Már majdnem 7 óra volt mire Leonék a Castian birtokra érkeztek. Már december közepe volt, így már korom sötét volt, és fogcsikorgató hideg. Mindketten nagyon örültek, hogy végre megérkeztek. Leon miután kiszállt kisegítette Sorát is a kocsiból. Ő is és a felesége is meleg szemmel néztek, a fényes, hatalmas épületre. A következő pillanatban kinyílt az ajtó és Ken jelent meg széles mosollyal a száján.
- Isten hozta önöket a Castian birtokon! Már nagyon vártuk a visszatértüket - mondta ünnepélyesen, miközben előre engedte a gazdáit.
- Örülünk, hogy itthon lehetünk - mosolygott Lady Oswald, és a következő pillanatban, már Sarah tartotta a karjaiban. Az erős nő könnyedén magához szorította, és egy kissé megemelte a kis vékony termetű Ladyt.
- De jó, hogy már itthon vannak. Már aggódtunk, és vártuk önöket. - mondta boldogan, miközben Leon kezet rázott Kalossal. Néha a Lord is úgy érezte, hogy Kalos több mint egy alkalmazott, már ezt nem szívesen vallotta be magának. Ahhoz túl büszke volt. - De már biztosan nagyon fáradtak, és éhesek. Jöjjenek, majd mi lepakolunk. Menjünk vacsorázni, mert mára különleges desszertet készítettünk önöknek. - mondta sejtelmesen miközben előre ment a lányokkal, és Kalossal, így Sora és Leon ismét kettesben maradt.
- Vacsora után megkapja az ajándékát - súgta oda a feleségének Leon azzal a jellegzetes kis mosollyal a szája sarkában.
- Rendben- mondta Sora zavartan, hiszen már nem voltak idegenek előtt, hogy meg keljen játszaniuk a házaspárt. De mégis, felvillanyozta az érzés, hogy ajándékot fog kapni Leontól.
- Akkor menjünk - javasolta a férje, majd elindult az étkező felé sarkában a feleségével. Ahogy beértek alátolta a széket, majd ő is leült mellé, az asztalfőre. Perceken belül megérkezett az inas, és felszolgálta a levest. Az aranyszínű gőzölgő étel mindkettejüket felmelegítette. Evés közben Sora így szólt a férjéhez:
- Lord Oswald! Kérem, ne szóljon Sarahnak, és a lányoknak arról a kis incidensről, ami délután történt - mondta és a rétessütésre gondolt. Leon természetesen elmosolyodott.
- Arról, hogy majdnem felgyújtották a Netherfild kastély? - kérdezte kedélyesen, pajkosul mosolyogva f eleségére. Sora kissé sértődötten, de jókedvűen vágott vissza.
- Nem akartuk felgyújtani, csak a sütőben égett meg az az átkozott rétes, és azért volt minden csupa füst.
- Á, értem. És a másik két sütemény? - folytatta a vallatást nevetve.
- Miféle másik két sütemény? - kérdezte Sora döbbenten, mintha nem tudna semmiről az égadta világon, már sejtelmesen elmosolyodott ő is. Ekkor azonban belépett a pincér a következő fogással.
- Azért majd alkalomadtán mesélje el, hogy mi is történt valójában.
- Ígérem, elmesélem - mondta Sora kedélyesen, miközben nekilátott a báránynak.
- Az a véleményem Netherfildben most Layla és Yuri között ugyanez a beszélgetés zajlik most.
- Valószínűleg. Szegény Layla, nagyon bízott a sikerünkben.
- Tehát az ő ötlete volt?
- Persze, én soha nem mertem volna belevágni egy ekkora feladatban. Bár az intézetben sütöttem egyszer kétszer, de rétest még soha. És az a véleményem, hogy Layla ugyanennyire járatlan a témában mit én.
- Óh, Layla soha nem sütött - mesélte Leon - már kiskorunkban is mindig kerülte a konyhát, pedig szegény megboldogult édesanyja mindig mondogatta neki, hogy annak ellenére, hogy nemes jó lenne, ha értene egy kicsit háztartáshoz. Persze Layla hajthatatlan volt. - mondta mosolyogva.
- Szegény - mosolygott Sora is. - Régen halt meg az anyja?
