A veszedelmes
Isabell 2008.10.26. 19:00
Másnap kora reggel Sora nagyot nyújtózva ébredt. Kéjesen felsóhajtott a testét körülvevő kellemes melegre. Az illat, ami egyszerre izgatta fel, és bódította el, a Pokolig taszította. De ez a hely sokkal veszedelmesebb, sokkal csábítóbb, és sokkal izgalmasabb volt. Vajon milyen lenne minden nap Leon Oswald, a Veszedelmes démon Poklában? Elmosolyodott erre a gondolatra, ám érezte, hogy az éjszaka és a hajnal eléggé kifárasztotta. Éhes volt. Soha eddig nem érzett éhség járta át. S talán nem is tudta volna eldönteni, hogy ételre vágyott, vagy valami egészen másra. Feljebb ült, s a hátát a párnáknak támasztotta. A mélykék takarót a melléig húzta, és úgy nézte a mellette békésen alvó férfit. Leon arcán egy mosoly nyugodott. De nem olyan, amilyet megszoktak tőle. Nem volt sem csábító, sem jegesen számító, de még pimasz sem. Egy elégedett, boldog kisfiús mosoly játszott az ajkain, s Sora szíve ellágyult. Felemelte a kezét, és kisimította az egyik tincset Leon szeméből. A herceg hason feküdt, és a takaró csak a derekát és a fenekét takarta. A hátán domborodó izmok tökéletesen látszottak, és Sora nem állhatta meg, hogy ne futassa végig rajtuk hűs ujjait. Leon megmozdult. Sora pedig gonosz mosollyal feküdt félig a férfira. A herceg sötét szempillái felnyíltak, s csábítóan tekintettek fel. Hamarosan a férfi elmosolyodott, ahogy meglátta Sora huncut, csokoládé színű tekintetét. Egyetlen mozdulattal lelökte magáról, de mire a lány észbe kapott volna, már fölötte volt. Kíméletlen, és gonosz mosollyal tekintett áldozatára, miközben lefogta a kezeit. Sora felnevetett, ám amikor megérezte Leon forró, és kőkemény férfiasságát a combjának feszülni, csak felsóhajtott. A férfi ajkain újra megjelent szokásos démoni mosolya, s hamarosan éhezve vette birtokba Sora ajkait. A lány ezúttal átengedte az irányítást. Hagyta, hogy a férfi nyelve diktálja a tempót a kettejük szenvedélyes csatájában. Hamarosan mind a ketten levegőért kapkodtak, s Leon csak finom csókokat hintett az előtte lévő szirén arcára. Sora mélyen felsóhajtott, majd újra érezve az éhséget, elfordította a fejét.
- Baj van?- kérdezte Leon vágytól izzó hangon.
- Elég nagy. - nyögte Sora. - Éhes vagyok.
- Oh, drágám. Az éhségét könnyen ki tudom elégíteni. - mosolygott gonoszan. - Azonnal segíthetek is.
- Ne Leon! - emelte meg a hangját. - Leon! Kérem. - suttogta, amivel megállította a férfit. - Ezúttal másfajta éhségre gondolok.
- Jól van értem én. - nevetett fel a férfi. - Azonnal gondoskodom róla. - majd felállt.
- Jobb lenne, ha felöltözne. - kuncogott. - A cselédek még önre vetik magukat.
- Ugyan, mylady. - fordult arra, amikor felvette a sötétkék köntösét. - Ne, ne. - intett a felállni készülő lánynak. - Maradjon csak. Ma ágyba kapja a reggelit.
- Hmm... csábító ötlet. - süllyedt vissza az ágyba. - Megvárom. - majd bizonytalanul felnézett. - Velem tart?
- Természetesen. - mosolygott rá. - Ezt semmiért nem hagynám ki, főleg hogy tegnap kénytelen voltam. De ma nem.
