Angyalkönnyek
Elina 2008.10.31. 02:54
30. fejezet - Hétköznapok
Telt az idő. Leon szorgalmasan járt a gyógytornára, és már alig sántított. Egyre jobban tűrte a néha fájdalmas mozdulatokat. Amíg lehetett, mindig elkísértem. Nekem ugyanúgy tornáznom kellett, de mindketten - értelemszerűen - más gyakorlatokat végeztünk. Ilyenkor egyúttal az épp esedékes vizsgálatokat is letudtam. Párom ragaszkodott hozzá, hogy - amelyiken lehetséges - ő is ott legyen. A média rohamát sikerült elkerülnünk, ami megkönnyebbüléssel töltött
el. Persze - ez nem azt jelenti, hogy nem foglalkoztak velünk, csak épp békén hagytak, mert a terhet levették rólunk barátaink, akik mindenképp igyekeztek őket távol tartani tőlünk. A pocakom már elég jól látható volt, még annak is nyilvánvalóvá vált állapotom, aki ezt esetleg a médiákból nem tudta.
Bátyám és Anna mindennapos "vendégeink" voltak, hiszen egy családdá váltunk, és amúgy is a szomszédban laktak.
Anyáék, valamint Layla és Yuri pedig igyekeztek sokszor telefonálni, és - amennyire sűrűn lehetett - meglátogatni bennünket. Amelie-vel ilyenkor madarat lehetet fogatni, mert nagyon szerették egymást Yumével. Yume olyankor mindig
Amy szobájában aludt.
A házban, a földszinten még volt egy berendezetlen szoba, ahol Leon pár olyan holmit tárolt, ami még Sophie-é volt: képeket, könyveket, néhány kisgyermekkori játékát és tornaeszközt. Ezeket a holmikat szépen összeraktam, és felvittem az emeletre. Majd a földszintre lett áttelepítve a vendégszoba, annak a helyére pedig egy gyerekszobát rendeztünk be. Amelie szobájával egy kétszárnyú ajtó is összekötötte, így a két helyiséget összenyithattuk. Sophie régi könyveit a hálószobai könyvespolcra raktam, meg néhány képet is. Leon nem szólt semmit, csak szemeiből olvastam ki háláját. Neki annak idején nem volt ereje hozzányúlni, és rendberakni ezeket a holmikat.
A régi játékokat beraktam az egybenyitott gyerekszobába. Amelie örömmel fogadta néhai másod-nagynénje apróságait, és nagyon vigyázott rájuk.
Az is kiderült már, hogy kislányt várunk.
- Dear! Mi legyen a picink keresztneve? - kérdeztem Leont, miután megtudtuk. Ő még mindig megbűvölten nézte az épp akkor készült fotót. Már az autóban ültünk, a kórház parkolójában, és éppen indulni készültünk haza.
- Hogyan? - eszmélt fel, majd válaszolt:
- Nem tudom. Még nem gondolkodtam rajta. De szerintem a nevedet kellene viselnie.
- És ehhez mit szólsz: Sora-Sophie Oswald?
Meglepve nézett rám, és a szemeiben megcsillant valami. Meghatódott és elmosolyodott:
- Biztosan így szeretnéd? Mert én nagyon örülnék neki.
- Biztosan. És tudom, hogy Sophie is örül...
- Valóban így van. Üdv, Kaleido-páros! - jelent meg Fantom.
- Rég láttunk, Fool! - üdvözöltük a kis szellemet. Majd megkérdeztem:
- Tényleg örül?
- Igen.
Leon erre lehunyta szemeit. Majd kinyitva azokat, rám nézett:
- Amíg még felülhetsz repülőre, elmennénk néhány napra Párizsba?
- Persze. Már szerettem volna mondani, csak nem tudtam, hogyan fogadnád...
- Köszönöm! - csókolt meg.
Kedvenc szellemünk megköszörülte a torkát:
- Láttam a kórház körül pár lesifotóst.
- Újdonságot nem jelentünk nekik... - válaszolt nyugodtan kedvesem, miután elengedte ajkaimat. Beindította a kocsit, és hazamentünk.
Otthon valóságos csatatér, és ez a látvány fogadott: megérkeztek anyáék, és Dannyék is épp nálunk voltak. Anna szinte fetrengett, mert Dan kiterülve - és szintén vigyorogva - feküdt a nappali szőnyegén, és a két kislány rajta ugrált. Anya rémült kotlósként járta körül őket, és a két kis vadócot próbálta csitítani. Apa kimenekült a konyhába újságot olvasni, ahol épp Magde szorgoskodott.
