|
Send me an angel
Natsu 2008.10.30. 19:25
Amint beléptünk, egy tíz lépcsőfokos út tárult szemeink elé. Középen egy csillár lógott lefelé, mely esténként megvilágította az egész előteret. A lépcsőt vörös szőnyeg fedte. Ha balra néztem, láthattam a portást, kin egy sötétkék ruha volt, egy kis portást sapkával. Mellette a levő feliratot lehetetett olvasni, tehát itt lehetett jegyeket venni. Ha viszont az ellenkező irányba pillantottam, egy kisebb boltot láthattam, ahol CD-ket, DVD-ket, és egyéb darabokkal kapcsolatos emlékeket lehetett vásárolni. Ahogy fölmentünk a lépcsősoron, két oldalt hatalmas plakátokat láthattunk. Ezek a mostani előadás, azaz Mozart! képei voltak.
- Gyere, menjünk! - javasolta a mellettem álló francia.
- Ö... Oké.
Jobbra fordultunk, s végig mentünk egy folyosón, egyenesen az igazgatói irodát keresve. Nemsokára egy nagy, barna ajtó előtt álltunk. Bekopogtunk, majd amikor megkaptuk a beinvitáló választ, beléptünk.
- Bonjour, Sergio! - köszönt Leon.
- Monsiur Oswald! Madame! - örült meg az igazgató, majd gyorsan fölállt kényelmes székéből. Sergio Gurvic egy magas, sötétbarna hajú, és barna tekintetű, a harmincas éveiben járó férfi volt. Valószínűleg már nagyon várta érkezésünket. Gyorsan elénk ugrott, s kezet Leon-nal kezet fogott, míg az én kezemre egy puszit adott. - Hogy utaztak? - kérdezte.
- Köszönjük jól. Bocsánat, hogy csak most jöttünk.
- Semmi baj. És... körülnéztek már a Színpadnál?
- Nem még nem. - felelte az ezüst francia.
- A moedmosielle mért ilyen szótlan?
- Mi? Oh... csak a képeket néztem... - feleltem. A falon rengeteg kép lógott. Az én szememet egy olyan megörökített emlék foglalta le, amin egy nő állt, kinek fekete, göndör haja volt, - gyanítom póthaja -, a sötét köpenye alá egy fehér ruha volt elrejtve. A bal kezét egy férfi fogta. Egy olyan férfi, kinek fél arcát egy szintén fehér álarc rejtette, s ki koromfekete ruhába volt bújva. A kép fölé ez volt írva: Az Operaház Fantomja.
- Az Operaház Fantomja? - pillantott ő is a képre. - Hmm... Az egy nagyon híres előadás volt ennek a színpadnak... ahogyan a két színész is... na de most menjünk! Megmutatom a Színházat. - terelte a témát.
- Rendben! - nyögtem ki nagy nehezen. Leon mellett sétáltam, előttünk Sergio lépegetett. A falon ismét csak képeket láthattam... előadás képeket, majd ha egy kicsit arrébb mentem már a színészeket láthattam.
- Itt láthatjátok színészeinket. Ha viszont balra néztek az artistáink képeit, tekinthetitek meg. - felelte Sergio, mintha csak egy idegen vezető lenne. Leon a színészeket, én az artistákat néztem. Mindenki mosolygott. Ám ekkor észrevettem két képet. Két képet, melyről két artista mosolygott vissza. S ahol a bal sarkában egy fekete szalag pihent. Szemeim könnyesek lettek, miközben dermedten álltam előttük.
- Sora! Jól vagy? - lépett mellém aggódva Leon. - Sora! - majd ő is a két képre tekintett, s meglátta, mért vagyok ilyen.
- Mi az? - kérdezte Sergio. - Oh... - tekintett föl ő is. - Hana Hamano... és Alden Naegino.
- Ők... Ők hogyhogy... - dadogtam.
- Alden Naegino itt volt artista, ahogyan Hana Hamano is. Igaz, az utóbbi csak egy év erejéig, míg Alden három-négy éve dolgozott itt...
- Mesélne róluk? Kérem...
