Cape Maryt az éj sötétje lepte el. Egy tengerparti ház nappalijában két nő beszélget.

- Mondd, szerinted mi a boldogság? - kérdezi a fiatalabb.

- Hogy mi a boldogság? - mosolyodik el a lilás hajzuhataggal rendelkező.

- Igen.

- Egy bögre, forró tea.

- Tea?

- Igen az. De ha tovább hallgatod a mesém megérted, hogy miért. És akkor nem fogsz, ilyen bamba képet vágni abban biztos vagyok - kacag fel.

- Akkor folytatod?

- Igen, de előtte had kérdezzek valamit.

- Jó.

- Mi a gond?

- Miből gondolod, hogy bármi baj lenne?

- Hannah, ismerlek. Azon kívül nem mindennapi, hogy az éjszaka közepén beállítasz hozzám és általában az ilyen dolgok is hidegen hagynak, mint ez a kis mese.

- Nem arról van szó, hogy bármi gond lenne, csak kicsit elbizonytalanodtam.

- Ez ilyenkor természetes, nyugodj meg. Minden rendben lesz - simogatja meg a lány fejét.

- Akkor hallhatom a mese végét?

- Ó, Drágám! Még messze vagyunk a végétől. Hosszú éjszakánk lesz.

- Nem vagyok álmos, úgyhogy csak rajta.

- Hol is tartottam?

- Ott, hogy megcsókoltad Leont, és utána elrohantál. Otthagytad csak úgy.

- Igen. Igen - sóhajt egy nagyot Sora, majd folytatja a mesét.

Aznap szinte semmit sem aludtam. Folyton csak az járt a fejemben, hogy miért tettem. Miért pont most. Meg sem tudom mondani, hogy mennyi minden kavargott bennem, és a legrosszabb, hogy senki sem volt, akivel meg tudtam volna beszélni. A másnap sem volt valami kellemes. Hulla fáradtan mentem be a színpadhoz, majd Kalos közölte, hogy változik a műsor. Mia átírta a darabot a Csipkerózsika mintájára. Ebből természetesen az egyenesen következett, hogy az egyszemélyes kis zárójelenetem kétszemélyesre módosul. Próbáltam ellenkezni, de mivel semmilyen ésszerű érvet nem tudtam felmutatni bele kellett törődnöm a helyzetben. Túl könnyen beleegyeztem. A legjobb az volt, hogy Kalos azzal érvelt, hogy Leon a partnerem, már évek óta vele dolgozok, így nem érti, hogy mi kifogásom lenne az ellen, hogy ezt vele együtt csináljam végig. Magamban szidtam az égieket. Leon szerencsémre nem volt jelen a kis megbeszélésen. Sőt mi több aznap nem is láttam. Viszont másnap már a próbateremben várt. Nem mertem, nem tudtam a szemébe nézni. Szerencsére Mia is ott volt, így nem volt lehetősége számon kérni. A vörös hajú rendezőasszony nagyon határozottan adta elő nekünk, hogy mit és hogyan kell csinálnunk. Nekem összesen két jelentem volt. Az történet elején tűnök fel először, mint a fiatal Csipkerózsika, aki szinte azonnal el is alszik. És alszik egészen az utolsó jelenetig. Ami röviden valahogy úgy nézett ki, hogy a színpad felett fekszem egy virágágy szerű valamin, amit két trapéz tart. Leon odaugrik, felébreszt egy csókkal, majd közösen végrehajtjuk a manővert. Egy darabig Mia figyelte, hogy haladunk, majd vagy megunta nézni a bénázásunk, vagy valami más dolga adódott, de eltűnt. Nem szóltunk egymáshoz csak amennyit kellett. Persze, hogy én voltam az, aki megelégelte a dolgot. Szünetet tartottunk és minden bátorságomat össze kellett szednem ahhoz, hogy beszélni tudjak vele.