- 16 éves volt, amikor egy betegség elvitte. Igazából azután jött össze Yurival. Csak ő tudta megvigasztalni. Így aztán Layla anyjának a halála után 4 évvel összeházasodtak.
- Értem. Ezt eddig nem is mondta nekem Layla. És az apja? Ő hogy viselte a felesége halálát. - kérdezte Sora, és a kérdés hallatán Leon arca elkomorodott.
- Sehogy. Lord Hamilton soha nem szerette a feleségét igazán. Csak a pénze miatt vette el. Bár többeknek az volt a véleménye, hogy a házasságuk vége felé némileg megenyhült az asszony felé.
- Szegény nő - sajnálkozott Sora együtt érzően.
- Egyébként találkoztam Lord Hamiltonnal Párizsban Mr. Granchurt társaságában - mondta a Lord közönyösen, Sora felkapta a fejét.
- És? Mondott valamit?
- Nem, semmit nem mondott konkrétan, de a szavaiból egyértelműen kiderült, hogy Daniel elmondta Layla apjának, hogy mi..., hogy mi valójában...
- Hogy mi valójában nem vagyunk házasok? - fejezte be könyörtelenül, bár a lábai remegtek, míg kimondta ezeket.
- Igen.
- És ezt miből gondolja?
- Abból a hangsúlyból, és arckifejezésből, amivel Layla apja beszélt hozzám.
- És vajon mi oka lehetett, hogy elmondja? - kérdezte.
- Hogy mi oka? Véleményem szerint Danielnek szüksége van Hamilton pénzére, hogy tönkre tudjon tenni engem.
- Tönkre tudja tenni önt? - kiáltotta Sora őszinte döbbenettel a hangjában.
- Igen, nem is gondolta, hogy ez a terve? - kérdezte a férje a lehető legtermészetesebb hangon.
- De hát, honnan tudja?
- Honnan tudom? Mi sem egyszerűbb ennél. Daniel határozottan kijelentette, hogy tönkre akar tenni, mint ahogy ez már ön is tudja. Ezt azonban csak úgy tudja megtenni, ha valahogy előidézi, hogy a befektetőim, és a megrendelőim ne vegyék meg a lovakat, mert így a birtok egy idő után csődbe megy. Na ehhez a tervhez kell neki Hamilton pénze. Persze ez nem biztos, de valószínű.
- És miért ad hozzá pénzt Layla apja?
- Nyílván azért, mert Daniel több pénzt ígért neki annál, mint amennyi a befektetett összeg.
- Értem.
- Emellett Hamilton valószínűleg neheztel rám, mert a nagyapám halála után arra számított, hogy eladom a birtokot neki, de keresztül húztam a számításait.
- Azzal, hogy feleségül vett - egészítette ki Sora, Leon pedig zavartan lesütötte a szemét. Ritkán jött zavarba, mert általában a helyzet ura volt, de most nem tudott mit mondani, csak az igazságot.
- Nézze-, kezdte - a nagyapámnak megígértem a halála előtt, hogy nem engedem más kezére a Castian birtokot. Minden lehetőséget megpróbáltam, de csak ez az egyetlen kiút maradt.
- Persze, értem, nem kell magyarázkodnia. Én is tudtam, mit vállalok, amikor aláírtam a papírokat- mondta keserűen. Még soha nem beszéltek erről a témáról ennyire nyíltan. Egy pár percig halálos csendben ültek, amikor kivágódott az ajtó és Sarah illetve a három lány jelent meg széles mosollyal az arcukon.
- Nézzék mit sütöttünk maguknak a hazaértük alkalmából. - kiabálta Sarah és egy hatalmas tálca, gőzölgő rétest toltak be. Sora a sütemény láttán elfehéredett majd Leonra nézett gyilkos tekintettel. Persze a férje már nevetett és mentegetőzve így kiáltott:
- Az ég szerelmére ne nézzen rám így, tőlem nem tudnak semmit!
- Akkor nyilván a véletlen műve - fortyogott Sora miközben a 4 nő hol az egyikre hol a másikra nézett.
- Egyértelmű, hogy a véletlen műve - nevetett Leon tiszta szívből, és már Sora is vele mosolygott. Sarah már végképp nem értette, miről van szó.
