Másnap reggel a függöny egy vékonyka résén a Nap fénye gyengéden cirógatta arcomat. Lassan kinyitottam szemeimet, melyek hozzászoktak a sötétséghez. Fölültem ágyamban, és nagyot nyújtóztam. Fölálltam, majd az ablakhoz sétáltam, ahol elhúztam a sötétítő függönyt, így az egész szoba kivirult. Elmosolyodtam, majd egy törölközőt, és egy köntöst véve, gondoltam elmegyek gyorsan letusolni. Így is tettem. A langyos víz gyengéden cirógatta testemet. Ezután egy fehér törölközővel megszárítgattam magamat, majd gyorsan fölöltöztem. Ruhám egy kék fölsőből, és egy fehérkés térdnadrágból állt. Megfésültem a már vállig érő hajamat, majd lesétáltam a konyhába. Ott Céciliát találtam.

- Jó reggelt! - köszöntem.
- Jó reggelt, neked is! Hogy aludtál?
- Öm... jól... fogjuk rá! - kacsintottam.
- Kérsz valamit?
- Mondjuk... egy kis teát, ha lehetne.
- Ülj le, mindjárt hozom. - mondta, majd nekilátott kívánságom elkészítéséhez. Pár perc múlva egy frissen gőzölgő epres teát iszogattam.
- Nagyon finom! - dicsértem meg, melyet egy mosollyal köszönt meg.
- Jó reggelt! - köszönt az ajtóban álló alak.
- Jó reggelt, Mr. Oswald.
- ' Reggelt Leon. - egy szürkés hosszú gatya volt rajta, mely tökéletes párban volt haja színével. Fölső teste mezítelen volt, haja kissé kócos, tekintetéből még nem űzte ki az álmosság jeleit. Végignéztem a domborodó testen, a kidolgozott izmokon. Igen, Leon Oswald-nak nem volt mit szégyellnie. Éreztem... ahogyan arcom színe egyre forrósodik, ahogyan ajkaim kiszáradnak. Önkéntelenül is végignyaltam számon. Megköszörültem torkomat, majd gyorsan a teámhoz nyúltam, s belekortyoltam, ezzel figyelmemet másfelé terelve...
- Nos, nekem el kell mennem, vásárolni. - mondta Cécilia.
- Veled mehetek? - pattant ki az ötlet a fejemből. Leon furcsállva nézte viselkedésemet. - Gondolom, elkel a segítség...
- Ha... Ha Mr. Oswald megengedi...
- Én tőlem mehettek... csak Sora! - fordult felém. - Tegnap este Sergio fölhívott, hogy ma jó lenne, ha bemennénk a színpadhoz. Fényképezés, ismerkedés stb.
- Rendben! - majd nagy levegőt vettem, és miután a poharamat a mosogatóba helyeztem, elsétáltam Leon mellett. - Mért érzem ezt? - egyfolytában eme gondolat járt a fejemben. - És ez az álom...

Cécilia gyorsan fölvette a kabátját, majd egy kosarat szorongatva az oldalamon kiléptünk az Oswald villából. Békésen sétálgattunk Párizs nyugtató utcáin. Olyan fél óra járkálás után, eljutottunk egy kisebb épülethez, melyre ez volt írva: Denrée.* Besétáltunk, s egy bevásárló kosarat véve, eltévedtünk a polcsorok között. Egy újabb fél óra múlva ki is sétáltunk, immár teli zacskókkal a kezünkben.

- Köszönöm Sora, hogy segítettél.
- Semmiség! Már így is régen voltam vásárolni! - kacsintottam. Gondolataim már megint Leon körül járkáltak. - Mond csak... Te tudod, hogy Leon mért... ennyire... ennyire...
- Rideg?
- Igen. - feleltem halkan.
- Ez egy hosszú történet. Hosszú, és szomorú. Gyere! - fogta meg a kezemet, majd a közeli kis padra ültetett le. - Tudod... - kezdett bele. - Leon Oswald nem mindig volt ilyen. 6 éve, - mikor még csak 16 éves volt -, amikor még élt a kishúga, Sophie Oswald, ő volt a legboldogabb ember. Imádta a kishúgát, szinte minden percét vele töltötte. Mindig, minden kívánságát teljesítette. A szüleivel is nagyon jóban volt, rájuk számíthatott a legjobban. Mrs. Oswald egy ruhatervező volt, nagyon híres cége volt itt Párizsban, míg Mr. Oswald egy zenecég elnöke. Leon már 6 éves kora óta artista akart lenni, és nagyon tehetségesnek bizonyult ebben a szakmában. Sophie is artistapalántává vált. A két testvér naphosszakat töltött az alaksori edzőteremben, egyre szebb, ám nehezebb mutatványokat gyakorolva. A szüleik pedig boldogan, elismerve tekintettek rájuk. Ám... Ám egy szörnyűséges napon... Mr. És Mrs. Oswald, meg Sophie elutazott, mert Sophine-nak egy versenye volt Franciaország délibb részén. És... Leon nem ment velük, mert neki itt volt, Párizsban egy versenye. Leon húga, és szülei frontálisan karamboloztak... Állítólag egy ittas állapotban lévő személy miatt. A szülei ott a helyszínen életüket vesztették, s Sophie-t életveszélyes állapotban korházba szállították. Leon pedig akárhogy is próbálta elérni családját, nem sikerült. Majd telefonon értesítették a történetről. Teljesen kétségbeesett. Hívta Steven-t, és azonnal a helyi központi korházba mentek. Sophie pedig élet és halál között volt. Még utolsó erejével arra kérte Leon-t, hogy folytassa álmát, ne változzon meg, és hogy találja meg a tökéletes partnert minden téren, akivel... - csuklott el a hangja. - ... akivel végrehajthatja kedvenc manőverüket, melyet nekik nem sikerült már... - törölte meg szemeit.
- És... mi volt az? - kérdeztem, most már én is könnyes szemekkel.
- Ennek a manővernek a neve: az Angyalok Tánca.
- Mi? A... Az... Angyalok Tánca?

