AJÁNLOM AZ OLDALT
„Az ember folyamatosan reménykedik, hogy helyesen cselekszik… De sokaknak ez nem sikerül és a szerencsétlenségnek egy ember számára komoly következményei lesznek. Hogy az érintett talpra áll-e az csak saját magán múlik, mert a nehéz pillanatokban senkire sem támaszkodhat…” (saját)
- Akkor a kocsimnál találkozunk. – mondtam, majd elindultam az öltözőm felé.
Amint végighaladtam a folyóson, csak a Leonnal lezajlott párbeszéd járt a fejemben… Hogy lehet valaki ennyire önző, bunkó, beképzelt, egoista....és még sorolhatnám, hogy miket gondoltam róla. Pedig régen nagyon szerettem, de ezek az idők is hamar elmúltak. Mikor elértem az öltözőm ajtaját, bementem. Nagyon gyorsan átöltöztem, megigazítottam a hajam, majd felkaptam a sporttáskámat és elindultam a parkolóba. Layla és Rosetta már ott álltak a kocsim mellett.
- Sokat vártatok? – kérdeztem mosolyogva.
- Dehogy! Jó gyors voltál. – mondta Layla.
- Hát akkor menjünk is, mert én már farkaséhes vagyok. - mondtam.
- Remek ötlet. – értett egyet Rosetta.
Majd beszálltunk az autómba és elkocsikáztunk egy kisebb olasz étterembe. Egy teraszi asztalhoz ültünk, ami pont a tengerhez közel volt, így ráláthattunk a napsugaraktól csillogó, hullámzó nagy kékségre. Mindannyian spagettit rendeltünk és míg vártuk az ebédünket, elkezdtünk beszélgetni.
- Szóval Sora! Mi is történt, amiről lemaradtunk? – tért a tárgyra Layla.
Nagyon jól tudtam, hogy Leonra gondol, de nem akartam róla beszélni.
- Hú, hát nagyon sok minden! – kezdtem bele lelkesen. – Amint láttátok, megtanultam az Angyalok Táncát meg a….
- Tudod jól, hogy nem erre gondoltam, hanem Leonra! – vágott közbe szőke hajú barátnőm.
Felsóhajtottam.
- Lányok, ez egy nagyon hosszú történet!
- Figyelemmel hallgatunk! Úgyis sokára hozzák az ebédet… - mondta Rosetta.
- Hát… nem is tudom, hol kezdjem…
- Mondjuk a közös szereplésünk utántól. Az addigiakat úgyis ismerjük!
- Rendben. Szóval az olaszországi szereplésünk után hazamentem Japánba és ott folytattam a szerepléseket, edzéseket, ugyanúgy, mint mielőtt elmentem volna a turnéra. Igen ám, de az akkori partnerem elment a színpadtól és a főnök egy új artistát hívott Franciaországból. Gondolom, ki tudjátok találni, hogy ki volt az.
- Leon Oswald! – mondták egyszerre.
Bólintottam.
- Nagyon helyesnek találtam, de nem nagyon tetszett a rideg stílusa, így elhatároztam, hogy kerül, amibe kerül, megváltoztatom. Nagyon jó barátok lettünk és a rideg stílusa is kezdett eltűnni. Az egyik este szerelmet vallott és megkérte kezemet. Én boldogan igent mondtam. Így már nemcsak a trapézon voltunk teljes összhangban, hanem az életben is. Sokat gyakoroltunk, meg akartuk tanulni az angyalok táncát. Én azért akartam, hogy én is angyallá változhassak és lecserélhessem stílusomat, ő viszont a húgának tett ígérete miatt akarta.
- Leonnak van húga? – kérdezte döbbenten Layla.
- Nem. Már nincs. Pár évvel ezelőtt, a Cirkusz Fesztivál napján elütötte egy autó és súlyos sérülésekkel szállították kórházba. Sophie megígértette Leonnal, hogy adja elő majd valakivel az angyalok táncát.
- És téged választott partnernek. De ha a vőlegényed, miért gyűlölitek ennyire egymást?
- Hogy gyűlölöm? Nem igazán. Legbelül én még mindig szeretem. De nyíltan nem vagyok rá képes. Úgy érzem elárult. Cserben hagyott és felé csak dühöt tudok mutatni, de nem gyűlölöm!
- De mégis? Mi történt?
- Egyik nap nagyon sokáig gyakoroltunk és már nagyon elfáradtunk. A manőver vége sehogy se akart összejönni. Leon ösztönzés gyanánt leengedte a hálót, hátha ettől majd sikerül. De nem jött össze. Sőt még rosszabbul sikerült, mint előtte. Mikor Leon feldobott és felvettem az angyalpózt, elvesztettem az egyensúlyomat és zuhanni kezdtem. Nyugodt voltam, hisz már megszoktam, hogy hálóba esek. Tudtam, hogy Leon leengedte, mégse jutott el akkor az agyamig. Mikor feleszméltem már késő volt. Leon se tudott elkapni, mert túl messze volt tőlem. A következő emlékképem egy kórházi teremről van. Közölték velem az orvosok, hogy deréktól lefelé teljesen lebénultam és soha többé nem fogok felépülni.
- Mégis sikerült. – mondta Rosetta.
- Igen. Először teljesen összeomlottam, végül elhatároztam, hogy nem adom fel. Sokféle módszert kipróbáltam. Végül úgy döntöttem, hogy lovas terápiára fogok járni. És amint látjátok, nagyon bejött. Egy hónap kemény munka után teljesen felépültem és annyira megszerettem a lovakat, hogy nem bírtam abbahagyni a lovaglást. Így lett egy kisebb istállóm és lettem díjugrató. Sok versenyt meg is nyertem. Persze mellette nagyon sokat gyakoroltam a trapézokon is. És sikerült végrehajtanom az angyalok táncát az új partneremmel. De angyallá nem tudtam válni.
A baleset után nagyon megváltoztam. Nem voltam már felhőtlenül boldog, csak néha- néha mosolyogtam. Mondhatni: benőtt a fejem lágya…
- És Leon?
- Leon? Hát ő szépen elhagyott. Már a kórházba se jött be. Írt egy levelet, melyben szakított velem és bocsánatot kért. Nem bírt a szemembe nézni. Magát okolta, így inkább elmenekült.
- De nem értem. Ő miért utál, ha ő hagyott el téged?
- Na látjátok, ezt én se értem.
- Utána mi történt?
- Kalos kérésére idejöttem. És most itt vagyok.
- És a lovak?
- Ma hozzák ide őket. A villám körül bőven elférnek, nem igaz?
- De… - mondta Rosetta, majd maga elé nézett az asztalra és ledöbbent. - Nahát! Észre vettétek, hogy kihozták már az ebédet?
- Nem! – mondtuk Laylával egyszerre és nevettünk a bambaságunkon.
- Na és veletek mi történt? – kérdeztem.
És a lányokból csak úgy dőlt a szóáradat. A velem történtekről több szó nem is esett, aminek felettébb örültem. Sokat nevettünk a délután alatt. Majd mikor az étteremben végeztünk, hazavittem a lányokat és én is hazamentem tudva, hogy otthon már várnak szeretett lovaim…
Folyt. Köv.
