Döbbenten álltam. Istenem, mindenre gondoltam, még lehetetlenre is, de hogy pont Leon? Ő valahogy kimaradt az egészből... gondolhattam volna, hiszen Leon Oswald Franciaországból származik... de.... örültem is... de féltem is. Hogy mitől? Magam sem tudtam... majd nagy nehezen kiböktem a következő szót, melyre szintén kérdéssel válaszolt:

- Leon?
- Sora?
- Te... leszel a partnerem?
- Igen... én is Sergio színpadába megyek... - felelte halálos nyugalommal, én pedig levágódtam a kényelmes székre.
- Fantasztikus...
- Kicsit több örömöt... ha lehet.
- Rendben...
- Látom, nem nagyon örülsz...
- De... csak...
- Csak?
- Mért nem mondtad el? Hiszen Te tudtad, hogy...
- Igen, tudtam. De Kalos, és Kenneth megkért rá, hogy ne mondjam el neked...
- Oh, értem. És mégis mért is?
- Talán, mert akkor nem vállaltad volna el a szerepet...
- Hát persze... mert úgy ismernek mi? Na mindegy. - majd nagyot sóhajtottam. Lopva engem nézett, majd én is ránéztem, s tekintetünk találkozott. - Most meg mi van? - kérdeztem.
- Semmi-semmi. - felelte, majd kinézett az ablakon.
- Tisztelt utasaink! Szeretnénk Önöket megkérni, hogy az utazásuk során mobiltelefonjukat kikapcsolt állapotba tartsák. A laptopokat akkor kérjük bekapcsolni, amikor már fölszálltunk... - majd elmondta a szokásos mondanivalóját. - Kérjük, maradjanak ülőhelyeiken, s az övüket kapcsolják be. A gép két perc múlva fölszáll!

Én, pedig így is tettem. Nem is tudom mért, de nagyon ideges voltam. Egyedül megyek Franciaországba... na jó... Leon Oswald-dal, ami mellesleg nem mindennapi téma. Hogy egy francia istennel egy repülőgépben, és ráadásul egy darabban, ami... Szerelmes darab... Idegesen markoltam ülőhelyem támláját, mely Leon-nak is föltűnt.

- Valami baj van? - kérdezte.
- Nem... semmi.
- Akkor mért szorítod annyira azt a szerencsétlen széket? - kérdezte kimérten.
- Csak... úgy...
- Add ide a kezed!
- Miért? - kezemet az övébe csúsztatta. Érzések ezrei törtek rám. Kicsit elpirultam, majd ránéztem.
- Anya is így nyugtatott, amikor először repültem... - felelte, majd még mindig a kezemet fogva kinézett az ablakon.
- "Már megint más... már megint kedves... lehet, hogy Leon csak azokkal kedves, akiket közel enged magához? De a színpadon olyan... olyan rideg, és elutasító. De ez a mondat... Vajon élnek még a szülei? Olyan szomorúan mondta."
- Leon? - erre felém, fordította a fejét. - Bocsánat, hogy megkérdem, de a szüleid...
- A szüleim meghaltak, ahogyan a kishúgom is. - vágott közbe.
- Kérlek, bocsáss, meg nem akartam, csak így...
- Már megszoktam... - felelte, most már hidegen.
- Értem. - feleltem halkan, majd lehajtottam a fejemet.
- Maradjanak helyükön! A gép fölszáll. - ahogy kimondta a gépies hang ezt a mondatot a jármű elkezdett emelkedni. Gyengéden megszorítottam Leon kezét. Amint már a magasban voltunk, elengedtem, bár kellemes érzés fogott el, mikor kezeink összeértek.
- Nem tudod, hány órát repülünk?
- Los Angeles és Párizs között sok a repülő táv. Én olyan 10 órára becsülöm. Ez függ a légáramlatoktól, és hogy milyen gyorsan repülünk... - adta a választ.
- Köszönöm. - biccentett.

Körülbelül 2 órája repültünk. Annyira, de annyira untam magamat. Egy helyben ülni, egész végig. Pedig most úgy táncoltam volna... Leon is unta magát, majd elővette laptopját.

