Hogy milyen volt a Leonnal töltött idő? Rengeteg dolog történt velem az alatt a majdnem egy év alatt. Rengeteg új tapasztalatot szereztem. Megismertem Párizst és láthattam az igazi Leon Oswaldot.

Másnap reggel mellette ébredtem. Mikor kinyitottam a szemeim őt láttam, amit mellettem könyökölve fekszik és engem bámul. Ahogy a reggeli nap sugarai megvilágították a haját, gyönyörű volt. Az első gondolatom, az volt, hogy „egy angyal fekszik mellettem". A második gondolatom, hogy „mellettem fekszik". Azonnal eltűnt a szemeimből a maradék álom, és felpattantam, mire ő csak még jobban mosolygott. Mikor ráeszméltem, mi is olyan mulatságos számára, azonnal magam elé rántottam a takarót. Valami olyan poént engedett meg magának, hogy felesleges, már úgy is látott mindent. Én pedig reflexszerűen vágtam az arcába a párnát. Persze csak finoman. Visszahuppantam az ágyba és csak mosolyogtam. Magához húzott, és még egy darabig csak feküdtünk.

- Leon - könyököltem felé.

- Igen?

- Merre találok egy törölközőt?

- Hova sietsz ennyire? - húzott volna vissza.

- Éhes vagyok - közben magamra tekertem az egyik vékony takarót majd a ruháim gyors felkapkodtam a földről és a fürdő felé vettem az irányt. Az ajtóban álltam és vártam.

- Csak nem rám vársz? - ült fel.

- Csak egy törölközőre - mosolyogtam. Majd pillanatokon belül az egész arcom vörösre változott, mikor szemérmet nem ismerve indult felém, vagyis a fürdő felé.

- Nem jössz? - vigyorgott. Nem ellenkeztem, tudtam, hogy esélyem sem lenne ellene, és igazából nem is akartam. Nekem kicsit több időre volt szükségem, hogy összeszedjem magam, mindezek után, de még ő is a fürdőben bíbelődött, mikorra sikerült nekem is felöltöznöm.

- Leon? - néztem rá. - Nincs véletlenül egy... - a mondat végére sem értem, mikor oda nyújtott nekem egy fogkefét. Mintha a gondolataimban olvasna. Olykor ez igazán idegesítő tudott lenni, de akkor csak mosolyogtam és pár pillanatra hozzábújtam. A közös fogmosás után egy kis kávézóban reggeliztünk. Haza akartam szaladni utána átöltözni, na meg persze pár dolgot össze is kellett szednem, mert még az előadás előtt el akartuk próbálni az ugrást. Sietnünk kellett, ugyanis kicsit elkényelmeskedtük a reggelt.

 Nem igazán tudtam, hogyan is kellene viselkednem. Új volt számomra ez az egész. És igazából azt sem tudtam, hogy pontosan mi ez az egész akkor velünk. Neki persze minden magától értetődő volt. A színpadnál senkinek nem tűnt fel, hogy valami megváltozott volna közöttünk. Az hogy nem veszekedtük az talán kicsit furcsa volt, de az emberek el voltak foglalva és senki sem kezdett bele különböző okfejtésekbe. Ő úgy viselkedett, mint ahogy szokott, csak én éreztem magam különösen, de akinek esetlegesen ez feltűnt, az is azzal magyarázta, hogy biztos az este miatt izgulok. Pedig nem. Az előadások előtt mindig nyugodt voltam, majdnem mindig. Egyetlen kirívó eset volt, és hát tudjuk, annak mi lett a következménye. Leonnal nyugodtan próbáltuk el az utolsó jelentet, és aki látta, csak tátott szájjal figyelte.

Tökéletes volt.

Mikor elkezdődött az utolsó jelenet, mikor megcsókolt, mikor együtt vetettük magunkat a mélybe, hogy egy következő mozdulattal újra a magasba szálljuk. Repültük, táncoltunk, játszottunk a trapézokon. Önfeledten élveztük az egészet. Újra ott lehettem, ismételten átélhettem, azt a számomra oly csodás érzést. Aztán hirtelen vége lett. Boldog voltam. Nem is próbáltam visszatartani a könnyeimet. Megölelt, majd megcsókolt. Az őrjöngve tapsoló közönség azt hitte, hogy ez is az előadás része, de a társulat tagjai igen csak meglepettnek tűntek a rögtönzött befejezés láttán. A másnapi újságok ódákat zengtek a műsorról, na meg róluk. Már megszokott volt, hogy az új előadások annyira magával ragadtak egy két írót, hogy olyat is beleképzelnek, ami nincs is. Már megannyi cikket olvastunk arról, hogy Leon Oswald és Sora Naegino nem csak a színpadon egy pár, hanem a való életben is. Hát igen, ha a bulvár sajtó és a fantázia világa összekapcsolódik, érdekes dolgok születnek. De most mégis volt valami igazságalapja az egésznek.