Majd kisétált. Sora finom mosolyt engedett meg magának. El tudta képzelni, hogy a személyzet mit szól ahhoz, hogy a herceg egy szál köntösben sétál le. Felkelt, majd a takarót maga köré csavarva az egészfalas ablakhoz sétált. Széthúzta a nehéz függönyt, és kinézett. Még kora reggel volt, s már az idő sem volt olyan, mint pár hete. Az odakint járkáló emberek lehelete látszott a hideg levegőben. Hajnalban nem hallotta a vihart, ami odakint tombolt. Naná, hogy nem hallotta; egészen mással volt elfoglalva. Nagyon is mással. Majd a tekintetét egy barna ló vonta magára. A ló, s lovasa sietve vágtatott végig az úton. El... el Blackheath kastélyától. Sora érdeklődve nézett rá, miközben összeráncolta a szemöldökét. A lovas megállt. Lassan hátra fordult, és Sora szemben találta magát Dante Wexforddal. A smaragdzöld szemek megvillantak. Majd fejet hajtott a lány felé, és elment. Azonban nem volt sok ideje ezen gondolkodni. Hamarosan Leon lépett be az ajtón. Kezében egy kis hordozható asztalka volt, azon pedig egy kis gyümölcs, és forró bagett. Valamint kávé és gyümölcslé. Sora elmosolyodott ennek látványára. Vajon hány nő kapta még ágyba a reggelit, rajta kívül, ráadásul Leon Oswaldtól? A herceg intett neki, hogy üljön vissza az ágyra, ő maga pedig mellé telepedett. Lerakta az asztalt Sora ölébe, ő pedig a könyökére támaszkodva eldőlt mellette.
- Nagyon kívánatos. - mormolta a férfi.
- Mi? Az étel, vagy esetleg én? - mosolygott rá gonoszan. - A barátja elment.
- Tudom. - sóhajtott fel, és az arca komorrá változott. - Azt mondta, köszöni a vendéglátást, de dolga van London casinoiban, és játéktermeiben. Valamint a társadalom krémjének báljain. Dante mindig nagy szerencsejátékos volt. Azt hiszem Brandon, Alex és én soha nem tudtuk visszafogni. De mégis kapóra jött neki, hogy mi hárman mindenhová bejáratosak voltunk.
- Azt hiszem lényegében elvoltak ketten a bátyámmal is. - mosolyodott el. - Vagy esetleg tévednék? - majd amikor a férfi arca kérdő lett, felkacagott. - Hallottam pár dologról. Például, hogy nem nagyon kellene sikátorokban mászkálniuk, mert még megtámadják önöket. - majd kinézett. - Mit gondol milyen hideg a tenger?
- Talán egy, maximum két fokos most már. - nézett rá. - Miért kérdezi?
- Bámulatos a természet e gyönyörű és félelmetes csodája. - suttogta áhítattal. - Távol áll a tűztől, mégis olyan hasonlóak. Csodálatosak, különlegesek, szenvedélyesek, veszélyesek, és bosszúállók.
- Veszedelmesek, és egymáshoz illők. - emelkedett fel Leon. - Mit gondol?
Sora csak elmosolyodott, ám tekintete már a férfi ajkát nézte. Azokat a kívánatos, férfias ajkakat, amik annyi örömet okoztak neki. A herceg egyre közeledett hozzá. Tekintetét vihar szürkére festette a nyers vágy, ami nem akart szűnni tomboló bensőjéből. Már alig választotta el őket néhány milliméter, amikor valaki hangosan kopogtatott az ajtón. Leon haragosan nézett, de azért felállt. Az ajtóhoz ment, majd fagyos elhatározással nyitotta ki. Az előtte álló cselédlány megijedve tekintett a hercegre, aki fagyos nyugalommal nézett rá. Már mindenki megtapasztalta, hogy nem jó Blackheath hercegét felbosszantani, mert annak számolnia kell a jeges bosszúval. A férfi mindig is remekül, és biztos kézzel irányította saját, és mások sorsát; ez tette őt olyan veszedelmessé. A lány végül erőt vett magán, és nagyot nyelt.
- Kegyelmes uram! - hajolt meg mélyen. - Egy futár érkezett az imént. - kezdte remegő hangon. - Winter- hall grófja üzeni, hogy Lady Sora látogassa meg ma őket. Ugyanis a mylady húga dührohamot kapott, és el kellene a segítség.
- Köszönöm. - mondta kimért hangon, és bezárta az ajtót. Sora már fel is állt az ágyról. - Csodálom, hogy amilyen a húga, még képes odamenni.
- Kénytelen vagyok, kegyelmes uram. - mondta gúnyosan. - Ugyanis elég sűrűn jön rá ilyen hiszti roham. Az idegei kissé... ziláltak. Clarissa viszont nem engedte, hogy tegyek valamit is. Folyton csak azt mondja, hogy nem lesz semmi baja, és hogy kiheveri. Na meg mit szólna a társadalom?- gúnyolódott éles hangon.
- Megértem. - mondta fanyar mosollyal. - És? Segít?
- Hogy segítek- e? - nevetett fel gúnyosan. - Kegyelmes uram, biztos lehet benne, ha arra van szükség, majd én felképelem az anyja helyett.
- Ebben egy percig sem kételkedem. - nevetett fel Leon vidáman. - Rendben mylady, menjen. De elkísérem. Csak, hogy biztosan visszajöjjön.
