Langyos meleg suhant át az arcán. A testét puhán ölelte körbe a megnyugtató sötétség. Nem érzett, nem látott, nem hallott... Amit a külvilágból felfogott, csupán összefüggéstelen zúgásnak tűnt számára. A sötétség szinte teljesen elnyelte őt, s nem is volt benne biztos, hogy ki akar onnan szabadulni. Túl békés volt, túlságosan hívogató. A világ, mi körbe vette csak számára volt látható. Kopár feketeséget látott, semmi mást. Régen virágokról álmodott, zöld rétekről, álombeli káprázatról. Ehelyett csupán nyugalmat adó, feketeséget látott, ami bársonylepelként terült el körülötte. Nem volt fény sehol. Nem hallott hangokat sem. Mintha olyan helyre került volna, ahol nincs létezés, nincs fájdalom, sem szenvedés, de ugyanakkor nincs öröm, boldogság sem. Az érzelem nélküli lét kopár síksága volt ez, ami bár megnyugvást hozott, mégsem volt elégedett. Álmodni akart. Álmodni csodás érzésekről, messzemenő gyönyörről, tűzről, szenvedélyről. A háta mögött fény gyúlt. Próbált megfordulni, de nem tudott. Ott állt egyedül, teljesen egyedül, s erőlködve próbált utat találni a fényességbe. Valami nem hagyta moccanni tagjait, valami miatt nem tudott érezni. Ezüstös villanás a szeme előtt, majd egy tükör jelent meg előtte. Látta a saját tekintetét. A csokoládé színű szempár pajkosan, őszintén mosolygott rá. A tekintet hamarosan megváltozott. Kristálykönnycseppek születtek meg benne. A szempár remegett, s az első könnycsepp távozott, utat szántva magának. Égő, fájdalmas ösvényt húzott a krém puha arcon, s meghalni kényszerült az érzéki ívű ajkakon. További cseppek özönként zúdultak tovább. Hamarosan a könnycseppek helyét átvette valami más. Valami, ami összeszorította a szívét, de a lelke megnyugvást talált. A csokoládé szempár gonosz fénnyel villant... Neki. Tűz lángolt fel körülötte, s érezte a forróságot. Ilyen tűz égett a tükörben lévő szempárban is, ami úgy csillant, mint a legveszedelmesebb Démon. A tekintet ismerős volt. Csupán nem ilyen színű. Emlékezett a Holdezüst tekintetre, ami legalább így nézett, szinte megégetve őt szenvedélye lángjával, hevével. Majd a csokoládé színű tekintet jegesen nézett előre. És egy villanás szántotta fel töretlen selymességét. A tükör zuhanni kezdett. Sora lenézett az éjfekete márványpadlóra, melyről saját alakja nézett fel rá. A tükör lassan érte el a sima márványt, majd ezer darabra hullt. Sora önkéntlenül is hátrált egy lépést, amikor az egyik kristálydarabban meglátta saját tekintetét, amin mintha feloldódtak volna a bilincsek, a korlátok, pimaszul nézett rá. Szenvedély táncolt benne, s már szinte feketévé sötétült. Mellette egy másik szilánkban hasonló démoni tekintet jelent meg, ami veszélyesen, sötéten nézett fel rá. Halk hang zúgott végig a semmiben. Egy éjbársony hang. Csábítóan, hívogatóan zengett fel. ( Soha többé nem engedem, hogy könnyeket hullass!) A talaj eltűnt a lába alól. Zuhant... zuhant a semmiben, a semmiben, ahol megállás... nem volt.

 Jeges, fojtogató hullámok csaptak össze a feje felett, s érezte; nem kap levegőt. A fájdalom jegesen mart a testébe. Zihált, a tüdeje égett. Zuhant, s nem volt senki, aki megállítsa. Hol van? Miért nem segít? Ő az egyetlen, aki el tudja kapni, s magával emelni, magával rántani. Most mégsem volt itt. Sora szemeiben újabb könnycseppek jelentek meg. Fájdalmasan folytak végig az arcán, s érezte; vérzik a szíve is. Daccal villámló szemeit elöntötte a kétségbeesés. Nem állt meg. Nem tudott megállni. Érezte, ahogy a sötétség el akarta nyelni. Haldoklott... A sötétség megnyugtató, csábító ajánlata végre békét hozhat neki. Akarta ezt a békét, akarta a nyugalmat. A szenvedés mentes létet. De nem Nélküle... Örök nyugalom várhat rá, s ő majdnem elfogadta...