- Elmondanák miért nevetséges ennyire ez a rétes? - kérdezte kissé éles hangon, amin Leon meg is lepődött, ugyanis nem szokta meg, hogy a szolgák így beszéljenek vele. Sora észrevette, hogy a férje egy pillanatra, magasra szegi a fejét, így gyorsan felelt.
- Semmit Sarah, semmi- mondta nevetést visszafojtva. - Holnap ígérem eszünk belőle, de ma nem kívánom. Majd ha elmesélem reggel, hogy miért akkor te is megérted. - ezzel felállt és vele együtt Leon is.
- Jöjjön - súgta a válla fölött, Sora pedig egy kissé elpirult.
Ezzel férfi megindult a szalon fel, sarkában a feleségével. Amikor odaértek Lord Oswald maga elé engedte a Ladyt, ő pedig megállt az ajtóban. Sora, amikor belépett egy csodásan világított szobát látott. A kandallóban vidáman pattogott a tűz, a gyertyák árnyékot vetettek a mézszínű falra. A sarokban pedig Sora megpillantotta az ajándékát, egy zongorát. Egy hatalmas cseresznye-vörös hangszer volt aranyozott lábakkal. A testét apró finom művű faragás díszítette. És a tetején egy hatalmas csokor hófehér rózsa állt, pedig már december közepe volt. Amikor Lady Oswald meglátta egy halk sikoly, hagyta el a száját, a meglepetéstől. Leon még mindig az ajtóban állt, és elgyönyörködve nézte a felesége örömét. Még soha nem látta ilyen boldognak az arcát. Őszinte, szinte gyermeki öröm sugárzott róla. A szemei, csillogtak, az ajkai széles mosolyra húzódtak. Miközben Leon Sorát bámulta, a nő lassan a zongorához sétált, és leült mellé, majd lassan lenyomta a billentyűket. Egy pár percig némán csodálta, majd kopogó léptek zajára lett figyelmes. Hirtelen felkapta a fejét, és látta, hogy a férje, már nem áll az ajtóban. Rögtön felugrott, és utána futott. Már csak a hosszú folyosón érte el.
- Lord Oswald - szól utána. Leon ekkor megfordult és pont szembe állt vele. A Lady arcán leírhatatlan öröm és boldogság látszódott. Sora gondolkodás nélkül odaszaladt hozzá, és magához ölelte. Leon nagyon meglepődött, és egy kis ideig megmerevedett minden tagja, majd egy pillanat múlva lassan Sora derekára helyezte a kezét. Egy rövid ideig így maradtak, majd Sora hátrébb lépett.
- Ne haragudjon... - kezdte- de, nem is tudom, hogy hogyan köszönhetném meg. Én nem érdemlem meg ezt a csodás ajándékot. - mondta halkan. Leon gyöngéden ránézett, Sora kicsiny puha kezét a kezeibe vett, egész közel lépett hozzá, majd így szólt.
- De megérdemli-, súgta, és megcsókolta a felesége kezét, miközben még mindig a szemébe nézett.
Sora most nem pirult el, mint annak előtte, hanem kitartóan Leon szemeit fürkészte, mintha még várna valamit. Ekkor azonban megjelent Ken a kezében egy pohár tejjel. Lady és Lord Oswald azonnal szétrebbent, Leon elindult a szobájába, Sora pedig vissza a szalonba. Ahogy visszaért rögtön ki próbálta az új hangszert, de nem tudott sokáig koncentrálni a játékra. A szíve túl boldog volt. Majd lassan a szobájába indult, a lányok segítségével átöltözött, de nem szólt hozzájuk egy szót sem, csak kábultan, és boldogan hagyta, hogy segítsenek neki az öltözésbe. Majd miután végeztek, kiküldte őket, és úgy gondolta olvas még egy kis ideig, amíg lecsillapodik. A polca felé nyúlt, de véletlenül leejtette a könyvet. Utána nyúlt, és ahogy felemelte pont az első oldalon nyílott ki. Sophie. Ez állt rajta. Sora remegve ült az ágyra, és a jó kedve egy villámcsapás alatt elszállt. "Oh, milyen ostoba vagyok"- gondolta keserűen. - "hisz Leon őt szereti. A múlt héten is arról a folyosóról jött ki ahova nekem megtiltotta, hogy bemenjek. Mit tegyek?" - kiáltott fel magában fájdalmasan, majd könnyes arcát a párnába temette.

