|
Sweet Chocolate
Dodo 2008.10.27. 15:57
Két nappal később tartották Davide és Hillary esküvőjét. Már korán bent voltunk az étteremben és sütöttünk. Már egész reggeltől késő délutánig a konyhában szorgoskodtunk, mire készen lettünk. A végeredménnyel tökéletesen meg voltunk elégedve. Mivel Leon hivatalos volt az esküvőre a régi családi barátság kapcsán, így meg kellett jelennie, de mivel én is ismertem Hillary-t - hisz régen barátnők voltunk és azzal is tisztában volt, hogy Leon barátnője vagyok -, így én is hivatalos voltam. Sajnos én csak a fogadásra tudtam odaérni, de nem bántam.
Igazán szépen helyszínt választottak, a szabadban rendezték meg. Szinte mindent egy színnel díszítettek. Fehérek voltak az asztalterítők, a tányérok, a szalvéták, valamint minden kiegészítő, sőt a virágcsokrokban is ez a szín dominált. Ettől függetlenül, meg kell mondanom, csodálatos látványt nyújtott.
Hillary gyönyörű volt és csak úgy sugárzott a boldogságtól! Rövid időn belül sikerült nekem is gratulálnom az ifjú párnak, így hát az este további részét Leonnal töltöttem. De azért, a mennyasszonyi csokor eldobásánál én is felálltam, és a többi lánnyal együtt, kisebb körbe tömörülve vártuk a csokor eldobását, több-kevesebb reménnyel ez elkapást illetően. Mondanom se kell nem én, kaptam el, Leon nagy bánatára, aki nagyon jól játszotta a szomorú barát szerepét.
Sok emberrel megismerkedtem, akik már rég ismerték barátomat. Nagyon örültek nekünk. Említetek egy Jennifer nevű lányt, aki régen kedvesem barátnője volt, de hiába faggattam Leon nem akart erről beszélni. Azt is megtudtam, Leon és Hillary régebben jártak, de szakítottak a már említett Jennifer miatt. Többektől azt is hallottam, mennyire ízlett nekik a torta, ami nagy elégedettséggel töltött el. Ezeket leszámítva nem történt nagyon semmi. Sokat beszélgettünk, táncoltunk és jól éreztük magunkat. Valamikor hajnalba mentünk haza.
Gyorsan eltelt a maradék pár nap is és édesanyám is haza jött. Az üzleti út annyira jól sikerült, hogy csak pár napra utaztak haza, és egy hetet, se maradtak, de már is utaztak vissza egy hónapra a főnökével. Ez alatt a rövid idő alatt Leon elvitt minket vacsorázni, ahol bemutattam őket egymásnak. Anyukám először nem értette, miért hív el minket a főnököm vacsorázni, hiszen ő nem tudott semmit arról az üzletről, amit kötöttünk, és azt sem tudta, mi egy szerelmes párt játszunk. Csak azzal volt tisztában, hogy haladékot kaptunk a banktól, így nem árverezik el a házunkat. Nem állt szándékomban elfogadni Leon pénzét, vissza akartam neki mindent fizetni, ezért hát, amit úgy is a kölcsönre fizettünk be minden hónapban, elraktam és még a fizetésemből is, teszek félre hozzá.
Mikor megérkeztünk az étteremhez, anyukám még mindig furcsállta a helyzetet és ennek hangot is adott, mivel még mindig azt hitte, Leon a főnököm. De ez hamar megváltozott, mert kiderült a kis titkom. Ezen meglepődött, de örült. A vacsora jól sikerült, Leon úriember módjára viselkedett és szerelmes férfit is nagyon jól játszotta, olyannyira, hogy már én is majdnem elhittem, tényleg szerelmes belém. Sokat beszélgettek édesanyámmal, aki nagyon szimpatikusnak találta őt, és ezt közölte is velünk, majd megkérte kedvesem, vigyázzon rám és mindig nagyon szeressen. Ő természetesen ezeket mind megígérte. Az est végeztével Leon hazavitt minket. Házunkhoz érve drága főnököm szabadsággal ajándékozott meg, azért, hogy ezt a hátramaradó időt anyukámmal tölthessem, otthon. Sajnos a napok nagyon hamar elteltek, és már a repülőtéren voltunk, és búcsúzkodtunk.
