|
Sweet Chocolate
Dodo 2008.10.31. 03:02
Magamra húztam a takarót, és vártam. Jól esett, hogy már melegben vagyok, és a vizes ruháim sincsenek rajtam. Nem akartam beteg lenni. Elmosolyodtam, ahogy eszembe jutottak Leon szavai. Kicsimnek hívott, ilyet még soha nem mondott. Ebben a pillanatban hallottam meg, hogy nyílik az ajtó, és Leon lép be rajta egy csésze teával és egy dobozzal a kezében.
- Jobban vagy már? - kérdezi kedvesen.
- Igen, köszönöm már nem fázom. De mi lesz a vizes ruháimmal?
- Felraktam őket a radiátorra - mondta, miközben a dohányzó asztalra tette a dobozt.
Elindult felém, majd leült a kanapéra, és a kezembe nyomta a csészét.
- Ezt idd meg - mondta ellenkezést nem tűrően.
Én csak bólintottam, és egy hajtásra meg is ittam. Nagyon finom gyümölcsös tea volt mézzel ízesítve. Pont ahogy szeretem. Ettől az apró gesztustól még boldogabb lettem, de eszembe jutott, miért is vagyunk most ebben a helyzetben. Elszomorodtam tőle, de remélem Leon elmondja majd, miért nem jött eddig. Mire kiittam a teát, ő már a doboz tartalmát pakolta ki, akkor jöttem rá, hogy az a süteményem, amit neki csináltam, csak tejszínhabbal a tetején. Teljesen ledöbbentem.
Kivett egy szeletet, és azzal a kezében sétált vissza, és ült le mellém. Szabad kezével elvette a bögrét, majd az asztalra helyezte.
- Most pedig szépen megesszük - mondta, miközben sunyin elvigyorodott.
Nem értettem mit akar, de hamar rájöttem, mi a szándéka.
Beleharapott a már tejszínhabos édességbe, majd egészen közel hajolt fülemhez.
- Kérsz belőle? - kérdezte egészen halkan.
- Igen, szeretnék enni belőle. Nem csak neked sütöttem - mondtam határozottan.
- Nem jó válasz - mondta sejtelmesen.
- Nem jó válasz? - kérdeztem vissza. - Akkor mi lenne jó válasz?
- Bármit kérhetsz, amit csak akarsz - rebegte csábítóan.
- És, mi lenne az a bármi? - kérdeztem kissé közönyösen.
- Tudod te nagyon jól - és megcsókolt.
Egyre vadabbul és szenvedélyesebben csókolt, már csak azt vettem észre, hogy nincs rajta a bemelegítő felsője, és engem is alig takar a takaró. Ekkor megszakította csókunkat, majd mélyen a szemembe nézett.
- Hiányoztál - mondta egy újabb csók kíséretében.
- Tudom - kuncogtam.
- Nem hiszem, hogy teljesen tisztába vagy vele mennyire.
Közel húztam magamhoz, majd a fülébe súgtam csábítóan.
- Mutasd meg mennyire.
- Ez minden vágyam - majd ismét ajkaim után kapott.
Mintha parancsnak vette volna, ugyanolyan szenvedélyesen csókolt újra. Tudtam, ez most egyáltalán nem lesz olyan, mint szokott. Nekem is nagyon hiányzott, és már egy érintése is elég volt már ahhoz, hogy feltüzeljen.
Elengedtem Leon nyakát, és mellkasát kezdtem simogatni. Ő is áttért ajkaimról nyakam csókolgatására. Lábaimmal sem voltam tétlen, nadrágját kezdtem el letolni. Éreztem, ahogy Leon elmosolyodik, és megszakítja a csókot.
- Úgy érzem, én is hiányoztam neked.
- Honnan veszed? - kérdeztem.
- Nem is tudom ki az a nő, aki épp a nadrágomat húzza le rólam - mondta cinikusan.
- Én se tudom - mondtam kuncogva. - De igazad van, nagyon hiányoztál.
Őszinteségemet azzal jutalmazta, hogy gyorsan lekapta a még rajta lévő nadrágját, és ismét ajkaim után kapott.
Az egész éjszakát egymás karjaiba töltöttük, szavak nélkül, de minden csók és érintés felért száz szóval. Igaz, ma vasárnapot írunk, de mi már nyolc előtt összeszedtük magunkat, majd kocsiba ültünk, és Leon lakására mentünk. Újra gyorsan megszabadultunk ruháinktól, majd bebújtunk az ágyba. Egymást karolva aludtunk el.
Nem tudom, hány óra lehetett, mikor felébredtem. Elkezdtem Leont keresni, de ő már nem volt mellettem. Visszadőltem a párnára, majd felsóhajtottam.