Amikor Leon a szobájába ért mámoros boldogságot érzett, balzsamos melegség járta át, olyasvalami, amit még soha nem érzett. Végigfeküdt az ágyán, behunyta a szemeit, és próbálta visszaidézni Sorának az arcát, amikor meglátta a zongorát. A szemei két hatalmas gyémántként ragyogtak, az arca piros volt akár a rózsa a mosolya pedig olyan volt, hogy még a legkeményebb szívet is képes lett volna meglágyítani. Lord Oswald soha nem tapasztalt boldogsággal aludt el.

Reggel, amikor felébredt sietve felöltözött, és szinte rohant az étkezőbe. Amikor belépett már Sora az asztalnál ült, de az arca sápadt volt, és a szemei szomorúak. Leon hirtelen azt hitte, hogy beteg, csodálkozva nézett rá, majd így szólt:
- Jól aludt? Csak nem beteg? -kérdezte aggodalommal teli hangon miközben fürkészően figyelte a felesége arcát.
- Köszönöm jól vagyok - mondta szomorúan, de egy halvány mosolyt erőltetett az arcára.
De legbelül a szíve szakadt meg, hogy nem ölelheti át, Leont, nem mutathatja ki azt, amit valójában érez. Hiszen nem volt kétséges számára, hogy mindennél jobban szereti a férjét, de azt nem bírná elviselni, hogy Leon szenved amiatt, hogy két nőt is szeret. Nem akarta, hogy Leonnak választani keljen, nem akarta felbolygatni két ember életét. Úgy gondolta, boldogan átengedi a helyet Sophie számára. Ezek után a reggeli alatt már nem szóltak egymáshoz egy szót se. Majd miután jóllaktak Sora felállt, biccentett a fejével egyet, majd a szalon felé indult. Leon egy pár percig még az étkezőben ült. Nem tudta mire vélni az előbbi jelenetet. Haragudott magára, hogy engedett, megszegve, így a kettejük közötti szerződést. "Hát persze, gondolhattam volna" - mondta magának - "ő szó szerint be akarja tartani szerződésünk azon pontját, hogy idegenek vagyunk. Ostoba vagyok" - gondolta keserűen, és csalódottan, majd az öklével egy óriásit csapott az asztalra. A porcelán poharak összekoccantak, és egy pohár víz is kiömlött a csipketerítőre. Ezután Leon felállt és bevágta maga mögött az ajtót. Azon a napon már nem is találkozott Sorával. Ő nem kereste, a nőnek pedig nem volt ereje látni őt. Visszavonult a szalonba és egész nap a férjétől kapott zongorán játszott. De a zene, ami felcsendült szívbe markolóan szomorú volt. Sora, ahogy játszotta könnyek folytak végig az arcán. Leon ahogy este a dolgozószobájában ült a nyitott ajtón keresztül megrökönyödve hallgatta a felcsendülő melódiát. Nem értette a feleségét. Nem értette, hogy miért ennyire elutasító vele szemben, miért ennyire visszafogott, és hogy miért ennyire szomorú. És a legjobban talán az fájt neki, hogy nem tudott mit tenni, nem tudta megvigasztalni, megérteni őt. Tehetetlen volt, életében először. A következő hetekben úgy éltek egymás mellett, mint két igazi idegen. Az étkezéseknél halkan köszöntötték egymást, és utána a nap további részében már nem is találkoztak. Sarah, Kalos, Mia, Anna, Rosetta és May tehetetlenül figyelték a két embert. Majd szépen lassan eltelt a tél, már 1857-et írtak. Azonban az első tavaszi napsugarak se hoztak enyhülést. Leon már letett arról, hogy valaha is közelebb kerülhet a feleségéhez. Télen volt ideje gondolkodni, és úgy vélte valamilyen láthatatlan, megfejthetetlen akadály lebeg kettejük között. Sora pedig tartotta magát azon elhatározásához, hogy nem áll két ember boldogsága útjába, nem hagyja, hogy valaki miatta legyen boldogtalan. Így telte el a tavasz is, eseménytelenül, és