- Na de mylord. - mondta Sora szörnyülködve. - Azt hittem már megunt.
- Megunni?- rántotta magához. - Soha. - majd hevesen az ajkára tapasztotta a száját. Nem volt benne gyengédség. Szinte már fájóan durva volt; Sora mégis élvezte. Élvezte mindennél jobban, mert a herceg belesűrítette minden szenvedélyét, vágyát, akaratát, és óhaját. Sora felnyögött a férfi nyelvének érintésére, és legalább olyan hevesen viszonozta a csókot. Közben elengedte a takarót, amit magára terített, hogy átkarolja Leon nyakát, így a finom anyag suhogva hullott a földre. A férfi hamarosan elkapta a fejét, és furcsa tekintettel nézett Sorára
- Mi az?- suttogta a lány.
- Igazán gondolkozom azon, hogy elveszem feleségül. - mondta komolyan, de közben hitetlenkedő tekintettel.
- Nagyon vicces, méltóságos uram. - nevetett fel Sora. - Minden esetre igazán kedves. Mondta már ezt más nőnek is?
- Én? Soha. - majd végignézett a formás testen. - Valóban egy csoda.
- Mylord, ahelyett, hogy így bámul, inkább adná ide a köntösét. - majd lassan az övhöz nyúlt, és kikötötte. Amikor letolta a mélykék ruhadarabot, szándékosan végigfutatta puha ujjait a forró izmokon. Majd magára terítette. - Igazán kedves. - mosolygott gonoszan.
- És most mit gondol, mylady, én miben megyek ki?- vonta fel játékosan a szemöldökét. - Végül is engem nem zavar, ha önt nem. - vigyorodott el.
- Kérem, Leon, inkább öltözzön fel. - mondta nevetve, majd a saját szobájába ment. - Megölöm Pamelát, csak menjek haza. - morgott, amikor a gardróbba ment.
Kiválasztott magának egy mélykék ruhát, melynek nem voltak pántjai, és egy árnyalattal sötétebb selyemöv lógott az oldalán. A felső része mélyen dekoltált volt, és mintákkal volt díszítve, szorosan ölelte körbe a derekát, és melleit. A szoknya rész bővült. A haját leengedve hagyta, majd keresett egy sötétebb kék utazóköpenyt. A ruhadarab bársonyból készült, és a nyak illetve váll résznél fehér volt. Még mindig mérges volt, amikor az előtérben szembe találkozott Leonnal. A férfi sötét nadrágot viselt egy ugyan olyan színű inggel, mint amilyen Sora ruhája volt. Ahogy meglátta a férfi szemében a csodálatot és az áhítatot, elmosolyodott. Sóhajtva sétált a férfihoz, aki lassan bólintott.
- Elkísérjem?- kérdezte a herceg.
- Nem kell. - mosolygott rá Sora. - Szerintem estére visszaérek. - kacsintott rá.
- Rendben. De nagyon vigyázzon, kérem. - suttogta, miközben forró csókot nyomott a lány kezére. - Még tartozik nekem egy éjszakával, és be fogom hajtani. Sőt. Felrúgom a fogadást.
- Megtenné, ugye?- kacagott fel.
- Meg én. - mosolygott rá, s élvezte, ahogy a kastélyban visszhangzik a lány dallamos nevetése. - De most menjen. Szeretném mielőbb itt tudni.
- Rendben. - majd amikor a férfi meg akarta csókolni, az ajkaira tette az ujját. - Majd ha visszajöttem, befejezzük. - mosolygott rá.
Majd sarkon fordult és kiment. Leon a kastély lépcsőjéig követte, és a teraszon megállva figyelte, amint a lány egy könnyed mozdulattal a számára előkészített fehér ló nyergébe ül. Majd egy diadalmas mosoly jelent meg az ajkain. Ez a csodálatos nő már az övé volt. Ám nem értette magát, hogy mi volt az az esküvős szöveg. Összeráncolt homlokkal nézett a távozó lány után. Talán kezd megtörni a hatalma? A hatalma maga és az érzései fölött? Talán… sarkon fordult, és a házba ment, hogy beletemetkezzen a munkába, és egy kicsit elfelejtse a gyönyörű Sorát...
* * *
Sora pár óra múltán megérkezett Winter- hall kastélyába. Amint leszállt a lóról, egy lovászfiú szaladt elé, és mélyen elpirulva elvette a lovat. Mérgelődve indult fel a lépcsőn, ám ahogy kinyitották neki az ajtót, már megcsapta a fülét a húga fülsértő sikolya. Mély levegőt vett, és az emeletre indult. Amikor Pamela szobája elé ért, a lány hangosan felvisított, majd Brandon rohant ki egy szörnyülködő fintor kíséretében. Ahogy meglátta a húgát elmosolyodott, és egy sóhaj szaladt ki a száján.