"Egy lilás hajú kislány ül egy edzőtermi padon... Édesanyja a trapézok között száll, miközben édesapjával gyakorol. A nő háromszor dobbantott egy hatalmas trambulinon, s elkapta párja karját, ki tovább dobta a fellegekbe. A lány repült, akár egy angyal. Igen, mert ez nő maga volt az angyal. Gyönyörű, segítőkész, és kedves. Ezek a jelzők illették őt. Ám ahogy szállt fölfele, úgy kezdett el zuhanni... egyenesen a háló karjaiba esett.
- Már majdnem jó lesz! - mosolyogta.
- Anya!! Fantasztikus vagy!! Csodálatos! - futott oda a kislány.
- Köszönöm, Sora! - ölelte meg, miután kimászott a hálóból."

- Igen. Azt mondják ez az a manőver, mely mindenki szívét egyesíti... A közönség, s az előadók szívét is. Sophie hitt benne. Amióta hallott róla, hitt benne. És azt akarta, hogy szeretett bátyja tovább vigye az álmát.
- Értem. - feleltem halkan.
- Sophie temetése óta Leon megváltozott. - folytatta a történetét. - A kislány elment, és valószínűleg vitte magával Leon egyik énjét. A mosolygós, boldog Leon-t. Elfelejtett nevetni, érezni. A lány temetése óta egyszer sem sírt, ám még jobb artista lett. Eltűntek az érzései, nem szeretett senkit, s így megszületett a rideg, elutasító Halálisten, akit nem érdekel senki, csak maga. Aki kihasználja, s eldobja partnereit. Egyedül Laylá-t és Yuri-t engedte magához közel. Meg persze minket is, de csak, mint közeli hozzátartozójukat. Leon e miatt az énje miatt nem volt képes a szerelemre, a szeretetre. Pedig mennyi lány volt vagy van oda érte. Aztán elment a Kaleido-hoz, ahol immár 5 éve dolgozik. Emellett a Cirkuszok hercegének is nevezik, mert hihetetlen, és páratlan tehetsége van. De valakinek föl kellene olvasztania azt a fene nagy jégszívét. Mert hidd el Sora, hogy Leon Oswald egy fantasztikus ember lenne... ha végre visszatérne a régi énje! Mert Ő mindenkivel máshogy viselkedik... akit előre megítél, arról a véleménye nem változik... nem tudom, hogy mért, de Te jelenlétedben teljesen más... olyan... hogy is mondjam... sokkal nyugodtabb, vidámabb, és mosolygott is...
- Értem... Cécilia... ugye... nem baj, ha most én elmegyek egy kicsit sétálni?
- Tudod, merre kell menni?
- Igen... azt hiszem, megjegyeztem.
- Akkor menj!
- Köszönöm! - majd fölálltam, s zsebre dugott kézzel elkezdtem róni Párizs utcáit. - "Mert hidd el Sora, hogy Leon Oswald egy fantasztikus ember lenne... ha végre visszatérne a régi énje! ... nem tudom, hogy mért, de Te jelenlétedben teljesen más... olyan... hogy is mondjam... sokkal nyugodtabb, vidámabb, és mosolygott is..." - jutottak eszembe Cécilia szavai. - Ha... Ha talán nem lenne ennyire hideg, és távolságtartó... talán még belé is szeretnék... de... Úristen! Mikre gondolok? Hiszen én... Angyalt szeretem! És őt is fogom! Igen! Leon-ra csak úgy tekinthetek, mint egy jó barátra, egy fantasztikus partnerre... de csak, mint a színpadon...
Eközben az Oswald házban...
Egy ezüsthajú, francia férfi fekszik fekete ágyneműjén, jobb kezében egy képez szorongatva.
- Hjaj, Sophie. Úgy hiányzol, kishúgom! Olyan jó lenne, ha itt lehetnél most velem... ha elmondhatnám, mi bánt... úgy, mint régen...

