Ezek után kemény munka várt rám. Sokkal nehezebb, mint azt eddig képzeltem. Szépen lassan visszatértem régi önmagamhoz. Ahhoz az erős, eltökélt és végtelenségig makacs Sorához, aki nem téveszti szem elől céljait, és mindent megtesz azok megvalósításáért. Végre újra éltem. Igazán. Az első önálló lépések megtétele után majd kiugrottam a bőrömből. A társulattól a szokásos kis csapat általában hetente egy alkalommal meglátogatott. A szünnapon. Akkor volt idejük, lehetőségük, hogy pár órát velem tölthessenek. Mégis én leginkább egy valakinek akartam megmutatni mire jutottam. Leonnak. Ő többször is meglátogatott, aminek én nagyon örültem. Az egyik pénteken azonban nem jött. Pedig ezen a napon mindig velem volt. Hosszú órákon keresztül. Kicsit csalódott voltam. Egy telefonhívást kaptam. Franciaországból hívott. Sürgős elintézni valója akadt, és elmondta, nem tudja, hogy meddig kell maradnia. Néha felhívott, én pedig örömmel újságoltam neki milyen szépen haladok Matt szerint. Majd egy hónap telt el, mire újra láthattam. Az épület hátsó kertjében olvastam az egyik könyvet, amit még tőle kaptam, mikor nem tudom miért, de felpillantottam a sorok közül. Ott állt pár méterre tőlem és mosolyogva figyelt. Felderült az arcom, és mikor elindult felém én intettem neki, hogy maradjon ott. Letettem a könyvet, és felálltam. Elindultam felé. Lépéseim még bizonytalanok voltak. Mosolygott és én alig hittem el. Meginogtam egy kicsit és ő azonnal odalépett elém és megfogott.

- Még nem működnek teljesen tökéletesen - mosolyogtam fel rá. Újra éreztem. Amikor megcsapta orrom a Leonból áradó illat az egész testemen átfutott egy bizsergető érzés. Újra a csókjáért epekedtem, de tudtam, hogy nem lenne okos dolog. Így hát leültem a padra, és ő is követett. Beszélgettünk. Pontosabban én beszéltem ő pedig hallgatta a fecsegésem. Pont, mint régen.

- Megtudhatom, hogy miért kellett visszautaznod Franciaországba? - furdalt a kíváncsiság.

- Meg. De előbb be szeretnék bemutatni neked valakit - megijedtem, hirtelen rossz érzésem támadt.

- Jó - majd elindultunk az épület felé, miután közölte, hogy az illető bent vár. Mankóim segítségével kicsit lassan, de már biztosabb léptekkel bejutottunk a nappali szerű helyiségbe. Matt egy nővel beszélgetett, aki gyönyörű volt. Vörös haját egy kontyba tűzve hordta, és rövid frufruja gyönyörűen hangsúlyozta porcelán arcát. Tengerkék szemeit egy elegáns szemüveg keretezte. Divatos kosztümjében tökéletesen nézett ki. Felénk nézett és Leonra mosolygott. Mikor végig mértem a szívem legalább két ütemet kihagyott. Jól gondoljátok, mit hittem, annak ellenére, hogy a nő a harminc felé közeledett. Érzelmeimet megpróbáltam leplezni, amit végül is csak egy ember előtt nem sikerült.

- Sora. Ő itt Elena Reáles - mutatta be Leon nekem a nőt. - Elena, ő lenne Sora Naegino - mutatott be engem is. Egy kézfogással köszöntöttük egymást.

- Üljünk le - mutatott Matt egy csendes, beszélgetésre, alkalmas sarokra.

- Szóval, te lennél a híres Sora - mért végig.

- Igen. De ha nem sértem meg, megtudhatnám, hogy ön kicsoda?

- Természetesen. De tegezz nyugodtan. Leon egy régi ismerőse vagyok. Egy francia klinikán dolgozom sebészként. És azért keresett fel, hogy vizsgáljam meg a vállad, hátha tehetek érted valamit - egy nagy kő esett le a szívemről, mikor tudatosult bennem, hogy olyan értelemben semmi köze Leonhoz, és a koppanást még a mellettem ülő ezüsthajú férfi is hallotta. Hogy miért mondom ez ilyen biztosan? Csak rá kellett néznem és láttam az arcán mit gondol. Szándékában sem állt elrejteni azt a mindent tudó, önelégült kis félmosolyt.

- A vállam? - kérdeztem vissza, folytatva a beszélgetést.

- Elena az egyik legjobb sebész, akit ismerek, annak ellenére, hogy milyen fiatal. Igazán tudja, mit csinál.

- Megnéztem a vizsgálati eredményeket, és lehet, van rá esély, hogy egy műtét segítségével rendbe hozzuk, a válad.

- Rendben. Ez igazán jó hír - a fiúk elkísértek minket az egyik vizsgálóig, majd kint vártak. Elena megvizsgálta alaposan a vállam. Hosszasan nézte a papírokat, a felvételeket.