- Öm... Te most mit csinálsz?
- Van egy kis munkám... ellenőrzök 1-2 dolgot. Úgyhogy ha nagyon akarsz valamit, akkor bökdöss meg, vagy nem tudom, de az biztos, hogy ha a fülhallgató a fülemben van, nem hallak...
- Rendben... hát... akkor jó munkát... addig én... max. csak halálra unom magam... semmi több... - feleltem egyszerűen.

Alig láthatóan, de elmosolyodott, majd a két kis fekete tárgyat bedugta a fülébe, s a számítógépét bekapcsolta. Gondoltam, én is elfoglalom magamat valamivel. Fölálltam, majd elővettem a kis kézitáskámat, melyben a forgatókönyv is pihent. Előhalásztam, s visszaülve helyemre, elkezdtem olvasni.

"Az Aimer egy romantikus darab, tele harccal a szerelemért, és a boldogságért. Eme darab a középkorban játszódik, mikor az emberek a szerelmet nem ismerték... ahol királyok uralkodtak, s a kényszerházasság szinte napi téma volt.
A történet nagy részben két fiatalról szól. Két fiatalról, Roméo-ról és Juliette-ről, kik egymásba szeretnek. Igen ám, csak van egy kis gond: míg Roméo egy szegény család sarja, addig Juliette egy előkelőbb családból származik, mivel apja Vérone királya.
Roméo: annak ellenére, hogy szegény, isteni kinézettel áldották meg. Viszont mindent megkapott életében... Rengeteg lány odavan érte, s nem is egyet használt már ki. De egyikben sem találta meg azt, amit eddigi életében keresett: a szerelmet. Két legjobb barátja, Benvolio és Mercutio.
Juliette: egy gyönyörű leány, ki a király lánya. Épp ez a baj, ugyan is 16 évesen egy olyan lány, ki egy herceget vár, fehér lovon. A szerelemről ábrándozik. Két barátnője, aki egyben szolgája is, Célia, és Isabelle nagyon sokat segítenek neki. Dadája, ki anyja helyett anyja volt, mert igazi édesanyját csak a férfiak, s a pénz érdekli. Apja pedig a király, tehát neki az országgal kell foglalkoznia."

~ Tehát ez lennék majd én... - gondoltam magamban.

"Emellett Juliett-nek szabályok szerint kell élnie. S ez az, amit nem szeret. Soha nem láthatta a Nap fényeit a vár falain kívül. Soha nem láthatta a piaci életet. S így elhatározta, hogy két barátnőjével egyik nap hajnalán elszöknek, s megnézik, mit rejt a városi élet. Itt pillantja meg életében először Roméo-t, kibe első látásra beleszeret... - ekkor egy ismerős hang zavart meg olvasásomban.

- De apa! Én nem akarok mellette ülni.
- Márpedig mellettem fogsz ülni, ugyan is máshol nincs hely, te kis...
- Fejezzétek be. Mindenki minket néz! - szólt az édesapa.
- "Norah" - jutott eszembe.
- De apa, nem akarok Miriama mellett ülni! Értsd már meg!
- Norah.
- Jó napot! Bocsánat, hogy megzavarom a beszélgetésükben, de...
- Sora! - mondta ki Norah hatalmas nagy mosollyal az arcán.
- Jó napot! - köszönt vissza Norah apja. - Mit szeretne?
- Csak gondoltam csatlakozhatna hozzám Norah. Így az ön problémájuk is megoldódna.
- Köszönjük, de Norah itt is ellesz. Meg így biztosan az ön terheire lenne.
- Óh, dehogy... így is halálra unom magamat. Kérem, engedje meg.
- Kérlek apu! - nézett rá boci szemekkel.
- Hjaj! - sóhajtott. - Egyetlen egy hangos, és rossz szó, máris visszaülsz ide! Értetted, kisasszony?
- Köszönöm! - majd fölállt, s kezemet fogva a helyemre sétáltunk. - Hú, itt van Leon Oswald is? - kérdezte hitetlenkedve.
- Igen...
- De ő mért van itt?
- Ő lesz a partnerem a következő darabban...
- Darab? - csillant fel a szeme. - Milyen darab?
- Egy szerelmes darabban. A címe: Aimer.
- Aimer? Az biztos, hogy csodálatos lesz... kit fogsz játszani?
- A főszerepet kaptam... Juliette leszek.
- Gratulálok... és Leon?
- Övé a másik főszerep... Roméo.
- Akkor ez olyan lesz, mint a Roméo et Juliette?
- Igen, csak itt nem tragédiával fog végződni a történet! És énekelni is fogunk... - mosolyogtam.
- Wow...
- Igen, wow...
- És Leon most mit csinál? - kíváncsiskodott.
- Öö... jótól kérdezed... ilyen fehér téglákba irkál mindenféle számokat... de ne tőlem kérdezd... nem nagyon vagyok számítógép-szakértő...
- Hihi! - nevetett. - És hallja, amit most beszélünk?
- Nem... legalább is azt mondta. Már vagy fél órája azt a képernyőt bambulja!
- Óó, értem.
- És Te hogyhogy itt vagy?
- Tudod, mondtam, hogy megyünk haza... de apa még maradt, hála Miriama-nak... juj, de utálom azt a boszorkát!
- Haha. - nevettem.