szomorúan. Már július eleje volt. Leon ez időtájra tervezte, hogy eladja a lovak nagy részét a befektetőknek. Ekkor azonban történt valami. A vevők közül szinte mindegyik az üzlet előtt visszamondta a vételt, és a kifizetett előleget visszakérte. Szinte 3 hét leforgása alatt az összes megrendelt állat a nyakán maradt. Lord Oswald és Kalos jól látta előre, hogyha ez így megy tovább még egy év, és a kastély újra válságba kerül. Bár Lady Oswald pénze, még mindig megvolt, de ahhoz nem tervezett Leon hozzányúlni. Hiszen csak egy kevésre volt szüksége, hogy helyreállítsa a birtokot, de hosszú távon nem tervezte, hogy abból él, mert az nem az ő pénze volt, és soha senkinek nem szeretett tartozni. Augusztus elejére a helyzet már tűrhetetlen volt, ezért hát Leon úgy határozott, hogy kénytelen lesz újra felutazni Párizsba, hogy tisztázza a helyzetet, beszéljen a befektetőkkel, és tárgyaljon Daniellel és Lord Hamiltonnal. Úgy tervezte, hogy egyedül utazik, és nem viszi magával Yurit, vagy Sorát. Az indulás előtti estén el akarta mondani a feleségének. Este, már vacsora volt, amikor találkoztak. Az ételt most nem az étkezőben, hanem a teraszon szolgálták fel. A forró nyári napot balzsamos nyári este követte. A levegő friss volt, üde és hűs. A teraszról pont az egyik zöld mezőre láttak rá, ahol a lovak legeltek. Serenity, Antaresz és még vagy 15 ló. De mégis a legfeltűnőbb jelenség Sora és Leon lova volt. A két állat remekül megfért egymás mellett, és nagyon hasonlítottak egymásra. Mindketten rettentően makacsok voltak, és mindketten egyformán gyönyörűek. Serenity is, ahogy Antaresz is, csak a gazdáját engedte a hátára. Sora naponta többször is kilovagolt vele, Sarah kíséretében. Fenséges látvány volt, amikor egy kicsiny törékeny test ennyire magabiztosan ülte meg a hatalmas, hófehér állatot. Leon sokszor bámulta őt az ablakból. Ilyenkor mindig látta a felesége arcán a boldogságot. Amikor a lovon ült, Sora úgy érezte, szinte repül. Az arcába süvítő szél belekapott a hajába, a ruhájába. Szabadnak érezte magát, mint a madarak, és egy kis ideig gondtalannak is. De ahogy a ló lassított visszatért a valós életbe, és újra érezte, hogy mennyire magányos. Leon és Sora most vacsora közben is a lovakat figyelte. Sora olykor a férjére is pillantott, de az mindig a mezőt bámulta. A gondolatai a körül forogtak, hogy talán már nem sokáig lesz ez a hely az otthona. Már a vacsora végén jártak, amikor Leon megszólalt.
- Lady Oswald!
- Igen? - kapta föl a fejét Sora.
- Csak arról szeretnék szólni, hogy holnap elutazom egy hétre.
- Kívánja, hogy elmenjek Layláékhoz?
- Nem, éppen erről akartam beszélni. Nem akarok, hogy megtudják, hogy elutaztam Párizsba. Nem akarom, hogy tudják az utam célját.
- Értem - bólintott Sora, és tovább hallgatott. Leon kissé kellemetlenül érezte magát, de folytatta.
- A lovak ügyében utazom el, és Mr. Granchurt miatt.
- Hogyan? - lepődött meg Sora.
- Úgy látszik Daniel terve bevált. Nem tudom, hogy csinálta, de a befektetők 90 % visszalépett az üzlettől. Ha így megy tovább, akkor a birtok komoly bajban lesz. - mondta nyugodtan.
- Akkor ön most e miatt utazik le? Azért, hogy beszéljen a vevőkkel?
- És Daniellel illetve Lord Hamiltonnal. Ezért nem óhajtom magammal vinni Yurit. Nem akarom, hogy belekeveredjen. - mondta, de Sora nem is figyelt az utolsó szavaira.
- Beszélni akar Daniellel? - kiáltott fel. - Mégis mit tudna neki mondani?