Még egy kicsit mesélnék arról, hogy mi volt az előadás után. Minden a szokásos módon zajlott, még Kalossal váltottam pár szót, hogy másnap meg kellene beszélnünk pár dolgot. Én még egy kicsit visszamentem a színpadhoz, miután átöltöztem. Már senki sem volt ott. Különös érzések kavarogtak bennem. Hosszú percekig ültem ott, mélyen a gondolataimba, emlékeimbe ásva magam.

- Szia - ült le mellém a lépcsőre Leon.

- Szia - dőltem neki a mellkasának, ő pedig átölelt. Ketten ültünk tovább csendben. Nem beszéltünk, hisz nem volt szükségünk szavakra. Fáradt voltam. Mintha láttam volna valamit, mielőtt elaludtam a karjai közt.

A nap a szemembe sütött, így reflexszerűen fordultam a másik oldalamra, de a mozdulatot a derekamra fonódó kéz megállította. Kénytelen voltam kinyitni a szemem, majd miután egy mosoly kíséretében konstatáltam, hogy a karjai közt fekszem óvatosan fordultam felé. Így már a nap sem sütött a szemembe és láthattam őt. Miközben alszik. A füle mögé simítottam az arcába lógó hajtincset, mire ő elmosolyodott. Ritkán láttam ezt az arcát, de nem mondhatom, hogy soha, mert igen is voltak már olyan pillanatok, mikor láthattam őszintén mosolyogni. Nem bírtam megállni, hogy ne leheljek egy apró puszit az ajkaira. Igazán meglepődtem, mikor viszonozta a gesztust, sőt...

Egészen sokáig maradtuk az ágyban. Miután végül felkeltünk, elmentünk ebédelni, majd visszavitt a diákszállóra. Valami dolga volt, megbeszéltük, hogy majd a színpadnál találkozunk, hisz mind a kettőnknek jelenése van még Kalosnál. Átöltöztem, majd elkezdtem összeszedni a cuccaimat. A csomagolás közben hirtelen repült el az idő, csak akkor kaptam észbe, hogy ideje indulni, mikor meghallottam a telefonom csörgését. Leon volt, elintézte a dolgait, és a felől érdeklődött, hogy mikor indulok a színpadhoz. Hallotta a hangomból, hogy ismételten elszállt velem az idő, és megfeledkeztem a találkozóról. Így azzal zárta a beszélgetést, hogy pár perc múlva felvesz, és bevisz, addig kapjam össze magam. Mikor kopogtatott, én csak kiordítottam neki, hogy nyugodtan beengedheti magát. A táskám kerestem a halom doboz között éppen. Csodálkozva nézett szét a kis lakáson.

- Ez meg?

- Csak összepakoltam.

- De mégis?

- Elmegyek - libbentem oda hozzá mosolyogva, láttam, hogy semmit sem ért, így megpróbáltam röviden összefoglalni mindent. - Felbontom a szerződésem, és ennek következtében innen is mennem kell.

- Értem - hirtelen minden érzelem eltűnt az arcáról. Ezt mindig mesterien csinálta, és akkor még nem ismertem annyira, hogy tudjam, éppen mit próbál rejtegetni.

- Azért remélem Kalos megengedi, hogy legalább addig itt maradjanak a cuccaim, na meg persze én is, míg nem találok a közelben egy lakást - mintha egy megkönnyebbült sóhaj hagyta volna el a száját.

- Induljunk - lépett ki az ajtón, én pedig követtem. Később Kalossal mindent tisztáztunk. Leon végig ott volt, engem nem zavart, hisz nem volt előtte semmi titkolni valóm, semmi, amiről ne tudhatott volna. A főnők felajánlotta, hogy maradjak, hisz a tapasztalatom révén igazán nagy segítség lehetnék a műsorok megalkotásában, a manőverek kitalálásában és a begyakorlásban is nyújthatnék némi segítséget az újoncoknak. Én hajthatatlan voltam, mint mindig, ha igazán elhatározom magam, ő minden áron meg akart győzni, hogy maradjak. Mégsem sikerült. Nem hittem, hogy képes lettem volna akkor más szerepkörben a színpad részévé válni. Ő is tudta, de ennek ellenére nem akart elengedni. Végül belátta, hogy nem tehet ellenem semmit. Néhány részletet még tisztáztunk, aláírtam a szükséges papírokat, majd elbúcsúztunk. Leonnal még volt egy kis elintézni valója, így magukra hagytam őket, de mielőtt kiléptem az ajtón egy utolsó mondatot intézett hozzám, pontosabban hozzánk. Nem emlékszem mi volt az pontosan, de valami olyasmit akart kifejezni, hogy örül nekünk, meg hogy reméli, nem fogok mellé a döntésemmel, és célzott egy reggeli újságcikkre. Pirulva hagytam el a szobát, majd a színpadhoz sétáltam. Hova máshova mehettem volna? Senki sem volt ott, így nem zavartattam magam. A lépcsősor aljára érve levettem a cipőm és még egyszer felálltam a színpadra. Meghajoltam, talán így akartam megköszönni minden jót. Becsuktam a szemeim és újra hallottam a tapsot. A fülsüketítő, falrengető tapsot. Pár pillanatig valami különös érzés járt át. Nem tudtam, talán éreztem, vagy csak reméltem. Igen reméltem, hogy talán még egyszer megadatik, hogy újra itt álljak és halljam, ahogy a közönség tombol. Mindazok ellenére, hogy tudtam, nincs rá esély. Aztán eszembe jutott az álmom. Igen. Csodás volt.