- Leon - arra sem méltatott, hogy felém forduljon, mikor odaléptem mögé és elkezdtem beszélni - Sajnálom. Nem kellett volna. Fogalmam sincs, hogy mi ütött belém. Ha lehet, felejtsük el az egészet - próbáltam menteni a dolgokat, de csak a műanyag üveg roppanását hallottam a kezében. Nem nézett rám, csak egy folytassuk a gyakorlást nyögött ki, és a következő pillanatban, már a trapézok közt volt. Követtem. Nem tehettem mást. A manővert gyakoroltuk onnantól, hogy Csipkerózsika felébred. Már az elején is feszült volt közöttünk a hangulat, ami valamilyen szempontból érthető is volt, de ez az idő múlásával párhuzamosan növekedett. Már szinte elviselhetetlen volt. Nem beszéltünk. Vitatkoztunk, ordibáltunk egymással. Állandó jelleggel. Négy nappal a premier előtt, mi még mindig csak szerencsétlenkedtünk. Figyelembe véve, hogy akkor minket neveztek a világ legjobbjainak igencsak szánalomra méltó teljesítmény volt. Kalos közölte, hogy másnap jelmezes próba, és látni akarja a már tökéletes befejezést. Pedig tudta, hogy mi a helyzet. Ő mindig mindenről tud. Persze, hogy direkt csinálta. Valahogy rá kellett vegyen minket akkor arra, hogy megoldjuk a köztünk lévő problémákat. Méghozzá igencsak sürgősen. És a kényszerhelyzet által okozott nyomsás szerinte remek dolgokat művel az emberekkel. Ezt az elvet még a mai napig vallja. Bezzeg, ha ez vele csinálja meg valaki, akkor már neki sem tetszik a dolog annyira.

A jelmezes próba. Akkor valami olyan dolog történt, amire egyáltalán nem számítottam. Ő sem, én sem, senki. A délelőtt a szokásos módon telt. Martuk egymást, ahogy csak tudtuk. Mia délután három körül szólhatott, hogy Kalos egy óra múlva készen akarja látni a manővert, és mi még sehogy sem álltunk. Pihentünk egy kicsit. Próbáltam lenyugodni, de ez számomra a közelében lehetetlen volt. Akkor. Persze idővel ez is megváltozott. Nem is kellett arra olyan sokat várni.

Kalos megérkezett, pont időben. Elkezdtük. Leon jelmeze egy igazi herceghez méltó volt. Tudjátok az a bizonyos szőke, aki fehér lovon érkezik. Csak éppen ő nem szőke volt és egy trapézon közeledett felém. A szemeim csukva voltak, ahogy azt a szerepem elő írta. Éreztem, ahogy megérkezik mellém. Az illata azonnal elkábított és én nem akartam kinyitni a szemeim, nem akartam szembenézni a valósággal. Az ujjai gyengéden érintették arcom. Majd a hüvelykujjával simított végig az ajkaimon. A szemeim jobban összeszorítottam, mikor megéreztem az arcomon a leheletét. A következő pillanatban már az ajkai érintését éreztem. Az első pillanatban egy miért futott végig az agyamon, de tovább nem gondoltam, csak élveztem azt a pár pillanatot. Mikor kinyitottam a szemeim és megláttam az arcát minden eszembe jutott.

- Te? - ennyit bírtam kinyögni, a következő pillanatban már a trapézokon táncoltunk. Sikerült megcsinálni. Bár én össze voltam zavarodva, de ő minden egyes hibámat korrigálta. Közel sem volt tökéletes, de akkor először végig tudtuk csinálni. Kalos valamit mormogott, de én egy szót sem tudtam felfogni. Próbáltam összerakni a képeket. Ketten maradtunk, de már ő is menni készült.

- Várj - kiáltottam utána, mikor már az ajtóban állt - Nem gondolod, hogy némi magyarázattal tartozol? - megfordult és a tekintetét az enyémbe fúrta, az arca megint olyan volt, mint régen. Kicsit haboztam. - Kevés dolog maradt meg tisztán a kómában töltött időből - kezdtem bele a mesébe, mivel tudtam, hogy ő nem fog mondani semmit - Már teljesen biztos vagyok. A te illatod éreztem minden este. Egész idő alatt ebbe kapaszkodtam. Ez akkor vált világossá, mikor a központban azt a hisztit csaptam. Amikor olyan kedvesen a földre pottyantottál. Amikor először éreztem újra a lábaim. De egészen eddig nem tudtam, hogy mi volt az, ami miatt felébredtem. Tudod kicsit vicces, én, mint Csipkerózsika. Igazam van?