Miután ismét elutazott édesanyám, az életem olyan lett, mint hazajövetele előtt. Minden nap dolgozni jártam, amit nagyon élveztem. Az éjszakákat vagy Leonnál töltöttem, vagy ő aludt nálam. Sok időt voltunk még Sophie-val is, aki láthatóan nagyon megkedvelt engem. Elmentünk vele újra fagyizni, valamint az állatkertbe és a vidámparkba is elvittük. Nagyon jól éreztük magunkat, teljesen olyanok voltunk, mint egy igazi család. Az idő csak úgy repült, szinte észrevétlenül teltek el a napok, amit édesanyám külföldön töltött. Így sajnos egyre kevesebb időt tölthettem Leonnal De ami a legrosszabb volt, hogy nem aludhattam nála, és ő se nálam. Nagyon kevés időnk maradt így egymásra, de minden percet kiélveztünk. Ennek köszönhetően rá kellett jönnöm, milyen sokat jelent nekem, sőt talán rá kellett döbbennem arra, hogy bele is szerettem.
Nemrég, Leon pár napra elutazott valami üzleti ügy kapcsán, és én már nagyon várom haza. Esténként beszéltünk telefonon, és minden kis butaságot elmeséltem neki, ő ezen jókat szórakozott, aminek az lett a vége, hogy mind a ketten nevettünk.
Már reggel úgy jöttem el otthonról, hogy majd csak másnap térek vissza, és az éjszakát nála, töltöm, az ő társaságában! Korábban mentem be az étterembe, mert úgy ígérte még ebéd előtt megjön. Már fél tizenegykor készen voltunk minden előkészülettel, és én egyre izgatottabb lettem. Közben, míg előkészültünk, addig én egy meglepetés sütemény hozzávalóit is előkészítettem. Mivel idő előtt befejeztük a dolgokat, a többiek kimentek, én egyedül maradtam a konyhán, és elkezdtem sütni a meglepetés sütimet. Hamar meglettem vele, mert a recept nagyon egyszerű volt. Minden hozzávalót összekeverünk, majd formába öntjük és be a sütőbe. A legfontosabb alapanyaga a kedvenc csokink volt, amit már előző nap beszereztem, így biztos voltam benne, hogy Leonnak is nagyon fog ízleni, ami nem hátrány, elvégre neki sütöm.
Éppen vettem ki a tortácskám a sütőből, amikor halottam, hogy valaki beszólt a konyhába: Leon megérkezett! Sietve letetettem a tortát, és otthagytam egy cetlit, hogy ne nyúljanak hozzá. Még csak a folyosón voltam, de már akkor hallottam, hogy Leon ordibál. Lassabban folytattam utamat, de így is gyorsan odaértem. Leon ordítozása egyre hangosabb lett, és már tisztán kivehető volt, ahogy Viviennel és Thomassal üvöltözik. El sem tudtam képzelni, mi történhetett, ami miatt ilyen dühös, és így kell viselkednie velük. Mindig is azt hittem ez a két ember számára nagyon fontos, már szinte családtagként kezeli őket. Elmélkedésemből az ajtó nyílása hozott vissza. Láttam kijönni Thomast és Vivient, akiken látszott, hogy kicsit szomorúak. Vivien megállt egy pillanatra és rám nézett, majd fejét rázva indult tovább. Nem értettem őt, de most nem is igazán volt fontos. A már zárt ajtóhoz mentem és kopogtattam.
- Szabad! - hallottam meg Leon dühös hangját.
Kicsit bátortalanul nyitottam be, de azért még is boldogan. Csak arra tudtam gondolni, milyen jó, hogy újra itthon van, és milyen szép este áll előttünk. Valamilyen papírokat olvasgatott és nem nézett föl.
- Nem voltam elég világos az előbb? - kérdezte kicsit durván.
- Nem akarok zavarni. - mondtam egészen halkan.