Egy hang csendült fel. Egy kellemes ének. Megnyugtató volt, s valaki magához hívta. Egy kecses alak kezdett kiválni a sötétből. Lágy női hang szólalt meg. Magához hívta... arra kérte; menjen vele. Megjelent előtte egy nő. Egy nagyon szép nő. Hatalmas fehér szárnyai voltak. Az övéhez hasonló, ám kicsivel világosabb tekintete volt, és szintén az övéhez hasonló színű, hátközépig érő haja. Hosszú fehér ruhát viselt, és melegen mosolygott rá. Sora szinte azonnal felismerte a nőt. Felvetette könnyes szemeit, és úgy nézett a közeledőre. Christine, felé nyújtotta a kezét, miközben végig mosolygott. Sora pedig elfogadta a felé nyújtott kezet. Oly sok ideje nem látta. Vele akart lenni, együtt vele, amíg lehet. Együtt az édesanyjával, aki megóvja a fájdalomtól, a szenvedéstől. Vele a Mennyben. És örökre elfelejteni minden fájdalmat, minden szenvedést. Vakító fehérség gyulladt körülöttük. S jegesen vette körbe őket. Sora elhátrált. Valóban senki nem volt, aki ugyan ilyen megnyugvást, vagy még nagyobbat adhatna neki? Aki nem csak jeges biztonsággal ölelné körbe, de tűzforró szenvedéllyel, s végtelen gyönyörrel. Nem létezett ilyen ember e világban? Aki egy Démon veszélyes szenvedélyével ölelte, s egy Angyalhoz hasonlítható biztonsággal vette körül. Oh de igen. Volt valaki. Sora hátrébb lépett közeledő anyjától, és ijedt szemekkel nézett rá. Christine megállt. Szemei először döbbenetet tükröztek, majd megértve lánya érzéseit, gyengéd, szerető mosolyra húzta ajkait. Szemében büszkeség csillant. Mély egyetértés, és boldogság. Visszahúzta a kezét, majd gyengéden szólalt meg:

- Úgy látom, végre megtaláltad azt a valakit, aki beválthat mindent, amiről álmodtál. Sora! Emlékezz arra, amit mondtam neked. Adj neki mindent feltétel nélkül! Soha nem leszel boldog, ha nem ezt teszed. - mondta komolyan. - Kislány! Soha ne azt nézd, hogy mi vagy, hanem mivé válsz, ha vele vagy. S ő mivé válik, ha veled van. Bízz meg benne! S add a kezébe az életed, ha kell. Ő lesz az egyetlen, aki el tud kapni téged, s ő lesz az egyetlen, aki leránt magával, hogy aztán a csillagoknál is magasabbra emeljen. - majd széles mosolyt engedett meg magának. - Soha nem szabad kételkedned, ha őt választod! Együtt kell élned azzal, hogy ő milyen, s hogy te milyen leszel, ha már teljes egészében az övé vagy. Ha az övé minden gondolatod, minden sóhajod. Démon... Két fenséges Démon. - majd megérintette Sora arcát. - De ugyan akkor még szenvedned kell, amíg eljön a végső boldogság, s el kell döntened, mennyire is fontos ő számodra. Most dönts hát Sora Naegino! Itt maradsz, velem a fájdalom nélküli létben, vagy visszamész hozzá, a pokoli szenvedély izzó gyönyörébe?

- Visszamegyek. - mondta határozottan.

- Soha ne feledd azt, mit adott ő neked! - majd elmosolyodott, és a magasba emelkedett.

Sora egy ideig még nézte a fehéren izzó Angyalt, majd megfordult. Lágy meleg kezdte cirógatni a testét. Biztonságot érzett. Megnyugvást. Ahogy megfordult szembe találta magát egy Holdezüst szempárral, egy pimasz mosollyal. S hatalmas ezüst szárnyakkal. A férfi, felé nyújtotta a kezét, s ő habozás nélkül a karjaiba rohant. Ahogy újra érezte a kemény, meleg testet az övének szorulni, megnyugvás töltötte el. Szemeit lehunyta, s arcát belefúrta a férfi vállába. Mély erdő illata volt, izgató s nyugtató. Karjai között biztonságot érzett, s végtelen forróságot. A Démon szorosan átkarolta, melegen tartva őt, s biztosítva neki abból a tűzből és erőből, ami benne volt. Fejét lehajtotta, és Sora hajába fúrta arcát. Éjbársony hangján szólalt meg, ami egyszerre volt megnyugtató, doromboló és izgató.

- Visszatérek hozzád, Sora!

Majd megragadta a kezét, és elhúzódott tőle. Felemelte. A magasba lendítette, majd elengedte. Magától szállt felfelé, s a fullasztó sötétség között halvány fény derengett be. A lent álló férfi eltűnt, ám az a pimasz mosoly nem hervadt le az arcáról. Egyre világosabb lett. Egyre feljebb ért. S a fuldokló érzés visszatért. Nem volt már több ereje, hogy kiemelkedjen. Segítségre volt szüksége, hogy végre elhagyhassa ezt a kopár sötétséget, s a fényre emelkedjen.