- Nem tudom, talán jobb belátásra tudom téríteni. Vagy ha úgy alakul a helyzet, akkor kihívom párbajra őt is és Lord Hamilton is.
- Párbajra? - rémült meg Sora és hirtelen felugrott az asztaltól. - Azt nem teheti! - kiabálta.
- Miért? - kérdezte a férfi, miközben ő is nyugodtan felemelkedett, és szembe állt a feleségével. - Úgy hangzott mintha féltene. - jegyezte meg egy leheletnyi gúnnyal a hangjába.
- Nem igaz, nem féltem - vágott vissza Sora gyorsan, talán túl gyorsan is egy kicsit. - De nem gondol a kastélyra, a lovakra, és az itt élőkre? Óriási felelőtlenség lenne, ha itt hagyná őket. - És engem is. Mondta magának.
- De, épp ez az, hogy gondolok rájuk, és gondolok magára is. - mondta nyíltan Sorának, pedig az arcába szökött a vér. - Ha nem teszek valamit, akkor egy kis idő még és a kastélyt el kell hagynunk.
- És mi van a pénzemmel? Az, amit Harrington bácsitól kaptam, és a hozományommal? Már az is elfogyott?
- Nem, nem fogyott el, és nem is szeretném, hogy elfogyjon. Az, az öné, én csak kölcsön vettem belőle egy keveset, és vissza is raktam. Nem szeretek senkinek a lekötelezettje, vagy adósa lenni. Nem természetem mástól függni. - mondta őszintén Sorának. A nő azonban sehogy nem akarta megérteni.
- De hiszen a pénzem miatt vette el, ez nyilvánvaló. Akkor miért nem él vele? A magáé.
- Nem, nem az enyém, már mondtam. És nem is akarom, hogy az enyém, legyen.
- De hát miért? - kiáltott fel Sora. Megőrjítette az a gondolat, hogy Leon párbajozni akar.
- Mert magának még szüksége lehet rá, és ha én most befektetem, és mégse sikerül, akkor önnek nem marad semmije. - magyarázta türelmesen.
- Értem. - motyogta Sora, majd egy pár másodpercig némán nézett maga elé. - Köszönöm. - nyögte ki nehezen, a könnyeivel küszködve.
- Mit? - lepődött meg a férje.
- Azt, hogy gondol rám, azt, hogy törődik velem. Soha nem törődött velem senki 4 éves korom óta. Maga az egyetlen ember. - vallotta. Leon, pedig szüntelenül az arcát fürkészte. - Ezt... ezt szerettem volna megköszönni.
- Értem - mondta Leon.
- Akkor tehát mindenképp el akar menni? - kérdezte végül.
- Muszáj. - mondta könyörtelenül, bár a szíve szakadt meg. Sora csak nézte, bámulta az arcát, bár már a könnyeitől homályosan látott. Majd fájdalmasan behunyta a szemeit, és végigfojt az arcán egy könnycsepp. Lord Oswald megrendülten nézte, majd lassan közelebb lépett hozzá, és lágyan lesimította az arcáról a könnycseppet. Sora az érintésre átfogta Leon kezét a kezével, egy pillanatig az arára szorítva tartotta, majd hirtelen észbe kapott. Hátrébb lépett ijedten. Leon még mindig nagyon gyöngéden nézett rá.
- Kérem... kérem vigyázzon magára - nyögte ki, majd kifutott az ajtón és a szobájába szaladt. A férje értetlenül, mégis hálával teli szívvel nézett utána. Majd lassan a szobájába sétált, és aludni tért. Bár félt a holnapi naptól, tudta, hogy ez a kötelessége. Lassan elaludt, és álmaiban Sora jelent meg, úgy, mint aki mindig megvédi őt.
