Az idő olyan gyorsan repült Leon mellett. Mondhatni egy tökéletes kis életbe csöppentem bele. Nem kellett foglalkoznom semmivel, mert ő mindent elintézett. Ha valamilyen kérdés merült fel, csak két szót kellett szólnom és már elintézettnek tekinthettem a dolgot. Nem hagyta, hogy én intézkedjek, csak mondjam, mit akarok és majd ő. Félreértés ne essék, nagyon jól tudta, hogy én is el tudom intézni, amit kell. Azt hiszem, csak meg akart szabadítani néhány tehertől. Veszekedni általában csak az én hülyeségeim miatt veszekedtünk, ha úgy alakultak a dolgok. Mind a ketten makacsul ragaszkodtunk az elképzeléseinkhez, de idővel megtanultunk együtt élni. Kompromisszumokat kötni. Alkalmazkodtunk egymás szokásaihoz.

Féltem, hogy nem fog működni ez a dolog kettőnk között, a színpad miatt, de sokkal jobban ment, mint reméltem. Nem beszélt róla, maximum egy-két szót. Még akkor sem volt túl bőbeszédű, ha kérdeztem. Mondjuk, az amúgy sem volt rá jellemző. Én eközben lázasan vetettem bele magam a munkába, hogy megtaláljam a célom. Kerestem, de nem találtam. Kicsit kiborultam, de ő megnyugtatott, hogy adjak magamnak időt. A délelőttöket általában együtt töltöttük, majd a délutáni próbák miatt el kellett szakadnunk, és amikor előadás volt, csak késő este lehettünk újra együtt. Nem akartam elkísérni, még nem álltam rá készen, hogy kívülállóként lépjek be a színpad kapuin.

Be kellett mennem a kórházba egy ellenőrzésre az egyik délután. A balesetem után sajnos időszakonként ezt meg kellett tennem. Velem akart jönni, de sajnos próbára kellett mennie, így csak elvitt a kórházig, majd sietett tovább. Kate eléggé biztató hírekkel szolgált, amiket csak az esti előadás után mesélhettem el kedvesemnek. A nappaliban olvastam, merthogy mellette erre is rákaptam, hisz remek könyvei voltak. Szóval olvastam, mikor hallottam a kulcs zörgését. Megörültem és azonnal letettem a könyvet a kis asztalkára.

- Szia - szinte fel sem álltam még, amikor már ott állt mellettem. Úgy hiányzott, és a reakciójából ítélve én is eléggé hiányozhattam neki.

- Szia - köszöntem neki én is mikor végre szóhoz jutottam, bár szívesebben maradtam volna még szótlanul. Mintha hallotta volna néma kérésem folytatta kis támadását ellenem. Hozzá kell tennem, az ilyen jellegű kis akcióit a mai napig nagyon kedvelem. Csak másnap reggel tudtam elmesélni neki Kate híreit. Én ébredtem hamarabb, ami igencsak ritka eseménynek számított. Csak néztem, ahogy ott szuszog mellettem, és minden maszkot levetve, eldobva egy halvány mosoly ül arcán. Meg kellett csókolnom. Csak egy apró kis puszi volt, de sikeresen felébresztettem.

- Csikiz a hajad - nyitogatta szemeit, mikor visszahúzódtam volna előző helyemre.

- Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni.

- Inkább gyere vissza - húzott magára.

- Ezt nem kell kétszer kérned - öleltem vissza. - Nem is kérdezted, mi volt tegnap - állapítottam meg kicsit megrovón.

- Mit mondott Kate? - rögtön tudta, hogy mire értettem.

- Nem kell többet mennem, ami jó hír. Makkegészséges vagyok, a vállamat leszámítva.

- Akkor ez végleg azt jelenti, hogy...

- Nem. Azt mondta, hogy még legalább egy évet várnom kell, hogy had regenerálódjon magától, és utána talán egy korrekciós műtéttel rendbe lehet hozni. De ez sem száz százalék.

- Értem.

- Bármit csinálhatok a jövőben, amivel nem erőltetem meg a vállam.

- Bármit? - kérdezte vészjósló hangon, mikor hirtelen maga alá gyűrt.

- Bármit, ami nem árt a vállamnak - mosolyogtam, hasonlóan, mint ő.

Cirka másfél hónapja éltünk együtt, amikor eldöntöttem, hogy egy kis időre hazautazom. Nem tetszett neki az ötlet, de megnyugtattam, hogy csupán egy-két hét lesz az egész. Úgyis akkor kezdték el az új darab próbáit, ami azt jelentette, hogy kedvesemnek elég sok időt kellett a színpadnál töltenie. A pár nap, amit otthon töltöttem el igazán sokat segített. Meglátogattam szüleim sírját, régi kedvenc helyeimet. Találkoztam a régi barátaimmal és végre nevelőszüleimmel is tisztáztam mindent. Mondjuk, mikor megtudták, hogy összeköltöztem Leonnal kicsit megrémültek. Csak féltettek, és nem ismerték Leont, de bíztak a döntésemben. A már hat éves húgom elbűvölő kis hölgyé cseperedett. Mindenki, akit addig bármilyen kétség gyötört velem kapcsolatban most megnyugodott. Tudták, hogy rendben leszek, ismertek, és tudták, hogy nem kell félteni. Azt hiszem, egyedül nekem voltak kétségeim.