* * *

 Elmosódott zajok... könyörgés... könnyek... A keze megmozdult, és gyengén megszorította az övét tartó kezet. Az pedig azonnal visszaszorított. Nem ugyan az az erő volt, ami felemelte, ami megmentette. Ez egy másik volt. Egy lágyabb, gyengédebb erő. Ami segített neki egyre feljebb emelkedni. Ahogy kiért, fuldokolva vette a levegőt. Szinte itta. Majd érezte, hogy valaki fölé hajol. Kényszeríttette magát, hogy nyissa ki a szemét. Hamarosan egy mogyoróbarna szempárt látott meg, és kusza szőke tincseket. Mélyet sóhajtott, majd gyenge mosolyt engedett meg bátyja felé. Brandon is elmosolyodott, majd egy örömkiáltás kíséretében szorosan átölelte.

- Végre hugica! - mondta a férfi boldogan. - Már azt hittem, soha többé nem fogsz felébredni. Nagyon megijesztettél tudod e?! - és még szorosabban ölelte.

- Én is örülök, Brand, de ha így folytatod, akkor te ölsz meg. - nyögött fel.

- Ne haragudj! - majd elhúzódott, és mogorva tekintettel nézett a húgára. - De ugye tudod, hogy legszívesebben megfojtanálak?

- Tudom. - mosolyodott el gyengén. - Mennyi ideig aludtam?

- Négy napig Sora. - mondta Brandon komolyan. - Már kezdtem benne kételkedni, hogy valaha is visszatérsz hozzánk.

- Most már itt vagyok, és nem nagyon áll szándékomban elmenni újra. - simogatta meg testvére arcát. - Bizonyos részek kimaradtak az emlékezetemből.

- Mint például? - érdeklődött.

- Leon mentett meg. - mondta határozottan Sora, miközben szemei elsötétültek. - De többre nem emlékszem.

- Haza hozott, és azonnal orvosért küldtünk. - magyarázta a férfi.

- És hol van ő? - ülte feljebb Sora.

- Leon? - majd szomorú mosolyt engedett meg. - Sora, Leon Londonba utazott.

Sora füleiben még jó ideig ott visszhangoztak ezek a szavak, amiket bátyja ejtett ki. Nem tudta elhinni. Egyszerűen nem lehetett igaz. Megmentette őt. A karjaiban tartotta, és az életét kockáztatta miatta. Már kezdte azt hinni, hogy fontos lehet neki. Erre most, amikor a legnagyobb szüksége lett volna egy olyan emberre, aki ki tudja menekíteni a semmi sötétjéből, amikor élet és halál között lebegett és csak egy hajszál választotta el attól, hogy örökre a megnyugtató létben maradjon, most hagyta el. Nem tehette meg. Egyszerűen nem tehette meg. Sora szívében eddig nem érzett fájdalom kezdett kibontakozni. Itt hagyta, és elment. Hát csak ennyit jelentett neki? Csak ennyi volt, amit együtt éltek át? Leon azt mondta, soha nem tudná megunni. Erre itt hagyja? Sora lehunyta a szemeit. A gombócot, ami a torkában lüktetett sehogy sem tudta lenyelni. Könnyek marták a szemét, s végeláthatatlan erővel akartak kitörni a börtönükből. És mikor már nem bírta tovább, utat engedett nekik. Felnyíltak a csokoládé színű szemek, és Sora könnytől áztatott tekintettel nézett fel Brandonra. A férfi megértve húga néma kérését, egy puszit nyomott a homlokára, és távozott. Miért, miért hagyta itt? Nem, erre biztosan van valamilyen magyarázat. Lennie kellett! A pokolba is, Leon nem hagyhatta itt! Dühösen letörölte a könnyeit, s az ágy végében lévő köntösért nyúlt. Mozgása gyenge bizonytalan volt, de érezte, ki kell mennie, csak egy kicsit. Óvatos, puhatolózó léptekkel ment le a lépcsőn, s vágott át az előcsarnokon. Ahogy kilépett, megcsapta a csípős hideg. A szél süvítve rohant végig a tájon. Sötét, nehéz felhők gyülekeztek az égen eltakarva a Hold és a csillagok arcát. Melyek fénye annyira emlékeztetett Leon szemeire. Érezte az illatát, a szantálfa keverve mentollal. Csodálatos kompozíció volt. Egyedi és veszedelmes. Lassan sétált tovább a kertben, s nem foglalkozott a hideg, nedves fűvel, ami a lábát érintette. Bárcsak itt lenne… bárcsak újra vele lenne! Hirtelen a szél egy furcsa, illatot hozott felé, ami megborzongatta minden érzékét.

Folytatása következik…