Erre ő felnézett iratai közül, és úgy tekintett rám, mint aki azt sem tudja, most mi van. Körübelül egy percig bámultuk egymást, mire én meguntam a szemezést. Hátat fordítottam neki és készültem elhagyni a szobát.
- Sora - hallottam meg hangját - Ne menj.
Megremegtem szavaira, de ahelyett, hogy kimentem volna, becsuktam az ajtót és visszafordultam. Ő sem tétlenkedett, olyan gyors volt, hogy mire visszafordultam már előttem is állt. Kezei egyből derekam köré siklottak, szemeit, pedig tekintetembe fúrta.
- Úgy hiányoztál! - mondta, miközben lágyan megcsókolt.
A csók közben átfontam karjaimat nyaka körül, miközben szorosan hozzá bújtam. Annyira hiányzott már ez az érzés. Vele akartam lenni, ez volt minden vágyam.
- Tényleg hiányoztam? - kérdeztem a csókot megszakítva.
- Nem mondtam minden este? - kérdezte és még szorosabban ölelt.
- Mondani mondtad, de hát gondoltam, mire hazaérsz már egyáltalán nem ez lesz a véleményed, vagy ... - haraptam el a mondatot, és elgondolkodtam.
-Vagy? -kérdezte, miközben felhúzta egyik szemöldökét, ezzel is utalva rá, hogy nem ért.
- Gondolom, láttál pár igazán szép nőt. - válaszoltam és mélyen a szemébe néztem.
- Megáll az eszem tőled.
-Mért? - kérdeztem teljesen ártatlanul.
- Miért?! Olyanokat tudsz néha mondani, hogy az eszem megáll. Ezért nem kapod meg az ajándékodat! - mondta huncut mosollyal az arcán.
- Van ajándékom? - kérdeztem teljesen megdöbbenve.
- Van. De, így nem kapod meg - mondta.
- Jó. Akkor te se a tiéd - mondtam határozottan.
- Kapok valamit? - kérdezte olyan arckifejezéssel, mint egy kisfiú, akinek nyalókát ígérnek.
- Igen, kaptál volna, de így már nem - mondtam durcásan.
- Nem kell az ajándék - mondta határozottan Leon.
- Tessék? - kérdeztem miközben megpróbáltam kibújni öleléséből.
Erre ő még jobban szorított magához. Fülemhez hajolt, és egészen halkan kezdett el beszélni.
- Nekem te kellesz! - mondta, majd újra megcsókolt, olyan szenvedélyesen, mint eddig még soha.
Egyre jobban belemélyültünk a csókolózásba, ő, pedig ölbe kapott és úgy indult el velem a kanapé irányába. Mikor odaértünk, lassan letett, ő, pedig kibontotta nyakkendőjét, majd a földre dobta. Ezt követte ingének kigombolása. Tátott szájjal figyeltem cselekedeteit és teljesen meg voltam lepődve, de nem volt sok időm ezen elmélkedni, mert már újra az ajkait éreztem sajátomon. Szinte követelte a bebocsátást ajkaim közzé. Annyira akaratos volt, de még is gyengéd. Nem okozott fájdalmat, de még is durva volt. Nem gondoltam volna azt, hogy pár nap távollét ezt hozza ki belőle. Szinte letépte rólam a ruhákat. Már alig volt mind a kettőnkön valami, amikor kopogtattak. Erre Leon abbahagyta ajkaim ízlelgetését, és megköszörülte torkát.
- Várj egy kicsit - kiáltotta ki nem éppen kedvesen.
- Jobb lesz, ha felöltözünk - mondtam neki.
Csak egy bólintás volt a válasz. Gyorsan felkapkodtuk földre dobált ruhadarabjainkat, és pár pillanat alatt fel is öltözünk, majd Leon asztala mögé ült én, pedig vele szembe foglaltam helyet.
- Szabad - adta meg az engedélyt a belépésre.
Láttam, ahogy teljesen ledöbbent, amikor megpillantotta azt, aki megzavart minket.
- Szia Leon - köszönt egy kedves női hang.
- Jennifer.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