- Alden Naegino... akkoriban ő volt a Színpadom sztárja. Fantasztikus tehetség volt. Látod azt a lányt, Olgát? - mutatott föl egy kedvesen mosolygó, rövid, szőke hajú lánykára. - Ő volt a partnere... egészen addig, míg Hana nem jött ide a színpadhoz. Istenem, emlékszem még mindig úgy előttem, van az a jelenet, amikor meglátták egymást. Egyből elkönyveltem őket egy párnak magamban. A következő darabban főszerepet adtam nekik. Amit, képet az irodámban láttál... az Az Operaház Fantomja volt. Ők ketten alakították a főszereplőket. Alden Fantomot, Hana pedig Christine-t. Ez az egy darab elég volt nekik, hogy összejöjjenek... így rá bő egy évvel összeházasodtak. Tudomásom szerint született két gyermekük... de őket soha nem láthattam... s miután meghaltak... hjaj istenem... szörnyű volt két fantasztikus, artistát, és szerető barátot elveszíteni. - fejezte be mondanivalóját.
- Azt mondja... hogy ők ketten itt voltak artisták? - töröltem meg szemeimet.
- Igen...
- A szüleim itt voltak előadók? - kúszott ajkaim közé egy mosoly.
- Igen... MI?
- Sora Naegino vagyok... Alden Naegino és Hana Hamano lánya.
- A... a lányuk?? - szája tátva maradt.
- Igen.
- Elnézést... de nem tudtam... így már érthető... nagyon hasonlít az édesanyjára... ha egy kicsit hosszabb haja, és zöld szeme lenne, mintha Hanát látnám magam előtt... - mosolygott zavartul.
- Köszönöm. - Leon a háttérben eleresztett egy békés mosolyt.
- Sergio! Bocsánat, hogy közbe szólok... de mikor lesz a fényképezés, a próbák stb. - váltott témát.
- Oh, igen... ma péntek van... ami azt jelenti, hogy 1 hét erejéig próba lesz. Utána kaptok még két nap pihenőt, majd lesz egy főpróba, és a rá következő napon lesz az előadás. Most már a jegyeknek a háromnegyed része elkelt. A fotózás... hát a háttér, a sminkesek, a ruhatervezők mind készen állnak, csak önökre vártunk...
- Én tőlem most is fotózhatunk... minél hamarabb túl leszünk rajta! - mosolyogtam. - Leon, Te benne vagy?
- Igen. - bólintott.
- Ennek örülök! Bár mindenki így dolgozna! - tapsolt egyet a férfi. - Akkor gyertek! - majd elindult, mi meg követtünk.
~ Ott fogok szerepelni, ahol édesanyám és édesapám! - gondolkodtam el, s erre el is mosolyodtam. - Vajon milyen lesz? Vajon a Sors kusza szálai hoztak össze engem ezzel a színpaddal? Rengeteg kérdés, melyekre nem tudom a válaszokat.... - amíg ezen tűnődtem, észre se vettem, hogy már egy újabb ajtó előtt állunk... Először a színpad igazgatója, majd partnerem, s végül én léptem be.
- Emberek! Figyelem! Megjött a két artista-színész, akikről annyit beszéltem: Leon Oswald és partnere, Sora Naegino. - sokan néztek ránk. Pontosabban Leon-ra, hisz Őt mindenki ismeri itt. Az összes lány olvadozva figyelte kidolgozott testét, mely a fekete ruha alatt is tisztán látszódott. Az ezüstösen csillogó haját, s tekintetét. De egy valaki nem őt nézte... hanem engem... egy szőkésbarna hajú, és szintén barna tekintetű férfi rajtam legeltette szemeit.
- Anyám... hozzanak már porszívókat... - jegyeztem meg úgy, hogy csak Ő hallja. Erre elmosolyodott, mellé kuncogott. - Hát de most nem? - néztem rá ártatlan tekintettel.
- Leon Oswald!! - vinnyogta egy lány. Haja, s szeme a sötétebbik, inkább a méregzöld színhez kapcsolódott. Egy sárga tornadressz-t hordott, haját fölfogva. - Itt van Leon Oswald!