Nem sokkal az után, hogy visszatértem Cape Marybe a parton sétáltam, mikor egy hirtelen nyári zápor a nyakamba szakadt. Nem nagyon volt kedvem bőrigázni, annak ellenére, hogy mindig is nagyon szerettem az ilyen viharokat. Futásnak eredtem, valami menedéket keresve. A parti üzletsor előtt haladtam, mikor egy régi kedves ismerősbe botlottam.

- Sora! - kiáltott utánam valaki. Megfordultam, majd gyorsan visszasiettem a hang tulajdonosához.

- Donna? De örülök, hogy látlak - ugrottam a nyakába, mint egy kisgyerek. Ő csak mosolygott, majd beültünk egy kávézóba. A Kaleido egykori csillaga sok hasznos tanáccsal látott el. Elmesélte, hogy miután otthagyta a színpadot sokáig ő sem tudta, hogy mihez kezdhetne. Egy igencsak hasznos tanáccsal látott el. Próbálkozzak, és hagyjak időt magamnak. Minden szépen ki fog alakulni. Több órán át beszéltünk. Nagyon jól éreztem magam, és akkor először végre én is elkezdtem hinni magamban. Furcsa, hogy pont ő kellett ahhoz, hogy ismét erőre kapjak. Mikor az órámra pillantottam vettem észre csak, hogy mennyi ideje is beszélünk. A nap már jócskán közelített a horizont felé. Eszembe jutott Leon. Gyorsan elbúcsúztam Donnától, majd eszeveszett tempóban elkezdtem rohanni a színpad felé. Tudtam, hogy ott találom, hisz pár nap volt csak a premierig. Futottam, de mivel elég messze volt a színpad, így egy idő után lassítottam a tempón. A hirtelen jött erőt, és azt a boldogságot, ami ennek következtében rám tört, mindenképpen meg akartam osztani vele. Aztán megpillantottam a Kaleidot. Láttam, hogy már végeztek a próbával, mert az emberek szépen lassan szállingóztak haza. Leon autója a szokott helyen állt, így még biztos lehettem benne, hogy ott van. Mikor már egy ideje nem jött ki senki a kapuhoz sétáltam, hogy ott várjam meg Leont. Nem akartam közelebb menni. Féltem, de nem volt időm az érzésiemen töprengeni, mert megjelent Leon, beült az autóba, majd elindult, de amikor meglátott azonnal megállt. Nem vártam meg, hogy kiszálljon, beültem mellé.

- Elindulsz vagy itt állunk még egy darabig? - gyors csókot nyomtam ajkaira, majd visszahuppantam az ülésre fülig érő mosollyal. Elindultunk.

- Hogy kerülsz ide? - arckifejezése az értetlenségről árulkodott.

- A parton sétáltam, mikor összefutottam Donnával - kezdtem mesélni a délután történteket.

- Donna?

- Donna Walker. Aki miatt artista akartam lenni. Aki segített akkor, mikor az Angyalok Táncára készültem.

- És?

- Beszélgettünk.

- Ettől vagy ilyen vidám?

- Is. De otthon vacsora közben mindent elmondok.

- Jó - fordult hozzám és megcsókolt.

- Leon Oswald! Az utat figyeld! - az ilyen kis húzásaira mindig is ugrottam.

Ma sem vagyok egy konyhatündér, de sokkal jobban boldogulok már a konyhába, mint annak idején. Kaptam is pár szép kis megjegyzést emiatt tőle, kapcsolatunk elején. Bár gyakran rendeltünk ételt, vagy mentünk el, és ültünk be egy hangulatos kis helyre, ő remekül boldogult a konyhában. Ez cseppet sem zavar, mert imádtam neki segíteni reggelit, ebédet vagy esetleg vacsorát készíteni. Aznap rendeltük a vacsorát. Leon eléggé fáradt volt, ami érthető. A nappaliban ültünk, én meséltem a délutánról, ő pedig a szokásos módon hallgatta, ahogy be nem áll a szám. Csak a csengő szakított félbe. Kiszaladtam a futárhoz. Mire visszaértem ő már aludt. Olyan édes volt. Nem volt szívem felkelteni, ezért csak ráterítettem egy takarót és hagytam aludni. Valószínűleg hiányzott neki közös kényelmes kis ágyunk, mert nem sokkal később felkelt, és bejött. Én már majdnem elaludtam, mikor éreztem, hogy odabújik mögém. Megfordultam, és egymás karjaiban aludtunk el. Olyan szép volt.