Eközben Leon úgy tett, mintha nem is hallana, és mintha nem is vette volna észre, ahogy egy körülbelül 7 éves kislány az ölemben ül. Tovább gépelt, de minden egyes szavunkra odafigyelt. Magyarul... csak bemesélte, hogy nem hall semmit. (a gonosz! XD)
Norah az ezüsthajút figyelte.

- Mond csak Sora...
- Igen?
- Te szereted Leon-t? - erre a kérdésre az említett alig láthatóan fölfigyelt.
- Öm... tudod... Leon Oswald egy fantasztikus ember. Egy hihetetlen jó artista. És én tisztelem, és örülök, hogy ebben a három hétben a partnere lehetek...
- De szereted?
- Mármint...
- Szerelemből! - vágott közbe a lány.
- Talán szerelmes lehetnék belé, ha nem lenne ennyire hideg...
- Tehát?
- Leon nagyon helyes, meg minden... de az én szívem már foglaltr30;
- Foglalt? - nézett rám döbbenten.
- Igen. Angyalé.
- Angyal? - értetlen arckifejezés.
- Rengeteget köszönhetek neki. És én teljes szívemből szeretem őt. - kicsit csalódott arckifejezés volt látható a kislány arcán, míg Leonén semmi. Visszavette a Halálisten álarcát.
- Óh, értem. Pedig meg mertem volna esküdni, hogy szereted Leon-t. Egyébként összeillenétek. - tette még hozzá.
- Kisasszony, a Társkereső szolgálat az én részem!
- Hahaha! - nevetetett.

Jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, s immár észre se vettük, hogy már négy óra telt el. A légikísérők hozták az ételt nekünk. Egy kedves lány, jött oda hozzánk.

- Jó napot, mit adhatok? - kérdezte.
- Oh, jó napot. Öm... - gondolkodtam el. - egy almalevet kérnék, és egy finom szendvicset. - nyúlt is a kívánságomért.
- És önnek, kisasszony?
- Ugyan ezeket szeretném kérni. - majd odaadta. - Köszönöm.
- És az úrnak?
- Oh... Leon! - bökdöstem meg. - Leon!
- Tessék? - vette ki a fülhallgatót.
- Kérsz valamit? - kérdeztem kedvesen.
- Egy pohár szénsavmentes ásványvizet, és... egy szendvicset. Köszönöm. - majd nekiláttunk az ételek/italok elfogyasztásához. Norah kicsit félve nézett a mellettem ülőre.
- Ne félj, nem bánt! - kacsintottam.
- Kit nem bántok? - húzta föl egyik szépen ívelt szemöldökét.
- Senkit Leon. Hogy haladsz a munkával? - tereltem a témát.
- Jól... még egy-két szám, és befejeztem.
- Mit dolgozik? - kérdezte Leon-tól az ölemben ülő kislány.
- Csak van egy kis munkám. Pénzek, fizetések, számlák stb.
- Értem. - miután befejeztük az evészetet, a kis Norah ásított egy nagyot. - Álmos vagyok.
- Gyere! - majd a szürkés takarót ráterítettem, miközben feje a szívemen volt.
- Sora... te tudsz énekelni?
- Öö... jó kérdés... mert szerintem nem tudok... de mások szerint igen.
- Nem baj... azt mondtad, hogy a darabban énekelni fogsz! Elénekled nekem az egyik számot?
- Most?
- Igen! - majd megint ásított.
- Öm... rendben... de ha nagyon rossz, akkor szólj. Ez az Un jour, azaz az Egy nap című szám. - mosolyogtam, elővettem a szövegkönyvemet, majd halkan elkezdtem énekelni. Erre Leon is fölfigyelt, a hallgatta csilingelő hangomat.