- Jaj ne...
- Mi az? - kérdeztem.
- Csak elképzeltem a következő öt percemet... - és jól is képzelte. Ugyanis ez a lány odasétált Leon-hoz, és elkezdte adni magát... ahogy egy... egy... hát... Kb. úgy, mint Vanessa...
- Tudod, én nagy rajongód vagyok... - kezdett bele mondókájába.
- Zacskót! - mondtam, de elég hangosan, hogy meghallja.
- Mit mondtál, te kis...
- Én kis? - húztam tovább az idegeit. Istenem! Akárhányszor új helyre kerülök, mért kell nekem mindig összetűzésbe kerülnöm egy-egy személlyel?
- Ide figyelj! Attól, hogy idetolod azt a beképzelt képedet, nekem te ne szóljál be... nem is tudsz semmit! Szóval inkább menj csak haza anyucihoz, és rázd ott tovább magadat! - mondta gúnyos mosollyal az arcán. Mindenki csöndben, s döbbenten nézett.
- Jennifer! - szólt rá dühösen Sergio.
- Már megint... - feleltem halkan. - Már megint úgy ítélnek meg, hogy nem tudnak rólam semmit... - nagy levegőt vettem, hogy nyugtázzam magamat.
- Sora! Kérlek, bocsásd meg neki... - kezdte az igazgató.
- Semmi baj... - mosolyogtam.
- Jennifer! Azt ajánlom, hogyha a színpadnál akarsz maradni, vegyél vissza a modorodból... nem tudod, ki áll itt előtted, nem is ismered! A többiek - fordult vissza-, pedig munkára! Liz! Gyere ide! - intett egy lánynak. - Liz, ő itt Sora, Sora, ő itt Liz. Moedmosielle, kérlek varázsold át Sorát Juliette-vé! Kamerákat beállítani! Leon, gyere velem... most Te is Roméo leszel! - mosolygott elégedetten, majd elmentek, miután Liz-zel beszélt még.
- Meglesz, főnök! - kacsintott a barna hajú, kék szemű lányka. - Jöjjön velem, Madame Naegino.
- Oké, csak tegeződjünk, ha lehet... gondolom egy idősek, vagyunk.
- Igen. Liz vagyok.
- Sora! - fogtam meg a kezét, s ráztam meg.
- Jennifer-rel ne is törődj... egy beképzelt, idióta liba... aligha tud valamit... várjál... visítani azt tud... na azt igen....
- Haha! - nevettem. - Mióta vagy itt?
- Két éve. Én vagyok a sminkes, de besegítek a ruhatervezésben is!
- És hogy képzeltél el engem, mint Juliette?
- Oh! Majd meglátod! - kacsintott, és belépett egy ajtón. Jobb oldal 5-6 sminkes-asztal pihent, melyen sok-sok női kellék volt. Az ajtóval szemben fogasok voltak, ahonnan az egy-egy karakterhez illő ruha volt fölakasztva, és mellette beépített faltól-falig tükör található. A szobában fölfedeztem még egy krémszínű kanapét, és egy másik szekrényt, amelyben újabb kiegészítők találhattam. - Kérlek, ülj le abba a székbe! - mutatott a kényelmes fehér ülőhelyre, mely az egyik sminkasztal előtt volt. - Szólok még valakinek, hogy segítsen be! - mondta, majd eltűnt szemeim elől. Pár perc múlva egy fekete hajú - kinek hajában szőke melírok is fölfedezhetőek-, és barna szemű férfi társaságában tért vissza. - Sora, bemutatom neked Grégori-t, a segítőtársamat. Grégori, ő itt Sora.
- Szia! - köszönt a pasas.
- Hello! - viszonoztam a kedves gesztust.
- Na drágám, mit kéne csinálni? - kérdezte a férfi.
- Hát... Sorát át kellene varázsolni Juliette-vé.
- Hmm... Rendben! - mosolygott, majd becsukta maga mögött az ajtót.
Eközben a fotózásnál...
- Leon, Ő itt Vincent. Vincent a mi fotósunk, ő szokta készíteni a plakátokat, illetve az előtérben látható képeket.