- Sora - fordult felém a székkel, láttam az arcán, hogy mit akar mondani.

- Újra a színpadra akarok lépni. Ha csak egyszer is, de ott akarok állni a trapézokon - nem vártam meg, míg elkezdi ecsetelni, hogy miért nem - Azt mondd meg nekem, hogy képes lennék most ezt végig csinálni.

- A vállad a komoly megerőltetéseket nem bírná hosszú távon, ezért nem ajánlanám, hogy belevágj.

- De meg tudnám csinálni a műtét nélkül? Egyetlen előadást?

- Lehetséges, de nagyon veszélyes lenne.

- De a műtét sem biztos, hogy segítene.

- Igen. Túl nagy a kockázat. Nem biztos, hogy javulna az állapotod. Lehetséges, hogy a műtéttel csak rontanánk a helyzeten. Az sem segít, hogy most is le vannak terhelve a vállaid. A mankó, előtte pedig a szék, mind igencsak igénybe vették. A normális életben nem akadályoz majd meg semmiben, ez a sérülés, de az artista léthez egy teljesen egészséges vállra lenne szükséged. Talán pár év múlva már. Talán idővel gyógyulna valamennyit a vállad és akkor segíthetnék.

- Nekem nincs pár évem.

- Tisztában vagyok vele - még egy darabig beszélgettünk, én feltettem a kis kérdéseimet, ő pedig készségesen válaszolt rájuk.

Barátaim nem tudtak a vállamról. Elena visszautazott Franciaországba, és Mattal folytattuk a munkát.

Hosszú, kemény munkával teli hónapok teltek el, mire majdnem egy év múlva ott álltam a Kaleido kapui előtt. Teljes magabiztossággal léptem be azon a bizonyos ajtón. Könnyeim nem tudtam megállítani. Boldog voltam.

Iszonyatosan féltem.

És hogy mi történt ez idő alatt Leonnal? Igazából én magam sem tudtam. Elena távozása után, valamint miután közöltem vele, hogy mik a terveim elég rendesen összekaptunk. Így volt ez mindenkivel, aki ismerte az igazságot, és tudott arról, hogy mire készülök. De a Leonnal való vitánk más volt. Más, mint az addigi vitáink. Olyan dolgokat vágtunk egymáshoz, amit soha nem felejtek el. Olyan szinten fajult el a veszekedés kettőnk között, hogy kimondtam, azt, amit sosem kellett volna, amit még én sem gondoltam komolyan. Akkorát ütöttem azzal a pár szóval, hogy még én is majdnem beleroskadtam a fájdalomba. Arra nem emlékszem, hogy ő mit mondott. Mi volt az a mondat, ami fordított ki ennyire magamból. Sosem bocsájtom meg magamnak, hogy kimondtam. 'Az egész a te hibád!' Most is visszhangoznak a szavaim. Ha becsukom a szemeim, még mindig látom magam előtt az arcát, a döbbenetet, a haragot, és azt a mérhetetlen csalódást. Akkor még nem tudtam, hogy mi mindent zúztam szét benne, és magamban. Pedig már olyan közel voltam hozzá. És akkor jön és egyszerűen egy pillanat alatt olyan indulatokat kelt bennem, mint még soha senki.

Pedig csak féltett.

Én viszont szerettem. Nem, mint egy barátot. Nem, mint egy testvért, vagy családtagot. Úgy szerettem, hogy egy nő szeret egy férfit. Abban a pillanatban tudtam, mikor a kis könyvemből felpillantva megláttam azt a mosolyt az arcán a kertben. Ez is egy olyan pillanat, amit soha nem fogok elfelejteni. Ma már viszont ez nem számít. Olyan hibát vétettem, amire nincs bocsánat. Egy életen át tartó vezeklés sem lenne elég, hogy bocsánatot nyerjek.

Miért mindig azt bántjuk, akit a legjobban szeretünk?

Akkoriban sok mindent könyveltem el magamban, mint megmásíthatatlan tény.

Egy héttel a visszatérésem előtt felkerestem Leont. Hosszú hónapokig nem láttam. Az eset után kerestem, de ő sikeresen hárított minden kísérletemet. Pedig én minden áron beszélni akartam vele. Azon a délutánon végül sikerült.

- Mit keresel itt? - nyitotta ki előttem lakása ajtaját.

- Beszélni szeretnék veled.

- Hallottam Kalostól, hogy visszajössz - rideg volt, ridegebb, mint valaha.

- Nem ezért jöttem, pontosabban nem csak ezért.

- Nem érdekel - fojtotta belém szinte azonnal a szót - Nem veszek részt abban, hogy teljesen tönkre teszed magad - majd nemes egyszerűséggel rám csukta az ajtót. Én percekig csak ott álltam teljesen megsemmisülve az ajtót bámulva.