- Ezt mégis mire érted? - szólalt meg végre.

- Akkor, mielőtt felébredtem, te megcsókoltál - nem reagált. - Pár pillanatra tértem magamhoz először. Láttalak, ahogy kimész a szobámból. Gyenge voltam, csak másnap tértem újra magamhoz teljesen - nem mondott semmit, tekintete elsötétült, így esélyem sem volt kiolvasni belőle bármit. - Azt az érzést nem felejtem el soha. Igaz eddig nem tudtam hová tenni - csak beszéltem. - Nem tudtam, miért és legfőbbképpen mi - úgy éreztem, minden szó hasztalan. Akármit mondok, nem érek vele semmit. Odaléptem hozzá. A torkomban dobogott a szívem, és ha lehetséges a tízszeresével kalimpált, mint azt normálállapotban teszi. Volt még valami, ami felrémlett, de jobbnak láttam nem említeni. Kezeim az arcához emeltem, majd lassan magamhoz vontam. Újra megtettem szinte gondolkozás nélkül.

Megcsókoltam és viszonozta.

Hogy milyen volt a csók?

Fullasztó. Valami olyat kaptam akkor, amire egyáltalán nem voltam felkészülve. Az a tömény érzés, amit nem lehet elviselni, ugyanakkor betelni sem lehet vele. Éreztem, amit Ő érzett. Mindent. A vágyat, a dühöt, a fájdalmat.

Ott és akkor azzal az egyetlen csókkal teljesen megsemmisített. Megfogta a vállaimat és eltolt magától. Azt hittem szét esik körülöttem a világ.

- Soha többé ne merd! - ezekkel a szavakkal hagyott magamra. A mai napig nem tudom biztosan, miért tette. Félt? Nem, inkább menekülni próbált.

Két nap volt már csak hátra az előadásig. Mindent kizártam, és csak a színpadra koncentráltam. Nem tudom, hogyan de egy ideig még Leont és minden vele kapcsolatos dolgot sikerült elfelejtenem. Amikor egyedül gyakoroltam minden tökéletesen ment. Látszólag megnyugodtam, és magtaláltam az összhangot a színpaddal. Fel sem tűnt, hogy mennyire túlhajszoltam magam az utóbbi hetekben. A teljesítőképességem határait feszegettem. Ismételten eljutottam arra a pontra, ahol, ha nem állok meg végem. De én erről tudomást sem akartam venni. Már minden porcikám sajgott, de nem érdekelt, csak gyakoroltam és gyakoroltam. Mikor végül rászántam arra, hogy befejezem és hazamentem szinte beájultam az ágyamba.

Az utolsó próba másnap, az előadás előtti nap délelőttjén volt. Leon nem méltóztatott megjelenni, ami persze kisebb felháborodást keltett. Tudtam, hogy miattam, pontosabban a tetteim miatt volt. Az öltözőben ültem. Azon gondolkoztam, hogy mit tehetnék, de nem jutottam előbbre semmivel. Annyi minden kavargott bennem, nem tudtam egyszerűen tisztázni a dolgokat magamban. Akkor eszembe jutott a próba előtti beszélgetés Kalossal. Amikor arról érdeklődött, hogy mihez kezdek ez után. Megyek? Maradok? Nem tudtam válaszolni. Semmit. Még egy dolog, amit be kellett volna raknom erre a két napra abba a kis dobozkába, ami már így is tömve volt a gondjaimmal.

A parton sétáltam vissza a kis szobámba, de végül nem értem oda. Félúton meggondoltam magam és más irányba folytattam az utam. Ott álltam és csak bámultam a csengő hófehér gombját. Nem tudom mennyi ideig bámultam a kis tárgyat, többször végigsöpört az agyamon, hogy még most visszafordulhatok. De ahogy útközben többször is elvetettem ezt az ötletet, most is. Végül megnyomtam a kis gombot és vártam. A továbbiakban már az tölgyfa ajtót fixíroztam. Vártam. Percek teltek el. Már kezdtem úgy érezni, hogy közelebbi barátságban állok a bejárati alkalmatossággal, mikor végre kinyílt.