Pár nap múlva ott álltam újra a Kaleido kapui előtt. A premierre hivatalos voltam több címen is. De akkor, mint a sztár barátnője érkeztem. Először ültem kívülállóként a közönség soraiban. Fájt, hiányzott, de érdekes mód mégis boldog voltam, mikor láttam őt a színpadon ragyogni. Nélkülem is szárnyalt. Csak később tudtam meg, hogy értem tette az egészet. Értem maradt, és nyújtotta a legjobbat. Ő volt a kapocs, ami még a színpadhoz kötött.

- Csodás voltál - csókoltam meg, mikor az öltözőbe ért.

- Örülök, hogy eljöttél - csukta be maga mögött az ajtót, és azonnal letámadott.

- Menjünk haz. - kértem két csók között, de galád mód nem engedett kérésemnek. Mikor aztán végül hazakeveredtünk felvetettem a nagy ötletet, ami pár napja fogalmazódott meg bennem. Pontosabban Donna vetette fel az ötletet, amit én még az akkori beszélgetésünk során elvetettem, de akkor úgy gondoltam azzal, hogy másoknak segítek, talán magamon is segítek. Kicsit ódzkodva ment bele a dologba, de örült, hogy találtam valamit, amivel leköthettem magam. Így másnap felkerestem Donnát.

- Szia - üdvözölt. - Örülök, hogy meggondoltad magad.

- Megpróbálom, és majd elválik, hogy egyáltalán képes vagyok e segíteni ebben az egészben -mutatta az utat, én pedig követtem. Otthon Leont más újdonsült, ideiglenes társammal vártam.

- Látom sikerrel jártál - mondta, mikor a nappaliba lépve megpillantotta, ahogy a kis zsemleszínű szőrgombóccal játszadoztam. Hangja hallatán kis pajtásom azonnal felpattant és vakkantgatva elindult felé.

- Igen. Elizának hívják, és a következő pár hétben velünk fog lakni - letelepedett mellém a puha szőnyegre.

Hogy mit is csináltam? Egy olyan programban vettem részt, ami hozzászoktatja a kutyákat az emberi társasághoz. Főleg elhagyott, kóbor kölykökről volt szó, akikben az emberek társasága félelmet kelt. Emellett némi engedelmességet is tanulnak ideiglenes gazdájuktól. Eliza három hétig volt velünk. Én teljesen beleszerettem, és Leon is kötődött hozzá valamilyen szinten, hiába is mutatta, az engem nem érdekel arcát.

Pár nappal az előtt kezdődött, hogy visszavittem volna Donnának a hirtelen megnőtt szőrmókot. Az egyik éjszaka közepén Leon felriadt. Én is felébredtem, láttam, hogy igencsak zaklatott, de megnyugtatott, hogy csak egy rossz álom. Másnap ismét felriadt. Mikor megpillantottam a tekintetét hirtelen megfagyott az ereimben a vér. Az a kétségbeesett, fájdalommal teli tekintet. Egyszer már láttam, és a mai napig nem felejtem.

Megijedtem.

Nem kérdeztem, de ha kérdeztem volna sem válaszolt volna. A harmadik este is, ugyan abban az órában szinte zihálva riadt fel. Felébredtem, de nem tudtam mit tegyek. Nem mozdultam, mintha még aludnék. Éreztem, hogy egyik lábát felhúzza, és a térdére támaszkodik, mert így kicsit lehúzta rólam a takarót. És akkor, mikor meghallottam, hogy azt az egy nevet suttogja, azt hittem megszakad a szívem. Pár perc múlva kiment a nappaliba, és valószínűleg olvasni kezdett, mert az egyik kislámpát kapcsolta fel. Azt is hallottam, hogy a polcon matat a könyvek között. Némán potyogtak a könnyeim, és csak akkor vettem ezt észre, mikor a másik oldalamra fordulva magamhoz húztam a takarót, ami Leon illatát öntötte magából. Egy nevet suttogva aludtam el.

„Sophie."

A napok teltek, de a helyzet nem változott. Úgy tett mintha semmi sem történt volna, mintha minden rendben lenne. Minden éjszaka felriadt, és én is felébredtem. Nem tudtam mit tegyek. Próbáltam nem tudomást venni róla, ahogy ő is tette. Nem igazán ment, tennem kellett valamit. Miután Elizát visszavittem Donnához, felhívtam Kalost és egy kis kávézóban találkoztunk. Röpke negyed órámba telt, hogy rábeszéljem, hogy elengedje Leont egy kis időre. Próbálta kideríteni az okát kérésemnek, de végül feladta. Tudta, hogy nyomos ok nélkül nem kérnék ilyesmit. Tudtam, hogy tartozom neki, és persze ezt pár évvel később kegyetlenül be is hajtotta rajtam. Végül is így kerültem vissza később Cape Marybe. Miután hazaértem felhívtam a repteret és lefoglaltam két helyet a legközelebbi Párizsi járatra. Összecsomagoltam, majd csendben vártam, hogy Leon hazaérjen. Mosolyogva közöltem, vele, hogy van egy meglepetésem.