Mi megálltunk az ajtóban, és kitört belőlünk a nevetés. Amint Yume és Amelie észrevettek, megkönyörültek ikremen.
Velem kíméletesen bántak, csak megpusziltak. Utána Leonra rontottak. Danny továbbra is vigyorogva felült, és sógorát nézte, ahogy - most már ő - mosolyogva "csatázik" a kislányokkal. "Sok lúd disznót győz "- alapon ő is Dan mellé került, a
szőnyegre. Eközben én elhívtam anyát és Annát, hogy a fiúk egy kicsit legyenek a két gyerekkel. Örültem, hogy végre ennyire felszabadultak. Főleg Leon, aki az idegenek előtt még mindig visszafogottabban viselkedett - de ez érthető is volt. Annyi éven át soha sem kapott megértést... de családi körben fel tudott teljesen oldódni.
Kimentünk a konyhába. Köszöntöttem apát, és Magde-t, majd a lényegre tértem:
- Kislányunk lesz. A Sora-Sophie nevet adjuk neki.
- Nagyszerű! - örültek, a fotót nézegetve.
- Amíg még lehet repülőre ülnöm, pár nap vakációra Párizsba megyünk. Azt hiszem, egy hét múlva indulunk. Addig még van pár vizsgálat, meg gyógytorna.
- Nem baj, ha egy hét tornát kihagytok? - aggodalmaskodott Anna.
- Nem fogunk. Itthoni gyakorlatokat fognak nekünk összeállítani.
- Értem, az jó. Ameliet viszitek?
- Nem. Most nem. Úgy gondoljuk Leonnal, hogy kell egy kis idő még neki, míg mindent feldolgoz. Nem szeretnénk neki eszébe juttatni most mindent. Ugyanis Sophie és a szülei sírját is meglátogatjuk.
- Rendben. Ki vigyáz majd rá?
- Mi, és persze Magde. - szólt anya - apátok kapott egy kis szabadságot, így maradhatunk még nálatok. Feltéve, ha nem zavarunk.
- De jó! - öleltem meg - Ez remek! Yumével nagyon ragaszkodnak egymáshoz. Még Amy miatt volt gond az utazás, de szólok Leonnak, hogy megoldódott.
Leon és Danny kissé zilált állapotban jelent meg a konyhaajtóban, egyikük Yumével, másikuk Amyvel az ölében.
- Miért is kell szólni nekem, chéerie? - kérdezte férjem.
- Anyáék tudnak maradni még, és addig Amelie-nek is lesz gyerektársasága, míg mi Párizsba repülünk.
- Ez remek. Akkor én megyek is, megrendelem a repülőjegyeket hétfőre. - bólintott, Anna kezébe adva Yumét. Majd felém nyújtotta a kezét, hívva magához. Odamentem hozzá. Átölelt, és megkérdezte:
- Elmondtad?
- Hogy kislány? Igen.
- Akkor jó. - mosolyodott el, és magával vont a nappaliba. Ott leültetett, amíg telefonált. A repülőjegyeket megrendelve rám emelte ragyogó ezüst tekintetét:
- Laylát nem hívod fel?
- Dehogyisnem! Köszi, hogy ilyen figyelmes vagy! - vettem fel a készüléket.
Miután beszéltem velük, odafordultam kedvesemhez:
- Párizsban vannak. Ma érkeztek, és épp hívni akartak minket. Ott vendégszerepelnek egy hónapig.
- Akkor találkozni fogunk velük. - bólintott szerelmem magától értetődően. Én pedig vettem egy fésűt, az ölébe ültem, és nekiálltam kibontani kócos üstökét. Kissé lassan ment a dolog, mert - egyrészt eléggé összekócolódott a nagy birkózásban, másrészt ő sem könnyítette meg: hozzám bújt, csókolt és simogatott. De így is sikerült rendbehozni gyönyörű haját.
- Alig várom, hogy megszülessen. - suttogta, miközben pocakomra tette a kezét - Őt is várom, meg te is hiányzol.
- Pedig még van pár hónap hátra. - kuncogtam, és csókot nyomtam ajkára.
- Gerlepár, gyertek vacsizni! - kukkantott be fivérem.
- Rendi, ha leülsz ide, és téged is megfésüllek! Olyan a hajad, mint a madárfészek... - nevettem.
- Jó. - vetette le magát az egyik fotelbe. Megadóan sóhajtott, míg Leon vigyorogva figyelte sógora "szenvedését".
|