- Hova tűnt már el? - kérdeztem magamtól.
Ekkor kintről Leon szitkozódását hallottam meg. Kikeltem az ágyból, és összeszedtem magam, majd elindultam kifelé. Egyből észre is vettem őt. A konyhába volt, és épp egy tálcát törölt el. A pultra már ki volt készítve egy tányérra pár szelet vajjal és dzsemmel megkent pirítós, na meg egy kis tányér eper. Elindultam felé, segíteni akartam neki. Akkor vett észre, amikor már majdnem mellette voltam.
- Menj vissza az ágyba.
- Csak segíteni akarok - kezdtem el ellenkezni.
- Tudom, de menj vissza, kérlek - mondta, és megcsókolt.
Visszasétáltam a hálószobába, és bújtam az ágyba. Ismét eszembe jutott, hogy Leon nem volt az étterem előtt a megbeszélt időbe, és ez nagyon zavart. Tudtam, hogy köze van a kedvességének ehhez is, ezért tudni akartam mi történt. Legbelül éreztem Jenniferhez van köze, de bíztam benne, nem csalt meg vele, amit az éjszakai hevessége is alátámasztott. Vagy az is csak bűntudat lett volna?
Nem tudom, meddig gondolkozhattam, de hamarosan megjelent kedvesem az ajtóban a tálcával a kezében.
- Meglepetés! - mondta kedvesen.
- Jaj, úgy meglepődtem - kezdtem el kuncogni.
- Ne légy ünneprontó. Ha nem jössz ki, akkor most meglepetés lenne - durcázott.
- Jó sajnálom, nem akartam elrontani - mondtam bűnbánóan.
Letette a tálcát az ágyra, majd mellém bújt, és elkezdtük enni. Az epret egymásnak adogatva ettük meg, kicsit olyanok voltunk, mint két szeleburdi kisgyerek.
Hamar elfáradtunk, a játékban így visszadőltünk az ágyra, és ott pihentünk. Egymásra néztünk, tudtam, most kell megkérdeznem.
- Hol voltál este? - tettem föl a kérdést.
- Reméltem, nem kérdezed meg - mondta, és elfordította a fejét.
- Miért, hol voltál? - kérdeztem, miközben az oldalamra fordultam, és a könyökömre támaszkodtam.
- Jenniferrel - jött az egyszerű válasz.
Visszafordult felém, a szemembe nézett. A gyomrom megremegett a választól, de nem akartam féltékeny barátnőt játszani, vagy elkezdeni veszekedni. Az nem az én stílusom. És, tudom, nem is lenne hozzá jogom, viszont bíztam benne. Belül majd elpusztultam, de ez kívül nem látszódott rajtam. Láttam rajta, hogy megdöbben a reakciómtól, ezért hát folytatta.
- Elmentünk ebédelni. Rég nem beszéltünk, így nagyon sok mindenről esett szó. Azt is elmondta, hogy nem rég fedezték fel, hogy gyomorrákja van - egy percre elhallgatott, majd folytatta mély szomorúsággal a hangjában. - Az orvosok nem tudták megmondani pontosan mekkora részt kell kioperálni a gyomrából, vagy, hogy egyáltalán túléli-e - fejezte be mondandóját.
- Nagyon sajnálom - mondtam, miközben lesütöttem a szemem.
- Nem a te hibád, sőt, egyikünké se. Amúgy, szimpatikusnak talált. Megkérdezte, nem vacsoráznánk e vele valamikor, hármasban - fejezte be, majd hátradőlt, és karjait feje alá rakta.
Láttam rajta, hogy nagyon szomorú, de próbálja tartani magát már csak a kedvemért is. Meg akartam vigasztalni, hiszen tudtam, milyen érzés ha egy számunkra fontos ember meghal. Bár, Jennifer remélhetőleg még gyógyítható stádiumban van.
- Tényleg azt mondta? - kérdeztem megdöbbenve.
- Igen, de nem is értem, miért csodálkozol. Hisz engem is egyből levettél a lábamról. Pontosabban letortáztál - mondta nevetve.
- Na, ez nem volt szép.
- De igen, hisz ez az igazság.
- És, mikor lesz a vacsora?
- Amikor neked jó. De beszéltük, hogy ebéd vagy reggeli is lehet a munkád miatt - újra szembefordult velem.
- Igazán kedvesek vagytok.
- Tisztában vagyok vele, hogy kedves vagyok. Ezért szerintem, megérdemlek egy kis jutalmat.
- Jutalmat? - kérdeztem megdöbbenve.
Felült, és megfogta a tálcát, majd a földre rakta, és megcsókolt.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
