. Mintha ott lebegett volna előtte a lány, légies ruhában, fehér haja körbe libbent arca körül. Lelki szemeivel látta, úgy érezte mintha ott lett volna vele. Keserű érzés kerítette hatalmába, mikor arra az időre gondolt, mikor az Angyalok táncára készültek. Húga viharszürke szemeivel párhuzamosan bevillant agyába egy dióbarna tekintet is. És még egy emlék... egy sokkal közelebbi emlék. Róla. Mesélni akart neki, de a zúgó eső elnyomta volna halk hangját. Nem tudott megszólalni. Nem mert mást mondani...
A liliomot a fejfa melletti vázába helyezte, majd egy utolsó pillantást vetett még a márvány sírkőre. Egy fájó pillantás, egy halk búcsú elrebegése majd határozott léptekkel hagyta el a temetőt. Az eső még mindig a nyakába zúdult, de még most sem törődött vele. Tudta, hogy úgyis nemsokára hazaér, hiszen lakása nem volt messze már.

Belépett a stílusosan berendezett ház fehér ajtaján. Az előszoba tárult szeme elé, ami modern bútorokkal volt berendezve, akárcsak a lakás többi része. A nappaliban egy egyszerű fekete bőr kanapé foglalt helyet, egy Tv állvány melyen a készülék állt. Nagyon ritkán használta, szabadidejét - ami nem volt sok, az edzések miatt -, inkább olvasással töltötte, így hatalmas könyvespolcok is helyett kaptak, mint a nappaliban, mint a hálószobájában. Besétált az egyik ajtó mögé, és egy fehér törülközővel a nyakában tért vissza. A fürdőbe készült-hogy levesse magáról az átázott ruhákat-, mikor megcsörrent a vezeték nélküli telefon. A férfi a füléhez emelte a kagylót, és mély hangján beleszólt.
- Tessék. Kalos? - hangjában kis meglepődöttség tükröződött, mikor meghallotta egykori főnöke hangját a vonal túlsó végén. Csak hallgatta, amit a férfi magyarázott neki, majd még egy szót hozzátett mielőtt lerakta a telefont. - Meggondolom az ajánlatot.

" Rögtön a tárgyra térek. Szeretnénk, ha újra csatlakoznál a színpadhoz... mint Sora partnere. Ő kért meg rá, hogy beszéljek veled "- újra végigpörgette agyában Kalos szavait. A lány neve hallatára megjelent előtte a mosolygós élettel teli tekintet, és az egyetlen alkalom is mikor sírni látta az angyalt.

Megmarkolta a bútor szélét, és kinézett az ablakon, ahol már oszlott a felhőzet,és egy-egy fénynyalábnak sikerült keresztül törnie rajta.

"Sora...Ő olyan, mint te Sophie..."

~Tévedsz Leon. Nincs két egyforma ember, ahogyan a színpadon sincs két egyforma pillanat...