Nem éreztem mást, csak az egész lényemet elöntő boldogságot. Hosszú pillanatokig szinte csak hitetlenkedve bámultam a színpadot. Lassan lépkedtem lefelé a hosszú lépcsősoron, majd leültem a nézőtér egyik székére. Akkor megfogadtam magamnak és neki, hogy még egyszer megmutatom mit is érzek iránta. Lehet, hogy ez most különösen hangzik, de ami köztem és a színpad között volt, van, és biztos vagyok benne, hogy mindig is lesz, ez a kapcsolat szavakkal leírhatatlan. Csak kevesen érthetik meg, kevesen élhetik meg. A néző, mint olyan funkcióját betöltve örökké csak egy külső szemlélő marad, mert teljes valójában sosem érezheti ennek a köteléknek a varázsát. Természetesen kap belőle, nem is kicsit, hisz egy előadó feladata, hogy ezt bemutassa, de - mert mint mindig tudjuk, hogy van egy de, létezik, sőt szinte szükségszerű - azaz érzés annyival kevesebb. És pont ez volt az, ami akkor engem megrémített, mikor csak nézhettem a többieket.

Egyszer csak eszembe jutott Fantom. Az idegesítő kis perverz barátunk. Akit a baleset óta nem láttam. Ez az egy momentum volt az, ami tudatta velem, hogy valami hiányzik, hogy valami mégiscsak megtört bennem, hiába minden. Félre tettem a nyomasztó gondolatokat, eltettem egy kis dobozba, majd gondosan rácsuktam a tetejét.  Összeszedtem magam, majd elindultam a főnökhöz. Észre sem vettem, hogy mindvégig figyelt valaki. Kalossal mindent alaposan megbeszéltünk, bár erősen ellenezte terveimet.

Mindent az alapoktól kezdtem, de mivel a testem úgymond csak emlékeztetni kellett mindenre, szépen ütemesen haladtam. Alig három hónap múlva újra ott álltam az emelvényen. Ugrásra készen. Vagy mégsem?

Este volt. A színpadnál már csak páran voltak, és ők is hazafelé készülődtek. Teljes nyugalom lepte be a hatalmas termet. Lassan lépkedtem felfelé az emelvényre, hogy végre, újra vele lehessek. Hirtelen zúdult rám, az a nyomasztó érzés, mikor felértem a tetejére. Ott álltam kezemmel a trapéz rúdját erősen szorítottam. Csak egy mozdulat az egész. Mégis képtelen voltam megtenni. Egyszerűen megbénultam. Remegtem az egész testemmel. Szemeimben könnyek gyűltek, miközben próbáltam magam meggyőzni arról, hogy menni fog, hogy meg tudom csinálni. Egy egyszerű mozdulattal elrugaszkodom, és akkor újra szállhatok, mint régen. Mégsem sikerült. Már majdnem összeestem, mikor egy erős kéz fonódott a derekamra. Tudtam, hogy ő az, de nem értettem, miért? Időm sem volt gondolkozni. Kicsit megemelt, majd megfogta a trapézt és elrugaszkodott. Velem. Újra repültem. Szálltam. Vele.

A színpad, ő és én újra egyek voltunk. Még ha csak pár pillanatra is.

Teljesen összezavarodtam. Csak az után tértem igazából magamhoz, mikor a túloldali emelvényen gyengéden letett. Megfordultam, de már csak azt láttam, hogy eltűnik a sötétségben. Mély levegőt vettem, magamba szippantottam az illatát, ami még percekkel később is tisztán éreztem.

Ezek után már csak pár nap kellett, hogy belerázódjak. Beszéltem Kalossal majd Miával. Lassan elkészült az utolsó előadásom története. Mia újra valami nagyszabásút alkotott. Egy búcsúhoz méltó előadást hozott össze. Nekem. Két hónapot kaptam, hogy elkészüljek. Az idő rohamosan fogyott, és csak azt vettem már észre, hogy a fele el is röppent.

Nem kerültem leont, de nem is kerestem a társaságát. Napokon keresztül csak pillanatokig láttam. De az a pár pillanat maga volt a pokol. Láttam az arcát. És nem láttam rajta semmit. Az égvilágon semmit. Fájt. Tudtam, hogy miattam van. Elszántam magam rá, hogy beszélek vele és megkerestem. Nemes egyszerűséggel úgy tett, mintha azt sem tudná, miről beszélek, mikor meg akartam köszönni azt, amit akkor értem tett. Dühös voltam rá, ugyanakkor hálás.

Úgy viselkedett velem szemben mintha nem is léteznék. Ha netán összefutottunk a folyosón, úgy ment el mellettem, mintha nem is lennék ott. Mintha csak egy kóbor szellem lennék, akit senki sem lát. Mikor valami kapcsán feltétlen közös helyiségben kellett tartózkodnunk és volt kegyes rám emelni a tekintetét üres szemekkel nézett rám. Ez is egy olyan dolog volt, amit fogtam és betettem abba a bizonyos kis dobozkába. Nem volt időm vele foglalkozni. Egy dologra koncentráltam. Így is fájt.

Két hét sem volt hátra az előadásig. A manővert gyakoroltam, a fő számot, az utolsó ugrásom. Nem akart összejönni sehogy sem. Nem egyszemélyes szám volt. De nem akartam beismerni. Makacsul ragaszkodtam, ahhoz a variációhoz, hogy én egyedül csinálom meg. Az utolsó spirálnál azonban ismét a hálóban kötöttem ki. Jobbnak láttam, ha beiktatok egy kis pihenőt. Az ásványvizes üvegem felé vettem az irányt. Bár ne tettem volna. Ez volt az első gondolatom, mikor megláttam az engem figyelő Leont.

- Leon? - kérdeztem úgy, mintha szelemet látnék. - Mit keresel itt?

- Inkább én kérdezhetném, hogy mit keresel itt ilyen későn - rideg volt a hangja. Nem rideg, inkább közönyös. Pár perccel később azonban a közöny elillant, és indulatossá vált a hangja.

- Gyakorlok - közöltem vele a tényeket, nem mintha ezzel nem lett volna tisztában. Másra célzott. Természetesen értettem. De a mostani viszonyunkat tekintve nem tartozok neki semmi féle számadással.

- Ostoba. Mit akarsz ezzel elérni? - esett nekem. Nem tudtam hova tenni az indulatait, de mindenképpen pozitív dolognak tekintettem, hogy legalább valami féle reakciót láthatok rajta.

- Én csak... - vissza akartam vágni, de nem bírtam egy épp mondatot kinyögni. Ott állt közvetlen előttem. Azaz illat lassan kúszott felém, szinte észrevétlenül kezdte megint felpiszkálni bennem azt az érzést. Nem tudtam mit csinálok.

- Megcsókoltad?

- Megcsókoltam.

- Komolyan?

- Igen. De még most évekkel később sem tudom miért pont ott és akkor és úgy történt az egész.

- És utána?

- Elrohantam. Kinyögtem valami bocsánat félét, és otthagytam. Tudom, ne is mondd. Nem volt szép tőlem, de megijedtem. Féltem a reakciójától.

- Mesélj tovább.

- Jó, de előtte főzők még egy teát.

- Várj, segítek.

A színpadot ellepte a néma csend. Egy ezüsthajú férfi értetlenül bámul maga elé. A percekkel ez előtt történtek hatása alatt van. Tétován érinti meg ajkait kezével, miközben egy nevet suttog.