"Egy 15 éves, fiú ül egy trapézon... Alatta 10 éves kishúga a hálóban, miközben hasát fogva nevet.
- Nem... nem hiszem el... hahaha! - nevette a kislány. - Tényleg bátyó?
- Igen, de szerintem ez nem vicces! - húzta el a száját.
- A bátyámat kikosarazták! Hahaha! - nevetett."

Itt elmosolyodott. - Istenem, mennyi sok emlék... Hjaj... - sóhajtott. Majd lehunyta a szemeit, s elaludt...

"Egy 10 éves fiú sétálgat Párizs utcáin. Mögötte szülei, mellette 5 éves kishúga, ki boldogan dalolgat.
- Anya! Menjünk föl a toronyhoz! - kérlelte a kicsi.
- Az Eiffel-toronyhoz, Sophie? - kérdezte bátya.
- Igen! - bólogatott.
- Rendben, gyertek gyerekek. - azzal pár perc múlva már a toronyból élvezték a kilátást. Sophie nevetve futkosott, Leon pedig mögötte, óvva, nehogy valami baja essen. Ekkor három ismerős arcot fedeznek föl... A fiú örömmel teli mosollyal az arcán odafut a lányhoz, majd köszön neki:
- Szia, Sora! - majd megöleli, s megpuszilja a lányt."

Leon ziháltan ébred föl... Mikor úgy érzi, légzése lenyugodott, fölteszi magának a kérdést, melyre nem kap válaszokat:
- Sora? Istenem! Mit... Mit keresett ő itt az álmomban? Mert... Mert arra tisztán, és világosan emlékszem, hogy az Eiffel-toronyhoz mentünk... Sophie-val, és anyuékkal. De... Hogy Sora is ott legyen? Hát ennyire beloptad magad a szívembe, hogy még az álmomba is beleképzelem? El kell mennem a toronyhoz! - jutott döntésre, majd fölöltözött, s kilépett háza ajtaján.

Eközben én is sétálgattam a békés utcákon. Körülöttem sok-sok embert sürgött-forgott, de nekem ez fel se tűnt. Lábaim akaratlanul is egy bizonyos hely felé vittek, majd amikor odaértem, megálltam. Fölpillantottam, s láttam azt az épületet, melyre sok-sok párizsi ember büszke. Párizs szeme fénye, melyet a világon mindenki ismer. S az a hely, ahol rengeteg boldog emlékemet hagytam. Az Eiffel-torony. Ekkor hirtelen megfájdult a fejem. Bal kezemmel fejemet nyugtattam, de annak fájdalma csak nem csillapodott.

"Egy hat és egy kilenc éves körüli gyermek futott végig egy fákkal és virágokkal teli birtokon. Egy gyermeki játékot játszottak, melynek neve a fogócska volt. A kilenc éves fiú volt a fogó, míg a kislány gyorsan szaladt, nehogy elkapja. De balszerencséjére a fiú megragadta a csuklójánál fogva, és visszarántotta, majd elestek a zöld fűben.
- Megvagy! - mondta a fiú.
- Igen. Elkaptál! - mosolyogta a kislány. A fiú letépett egy százszorszépet, s a leánynak adta. - Köszönöm! - majd a lány megpuszilta, s a fiú arcszíne átment pirosos árnyalatba. - Haha! Elpirultál! - majd a fiú is adott egy puszit a lány arcára, akinek arca szintén vöröses árnyalatba burkolózott..
- Sora! Ugye mindig emlékezni fogsz a barátságunkra? Ugye mindig emlékezni fogsz rám? - kérdezte reménykedve.
- Igen L..." - de nem tudhattam meg ki volt az, aki ezt mondta, mivel valaki a kezemet megfogta, s magához rántott.
- Leon? Mit... csinálsz?
- Kb. 5 perce, figyellek, és szólongatlak, de nem hallottál, és nem is reagáltál. - adta a választ. Arca csak pár centire volt az enyémtől, szemei az enyémbe fúródtak, miközben éreztem szantálfa illatát, mely teljesen elbódított. Egyre közelebb hajolt, de ekkor eszembe jutott egy álarcos férfi, s gyorsan elhúzódtam.
- Értem... - nyögtem ki nagy nehezen.
- Rendben. Be akarsz menni a színpadhoz, vagy inkább megvárod a holnapot? Mert innen nincs messze, és úgy is csak 11: 15 van.
- Oké, menjünk!

Körülbelül 15 percnyi járás után meg is érkeztünk a Scéne du Nuit nevű színházba...

Folytatása következik...

* Denrée - élelmiszer, élelem stb.