- Mit akarsz? - annyi mindent akartam neki mondani, de hirtelen megszólalni sem tudtam. Leon csak értetlenül nézett rám, míg én szótlanul, tátott szájjal bámultam. Mikor megelégelte. - Menj haza! - csukta rám ismét az ajtót, de még az utolsó pillanatban megállítottam.

- Várj! - a fejemmel most a küszöböt bámultam, egy új barát reményében. - Én... én... - nem volt erőm.

- Mit akarsz? - tette fel a kérdést, a hangja bántotta a füleimet.

- Én... - csak dadogtam tovább. Kezem az ajtón pihent, éreztem, ahogy újra rám akarja csukni. Felkaptam a fejem és könnyes szemekkel szinte az arcába ordítottam. - Én még itt vagyok! - olyan értelmetlennek tűnt, pedig annyi mindent elmondtam azzal a négy szóval, hogy az hihetetlen. Az ajtó szinte magától nyílt ki.

Ő csókolt meg. Én pedig viszonoztam. Éreztem, ahogy lehagy minden erő. Pár óra múlva tértem magamhoz. Már beesteledett. Az ágyában feküdtem, még be is takart, de őt nem találtam a szobában, így elindultam megkeresni. Az is felmerült bennem, hogy lelépett, de akkor megláttam a konyhából kiszűrődő fényt.

- Szia! - léptem be az ajtón.

- Ülj le és egyél - tett elém egy tányért.

- Köszönöm - majd csendben elkezdtem falatozni, ő is hasonlóan cselekedett az asztal másik végén. Már majdnem végeztem mikor megszólalt.

- Miért nem hagysz békén? - felkaptam a fejét, de nem láthattam a tekintetét, mert a tányért bámulta. Nem evett, csak maga elé nézett. Lenyeltem a falatot, ami majdnem a torkomon akadt a hirtelen kérdéstől. Mit mondhattam volna?

- Leon - felállt és a tányérját a mosogatóba tette. Én is felálltam és mögé léptem. Nem vártam meg, hogy megforduljon, hátulról öleltem meg. - Szeretlek - könnyebb volt nem a szemébe mondani. És talán ő is könnyebben mesélt a mosogatónak, mint nekem.

- Nem akarod. Ezt te nem akarhatod - nem tudom kit akart jobban meggyőzni magát vagy engem.

- Azt hiszem bőven elég, ha azt mondom, hogy azt az éjszakát sosem felejtem el. A karjai közt elaludni, az érzés, amire már annyi ideje vártam.

- Azt hiszem értelek. De a részletekre nem vagyok kíváncsi - kortyol bele a szőke hajú lány a kezében szorongatott bögrébe.

- Nyugodj meg az arcpirító részleteket megtartom magamnak.

- Igazán hálás vagyok - ironizált a lány. - Az, pont olyan lenne, mintha azt hallgatnám, hogy a szüleim... - rázta meg magát Hannah, mire Sora csak elneveti magát.

- Jobb lenne, ha most elmennénk aludni.

- De én kíváncsi vagyok a folytatásra - próbál ellenkezni.

- Holnap jelenésünk van, ha nem felejtetted el. Egy kis alvás nem ártana.

- Jó, de még egy valamit árulj el.

- Mondd - indulnak el a hálók felé.

- Mi volt a gond?

- Gond? Nem igazán értelek?

- Te New Yorkba költöztél, ha jól tudom.

- Igen, de az majd egy év elteltével történt. És az alatt az egy év alatt sok minden történt. Akkor jártam először Párizsban. Majd mielőtt New Yorkba költöztem volna még hazamentem a szüleimhez is, ahol elég sok időt töltöttem.

- De miért?

- Miért? Az igen bonyolult. Sok minden volt akkor, de az oka, ha egy szóval meg akarom fogalmazni, akkor én voltam. De szerintem te most arra vagy kíváncsi, hogy ki?

- Ő. Igazam van?

- Nem. Én voltam. Én hagytam el őt.