Sora ahogy a szobájába ért bezárta az ajtaját, és az ágyára vetette magát. A párnába temette az arcát, és úgy sírt. Bár még nem ment el Leon, mégis halálosan féltette. Majd lassan ő is elaludt, de az álma zaklatott volt. Kora reggel arra ébredt, hogy kint pakolnak. Kinézett az ablakon, és éppen látta, amikor a férje beszállt a kocsiba. Majd a hintó elindult. Sora egészen addig nézte, amíg el nem tűnt a zöld dombok mögött. Majd kábultan az ágyához támolygott és félájultan borult rá. 4 órával később a szobalányok zörgettek az ajtón. Már igazán aggódtak a Ladyért, hiszen már este se engedte be őket. Sora lassan az ajtóhoz sétált, és kinyitotta. Amikor a 4 nő meglátta az arcát, egy halk sikoly hagyta el a szájukat. Sora arca olyan volt, mint aki már hetek óta nem aludt. A szemei karikásak és vörösek a bőre könnytől áztatott. De bármennyire is faggatták nem tudták kiszedni belőle, hogy miért szomorú. Így telt el öt nap. Sora ez idő alatt rettegésben élt, míg a szobalányok érte aggódtak, hiszen úgy tudták, hogy Lord Oswald üzleti útra ment. Majd az ötödik nap végén Sora levelet kapott a férjétől. Leírhatatlan boldogság, és nyugalom lett úrrá rajta, amikor megpillantotta Leon határozott, dőlt betűit. A férje a levélben beszámolt arról, hogy sikerült jobb belátásra téríteni a befektetők nagy részét, és sikerült új embereket szerezni, köztük egy nagyon gazdag olasz grófot is, aki hajlandó hosszú távra is befektetni. Írt arról is, hogy találkozni akart Lord Hamiltonnal, és Daniel Granchurttal is, de nem voltak hajlandók tárgyalni vele. Sorát e sorok láttán elképzelhetetlen öröm fogta el. A levél elolvasása után felugrott és körbetáncolta a szobát. Már csak két nap, és a férje hazatér. Ezután már a következő két nap a lehető legnagyobb nyugalomban telt el. Lady Oswald kilovagolt, zongorázott, olvasott, a lányokkal beszélgetett, és rengeteget sétált. A 7. nap végére várták Leont. Sora már hajnalban talpon volt, és meghagyta mindenkinek, hogy takarítsanak ki, és főzzenek pompás ételeket, mert a ház ura vacsorára már itthon lesz. Napközben sürgött-forgott, a konyhában utasítgatott, a takarítást irányította. Észre se vette, és már délután 4 óra volt, és szörnyű vihar kerekedett. Sora nyugtalan volt, egy kicsit emiatt, de úgy vélte, hogy a férje kocsival jön, így nem történhet semmi baj, így hát tovább tett-vett a házban. Egy órával később fáradtan ült le a könyvtárszobába, és onnan bentről hallgatta a villámok csapkodását. Egy negyed órát ült magányosan, amikor kopogtattak az ajtón.
- Szabad! - kiabálta. Ken lépett be a hívásra, és az arca szokatlan volt. Rémült, aggodalommal teli, és falfehér.
- Lady Oswald... - kezdte. Sora, ahogy meghallotta a hangját rögtön tudta, hogy valami nincs rendben.
- Mi az? Mi történt?
- Lehet, hogy rossz hírt kell közölnöm. - folytatta
- Hogyan? - ugrott fel Sora ijedten, és érezte, hogy már alig kap levegő.
- Leon úrról van szó...
- Mi történt vele? Mondja már! - kiabálta Sora, és már a szemei megteltek könnyel.
- Nem tudjuk. Az egyik paraszt azt mondta, hogy a Castian birtokról hazafelé jövet látott egy kocsit, amire rá volt dőlve egy fa. És... és... és az utasa már halott volt. - mondta ki nehezen a szegény fiú.
- Nem - sikította Sora - Ez nem lehet igaz - hajtogatta, miközben visszarogyott a székre.
- Nyugodjon meg- próbálta csitítani őt Ken. - Nem mondták biztosra, hogy ő az. Egy kocsiról volt szó, és higgye el, hogy sokan járnak erre. - vigasztalta szegény fiú, de Sora egyre csak zokogott. - Lady...
- Most menjen ki - nyögte Sora, és az ajtó felé mutatott.
- De... - próbálkozott szegény fiú.
- Menjen - kiabálta a könnyei között. Ken kisietett a szobából. Ahogy kiért Sora az ajtóhoz rohant és kulccsal bezárta. Ezután a padlóra rogyott és keservesen zokogott. A villámok egyre csak csattogtak, az ég egyre csak dörgött, és elnyomták Sora keserves sírásának a hangját. A kastélyt sűrű homály lepte el.