- Örvendek! - mondta a férfi közömbösen.
- Szintúgy! - felelte a fotós.
- Akkor, most kérlek, gyere velem, Roméo! - mosolyogta az igazgató.
- Oké.
15 perc múlva Leon készen is volt. Egy kékes ruha volt rajta, mely tökéletes összhangban volt ezüstösen csillogó hajával. A ruha fölső része erősen a testéhez simult, és a könyöke alá ért, s jobb karján egy vékonyka, kékes színű "csuklószorító" díszelgett. Nadrágja pedig hasonlított a farmer anyagához, de mégse volt az. Haja gyengéden körbezárta márványarcát.
Egyre többen lettek kész, mind hasonló ruházatokban...
- Szerintem elkezdhetjük a fényképezést... - javasolta Sergio.
- Nem kéne megvárni Sorát? - tette fel kérdését Leon.
- Liz végzi a munkáját... tehát addig fogja a lányt nyúzni, ameddig meg nem felel neki...
- Nyúzni?
- Sminkelni, öltöztetni stb...
- Értem.
- Vincent! Kezdhetjük a fényképezést! - adta ki a parancsot.
- Rendben, főnök... - majd beállította a kékes hátteret.
- Liz? Ez így biztos jó lesz? - kérdeztem, mintha nem is magamat látnám a tükörben.
- Még szép, cica! Valami fantasztikusan nézel ki... de most komolyan! Igaz Grégori?
- Mért nem én játszom Roméo-t? - kérdezte.
- Haha! - nevettünk mind a ketten.
- Leon! Valami vadat akarok! Roméo egy igazi sármos férfi, aki a szerelmét keresi. Egy hozzá illő karaktert akarok!
~ Könnyű azt mondani. - gondolta magában. Beállt egy normális pózba, miközben egy másik pont felé nézett "ábrándozva".
- Ez az, igen, ez az! - majd két villanás, és a kamera máris a gépbe küldte a megörökített képeket. ~ Leon fiam, te aztán érted a dolgodat! - gondolta magában. - Rendben, Jennifer... menj oda Leon-hoz! - parancsolta Sergio. Jennifer fogja játszani a darabban Roméo barátnőjét - akit valójában a fiú nem is igazán szeret. Készült róluk pár közös kép. Majd Sergio újabb parancsára Mercutio és Benvolio ment föl Leon mellé. Mercutio-t egy Tom nevezetű fiú játszotta, kinek barna haja, és zöld szeme volt, míg Benvolio-t Damien, kinek szőkés haja, s kék tekintete. A "három jó barátról" is készültek jó kis képek. Ekkor az ajtó kinyílt, és Liz s Grégori lépett be rajta.
- Sergio! Kész van Juliette! - mosolygott elégedetten a lány.
- Sora, alias Juliette! - mutatott az ajtó irányába Grégori, én pedig lassú léptekkel beléptem. Minden szem rám szegeződött, és mindenkinek a szája tátva volt.
- A... A... - mást nem tudtak kimondani.
- E... Egyszerűen... fantasztikus! - ámult el Sergio. Leon egész végig csodálva pillantott engem. De nem csak ő... ama férfi is, kinek még mindig nem tudtam nevét. (Tudjátok... szőkésbarna pasas, barna tekintettel.)
A hajamat kivasalták, így tükör egyenes, s egy kicsit hosszabbnak is tűnt, két tincset elől becsavartak, így azok hullámosan omlottak vállamra s azokat befújták, így csillogott-villogott. Sminkem egyszerű, természetesnek látszó, ám angyali volt. Ajkaim szájfénnyel voltak kikenve, arcomra púdert kentek, szemem szempillaspirállal volt kifestve. Szemhéjam a narancssárga halványabb változatában pompázott. És a ruhám! Az valami fantasztikusan nézett. Pirosos színű volt, egy hosszú szoknya, mely a földet verte. Combközépig föl volt hasítva, így lábam láthatóvá vált. A ruha ujjai a könyökömtől lefele bő volt, melynek végei a derekam alá értek. Egy egyszerű piros balettcipő volt lábaimon. Az egész ruha, mintha csak arra várt volna, hogy fölvegyem.