Juliette:
Qu'est c'qu'on sait de l'amour quand on a que 16 ans (ha nincs ki átkarol, mert 16 sem vagy)
Bien sűr on sait qu'un jour mais, un jour ça sera quand (a szív dolgairól még, nem tudhatsz sokat.)
Qu'est c'qu'on sait de la vie, quand la vôtre commence (de nekem nincs időm, én látni akarom)
Et qu'on meurt d'impatience en attendant celui (ki szeret majd nagyon, éjszakán, nappalon)
Qui vous aimera, celui, qui vous dira (vágyom csókját, nagy ég, kérlek küld hát)
Les mots, ces mots qu'on attend (váltsd valóra álmom)
L'amour, je le veux maintenant (a rejtett titkot várom!)

Amíg ezt elénekeltem, a kislány elaludt. Mosolyogtam, majd még jobban betakartam. Majd Leon-ra néztem, aki szintén rám emelte a tekintetét. Aprót biccentett, majd elmentette a munkáit, s kikapcsolta a gépet.
- Szépen énekelsz! - ismert el.
- Köszönöm. - bő fél óra múlva, én is elaludtam.

A helyzet pedig nagyon szép volt. Leon az ablakon nézett ki, amikor jobb vállán a fejemet érezhette. Kezemben a kislány aludt, s én pedig az ő vállán. Nagyot sóhajtott, majd elmosolyodott. A kislányt nagy nehezen kivette a kezemből, s az ölébe helyezte. Engem pedig betakart, miközben kezemmel gyengéden átöleltem, s mely a szívén pihent meg. Az most gyors ütemben vágtázott. Akik ránknéztek, mind elmosolyodtak. Ő is szorosan ölelt magához. Olyat éreztem akkor, mintha csak Angyal ölelne. Majd a kislány ébredezni kezdett, s ijedten nézett föl, hogy nem ott van, ahol eredetileg elaludt.

- Leon? Te...
- Csss... Sora elaludt. - mondta suttogva.
- Értem. - felelte halkan. - Leon?
- Hm? - nézett rá a lányra.
- Te szereted Sorát? - kérdezte, miközben a férfit villámcsapásként érte eme mondat.
- Ezt hogy érted?
- Nem tudom, valahogy Sora és te az én szememben olyan, mintha egy pár lennétek majd a jövőben. Olyan szépek lennétek együtt. Annyira ki tudnátok egymást egészíteni...
- Furcsa... ha jól tippelem 7 éves vagy, és már ennyire értesz ehhez a témához?
- Lehet, hogy 7 éves vagyok, de ne nézz le... viszont ne térjünk ki a kérdésem alól... szereted Sorát?
- Szeretném... csak nem tudom... tudod... én már rég nem szeretek senkit. Leonként nem tudok szeretni szerelemből... eddig csak két ember volt, akit amióta a szüleim meghaltak szerettem... és ő Layla, és párja, Yuri. Mást, senkit nem tudtam szeretni.
- Hát pont ez a baj... nyílj meg mások előtt... Sora előtt is... úgy, mint, most nekem... és mindenki szeretni fog... mert Sorát is mindenki szereti... mert ő is szeret mindenkit.
- Sajnálom kislány... de nem tudok szeretni... az én szívem egy jéghez hasonlít... és Sora sem szerethet engem... mert mást szeret...
- Kit?
- Angyalt... vagy kit... hallottam a beszélgetéseteket...
- Férfi létedre igen ravasz vagy... de én most mondok valamit: Sora Naegino lesz az, aki föl fogja olvasztani a megkeményített szívedet!(jövőbelátó a csajszi! XD)
~ Remélem is, kislány... remélem... - gondolta, de válaszként csak biccentett.

Az út további részében ők ketten beszélgettek, miközben én békésen aludtam. Majd egy gépies hang bemondta, hogy csatolják be magukat, ugyan is a gép megkezdi leszállását.