Boldog voltam, mert álmomban ismét láthattam Fantomot. Bár csak egy álom volt, tudom. Mégis némi kapaszkodót adott. Mondhatod, hogy hiú reményeket tápláltam, de nekem is szükségem volt valamire, amire támaszkodhattam. Amiből erőt meríthettem. Majd egyszer biztos elfelejtem, tudtam, de akkor kellett. A folyosón futottam össze Leonnal, majd lementünk a partra sétálni. A szokásos kis jelenetet játszottuk egymás mellett lépkedve, míg le nem ültünk egy padra. Én odaadóan beszéltem, ő pedig hűségesen hallgatott. Miközben az autójához sétáltunk vissza, mert már kezdtünk igencsak fázni megejtettem egy röpke kis hívást Sarahnak és egy kis szívességet kértem. Hamar visszaértünk. A szálló előtt álltunk, a táskám vette ki a csomagtartóból, hisz elhoztam a maradék cuccom a színpadtól. Elég tömött volt az a táska mit nem mondjak. Felhozta a szobámba, „nehogy cipekedni merjek az amúgy is rossz vállammal" címszóval, majd visszakísértem az autóhoz. Utána úgyis Saraht kell megkeresnem, és ő a földszinten lakik. Morcosnak tűnt, de nem mertem rákérdezni, mi ennek az oka.

- Sora - kezdett bele mondandójába, miután megcsókolt, mondanom sem kell nekem még mindig új és szokatlan volt ez a Leon és én helyzet, de mindezek ellenére igencsak élveztem.

- Igen - figyeltem rá.

- Költözz hozzám - hirtelen nem hogy azt nem tudtam, hogy most ez egy kérés vagy inkább egy Leon Oswald féle határozott kijelentés, ami ellen az ember lánya nem tehet semmit, de teljesen lefagytam. A szemébe akartam nézni, ugyanis idő közben elszakadt, az addig összeforrt tekintetünk, de ő nem nézett rám. Arca felém nézett, de szemeivel valamit nagyon keresett mellettem a földön. Azt hiszem az a halvány pír az arcán késztetett arra, hogy azonnal, gondolkozás nélkül a nyakába ugorjak. Igen, tényleg elpirult. Miközben ott csüngtem a nyakán, jutott eszembe, hogy valószínűleg, már jó ideje, a parti beszélgetésünk alatt is, ezen töprenghetett. Vagyis semmire sem emlékszik abból, amit mondtam, mondjuk emiatt nem neheztelhettem, hisz a nagyját már én is elfelejtettem.

- Ez most komoly? - még mindig úgy nézett, mint egy dacos kisfiú, mikor megszabadítottam magamtól.

- Igen.

- Jó lesz ez így? - kicsit azért bizonytalan voltam, ami érthető.

- Miért?

- Olyan furcsa ez az egész, kicsit félek.

- Minden rendben lesz - ölelt magához.

- Akkor jó - még egy darabig csak ott álltunk, megbeszéltünk pár dolgot, majd ténylegesen elbúcsúztunk. Legszívesebben vele maradtam volna, de el kellett intéznem néhány fontos dolgot. Mikor Sarah szobájába értem a többiek már ott vártak. Csendben végighallgatták a kis mesém, ahogy kértem, de amikor a Leon és én részhez értem a reakciók színes palettáját vonultatták fel. Sarah csillogó szemekkel egy „Végre!" féleséget rebegett el. Mia igazán meg volt lepődve, annak ellenére, hogy már többször hallottam tőle, hogy köztünk igen is van valami. Anna egy újabb számomra érthetetlen poént ejtett el. Rosetta és May egy igen hangos „Mi?" kíséretében szinte egy emberként dühödtek fel. Aztán szép lassan lenyugodtak a kedélyek és egy pizsamapartivá alakult át az este.

Reggel, mikor felébredtem hiányzott az ölelése, pedig még csak kétszer ébredtem mellette. Szerettem volna hozzábújni, de nem volt mellettem. Leon, ahogy azt megbeszéltük délelőtt jött a cuccaimért, és a lányok segítségével kipakoltam. Odaadtam a kulcsaim Sarahnak, majd végső búcsút mondtam a szállónak. Leonnál hamar kipakoltunk, csinált helyet a dolgaimnak, ami be kell vallani, nem igazán volt sok, majd megkaptam a kulcsot a lakáshoz. Már csak egy nagy feladat állt előttem. Ki kellett találnom, hogy mihez is kezdek!