- Madame! Maga valami fantasztikusan néz ki! - mondta Sergio. - Liz, Grégori! Gratulálok! Madame! Kérem, jöjjön! Akkor készítünk önről pár fotót!
Fölsétáltam a fotótérre, a hátterek már a piros illetve a narancssárga árnyalataiban pompáztak.
- Juliette egy gazdag előkelő családból származik, ki szabad, s szerelmes akar lenni! Ilyen lányt szeretnék magam előtt látni! - vázolta föl a helyzetet az igazgató.
- Öm... Oké... Megpróbálom! - mosolyogtam. - Hmm... - gondolkodtam magamban. - Valami szerelmeset? - kezeimmel átöleltem magamat, fejemet kissé jobbra döntöttem, miközben kinéztem magamnak egy pontot, ahova szerelmesen tekintettem. Egyszerű dolgom volt... Angyalt képzeltem oda... a gyönyörű tekintetét, s a fekete álarcát.
- Istenem! Ez csodálatos! - maradt tátva a szája Vincent-nek.
- Nekem mondod? - gondolta magában Leon. - Valami csodálatos vagy!
- Ez így jó? - kérdeztem.
- Fantasztikus! Most egy közeli képet! - a kamera rám közelített, úgy, hogy csak a fölső testem látszódjon.
- Ez a csajszi érti a dolgát, ugye Grég!
- Jaja, Liz! - a közeli képeket is elkészítették, most följött mellém két személy. Doris, és Paul. Paul játszotta Vérone királyát, tehát Juliette-nek az édesapját, míg Doris a feleségét, tehát az édesanyját. Egy székre kellett ölelnem, míg két oldalamra eme két személy állt. Mind a hárman mosolyogtunk. A hármas csapathoz társult még egy személy, Daniel. Ő volt az a szőkésbarna hajú fickó. A darabban Paris szerepét kapta meg, tehát aki Juliette vőlegénye. Elég helyes fiú volt, olyan tipikus nőcsábász, de... nem az esetem.
- Daniel! Öleld át Sora derekát, mint aki szereti a lányt! Mert Paris szerelmes Juliette-be, de a lány nem. Valami ehhez hasonlót szeretnék.
~ Nem lesz nehéz dolgom... - gondolta magában a fiú. Átölelte derekamat, miközben a szemembe nézett, én pedig elfordultam, mint aki nem szeretné őt. - Jól játszod a szerepedet, cica! - mosolygott el gonoszan. Vele is készült pár kép, ahogyan Mercutio-val és Benvolio-val is, meg persze Juliette kész legjobb barátnőjével, s Dadusával.
- Rendben! Sora! Gyere velem! - majd a terem másik feléhez mentünk, ahol egy erélyt láthattunk. Az erkély körül vörös rózsák futottak fel - melyek természetesen művirágok voltak -, és az erkély alatt egy kisebb padocska pihent. - Kérlek, menj föl az erkélyre, ott is készítünk pár fotót! - utasított Vincent.
- Oké! - fölmentem, egyik kezemet a korlátra hajtottam, míg a másikra a fejemet helyeztem.
- Rendben! Leon, ülj le az erkély alatti padra! - mondta a következő tenni valót. A férfi odasétált, s fölnézett az erkélyre. Ez az egész az erkélyjelenetet szimbolizálta. - Leon! Mássz föl Sorához! - szó nélkül követte a parancsot. - Öleld át őt, mintha szerelmes lennél belé, és ugyan ilyen érzéssel nézzetek egymás szemébe. - a francia egyik kezét a derekamon, míg a másikat a hátamon pihentette. És nem tudom mért, de mintha Leon tényleg igazi szerelemmel nézett volna rám. S bennem is furcsa érzéseket váltott ki eme pillantás.
- Ezek aztán értik a dolgukat! - jegyezte meg a fotós. Sergio itt ördögien elmosolyodott.
- Leon! - erre odakapta a fejét. - Csókold meg Sorát...
Folytatása következik!
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