- Akkor én most megyek! - állt föl Norah, majd elköszönt, s visszasétált anyukájához.
- Sora... Sora... keljél! - ébresztgetett Leon, gyengéden, én pedig lassan kinyitottam gesztenyebarna tekintetemet.
- Leon? - majd körülnéztem.
- Kapcsold be az övedet. Leszállunk...
- Öö... oké! - majd így is tettem.
- Norah hol van?
- Visszament a szüleihez.
- Ja jó... oké.

A gép 15 perc múlva leszállt. Fölálltam, s nagyot nyújtóztam, hogy elgémberedett végtagjaimat megmozgassam. Kikerestem a kézitáskámat, s a szövegkönyvet megfogva, vártam, hogy Leon is megtegye ezt a cselekvést. Ám ekkor eszembe jutott valami:

- Norah hol van?
- Visszament a szüleihez.
- Ja jó... oké.

Eközben a Kaleido Színpadánál egy magas, vöröses-fekete hajú férfi ült kényelmes karosszékében, az irodájában. Ott az ablaknál egy másik férfi nézte a tengert.
- Valószínűleg most szálltak le... - mosolygott az ülő férfi.
- Remek...
- Nem azért Kenneth úr, de nagyon jól kitervelte ezt az egészet... nem is mondtuk ennek a lánynak, hogy nem foglaltunk szállodát... és erről még Leon se tud...
- Hát igen... valahogy úgy is kitalálják... ha meg nem? Akkor... így jártak...
- Gonosz... - jegyezte meg.

Franciaországban, azon belül Párizsban...

Amikor már talajt éreztem a lábam alatt, elmentünk megkeresni a bőröndjeinket, és megcsináltuk a szokásos teendőket. Én Norahékkal mentem, majd amikor értük jött egy taxi, elköszöntem tőle/tőlük.
- Nekem aztán vigyázz magadra, kislány! - mosolyogtam.
- Oké. Az előadásra meg majd elmegyek! Ugye apa?
- Hát persze... majd talán...
- Melyik színházba fogsz föllépni?
- A Scčne du Nuit - ban.
- Az csodálatos színház!
- Hát, ezt hamarosan megtudom! Na, jó utat! - majd két puszit adtam neki. - Viszlát! - köszöntem el édesapjától, és mostohaanyjától.
- Viszlát!
- Szia Sora! - majd a sárga taxi elhajtott.
Én pedig megpróbáltam magamnak taxit fogni, kisebb-nagyobb sikerekkel.
- Taxi! Hahó! - de elhajtott mellettem. Ekkor egy másikat vettem észre. - Taxi! - de ez se vett figyelembe. Ezt a műveletet még körülbelül ötször tettem meg, amikor egy hangot hallottam.
- Nem akarod, hogy elvigyelek? - kérdezte egy borzasztóan ismerős hang.
- Nem, köszönöm! Majd sikerült egy taxit foglalnom, és a szállodába... mennem... Te jó ég! Nem is tudom, hogy melyik szállodába kellene mennem...
- Kalos nem foglalt neked?
- Nem... vagyis... nem említette.... semmit nem mondott...
- Gyere! - nyújtotta kezét. - Elviszlek!
- Öö... Köszi! - fogadtam el. - De nem taxival megyünk?
- Nem, nekem külön kocsim van...
- Bocs... - majd a "kocsijához" mentünk. - Kocsi? KOCSI? - készültem ki. - EZ EGY LIMUZIN!
- Most mért akadsz ki annyira? Nem nagyon szoktam taxikban utazni...
- Én meg nem sűrűn limuzinokban...
- Akkor most fogsz! Szállj be, ha nem akarsz itt aludni!
- O... ké... - mondtam, majd beültem a fekete limuzinba. Benn nekem szinte kanapékkal felérő bútorok voltak, melyek szürke színben pompáztak. Volt ott egy kisebb italos-hűtő, mellette poharakkal. Leon is beszállt mellém. - Höh... Nem semmi.
- Köszönöm! Steven! Indulhat! - szólt a sofőrnek, ki fekete öltönyben volt, egy sofőri sapkában.

Körülbelül 15 perc múlva megérkeztünk a lakásához. Kiszálltunk a kocsiból, kiszedtük a bőröndjeinket, én pedig elkezdtem menni...

- Hova mész?
- Hát... nem tudom.
- Itt vagyunk! - mutatott egy óriási villa felé, én pedig csak tátottam a számat...

Folytatása következik...