- Sora!- örvendezett. - Sora, istenem de jó, hogy itt vagy. Ez az őrült boszorkány éppen minden törhetőt elhajigál. Rettenetes. Egy vázát akart hozzám vágni, pedig én csak annyit mondtam neki, hogy sérti a fülemet ez a lárma.
- Ne aggódj bátyus!- mosolyodott el. - Azonnal helyre teszem. - majd benyitott. Ahogy bezárta az ajtót, egy váza suhant el a füle mellett. - Pamela! Hagyd már abba a hisztit!- emelte meg a hangját. - Mi ez az újabb kirohanás?- majd amikor a lány továbbra is csak hajigált, eléállt, és két nagy pofont kevert le neki, amitől abbahagyta a kiabálást. - Végre. Mond, miért kell nekem mindig ezt tennem? Nem adsz nekem más esélyt. - majd eszébe jutott Leon mit mondott a húgáról. - Úgy viselkedsz, mint egy elkényeztetett liba, holott csak szeretnéd felhívni magadra a figyelmet. De biztos, hogy így a legjobb?- kérdezte lágy hangon.
- Sora... - szólalt meg halálra vált arccal Pamela. - Te mióta vagy ilyen?
- Tudod, gondolkoztam. - sóhajtott. - Hibáztam, amikor hagytam, hogy Clarissa ilyennek neveljen, és nem szóltam közbe. 16 éves vagy Pamela. Talán még nem késő most sem.
- Le akarsz venni a lábamról?- kérdezte értetlenkedve.
- Nem. - rázta meg a fejét Sora. - Talán inkább jóvá akarom tenni, amit elrontottunk, és elölről kezdeni mindent. Úgy, ahogy testvérekhez illik. Persze, ha te is akarod. - mosolyodott el.
Pamela döbbenten ereszkedett le az ágyra. Elhűlve nézte nővérét, akit a nap arany fényei ragyogtak körbe. Érezte a benne növekvő erőt, és most minden irigység nélkül tekintett végig Sora istennőkhöz felérő szépséges külsején. Ahogy közeledett egyszerre volt elegáns, kecses, puha, valamint határozott és erőteljes, mint egy igazi ragadozó. Mint egy igazi Démon. Most először nem olyannak látta, mint amilyennek az anyja akarta. Most először nem az ellenséget látta benne. És most először látta saját valójában. Teljes szépséggel, tökéletes csodával, és páratlan jellemmel, amiért a férfiak imádták. Hirtelen bűntudat járta át. Bűntudat azért, amit tett, és bűntudat azért, ami az ő hibájából fog történni...
Már sötétedett. Sora és Pamela sokat beszélgetett. Próbálták bepótolni, amit 16 év alatt nem tudtak megtenni. Ám Sora már indulni akart. Hisz egy újabb éjszakát kell Leon karjaiban töltenie, párját ritkító érzékiséggel és gyönyörrel. Elmosolyodott erre a gondolatra, majd elbúcsúzott húgától. Elköszönt apjától és Brandontól is, amikor megjelent Clarissa és ellenségesen méregetni kezdte. Sora csak egy lenéző pillantást vetett rá, majd amikor ki akart lépni az ajtón Pamela kiáltott fel a lépcső tetejéről.
- Sora!- mondta kétségbeesve. - Sora kérlek, ne menj!- majd elkapta az anyja szúrós pillantását. - Kérlek. - suttogta.
- Miért?- nézett rá kérdő tekintettel Sora.
- Mert... mert...- majd Clarissa pillantása jobb belátásra bírta, s néma fohászt mondott magában. - Mert még nem beszéltünk meg mindent.
- Ugyan. Nem soká úgyis haza jövök. - mosolyodott el.
- Pamela! Engedd, hogy Sora menjen, mert még itt éri az este. - mondta nyájasan.
- Clarissa, ha nem tudnám, hogy utálsz, azt mondanám, milyen kedves vagy. - gúnyolódott Sora. - Jó éjt!- majd kilépett.
- Jó éjt Sora! És az isten óvjon téged!- suttogta Pamela, majd a szobájába ment.
Odakint hideg volt. És Sora lova vadul dobolt a lábával. A lehelete látszott a fagyos levegőben. Sora összébb húzta magán a köpenyt, majd feltette a csuklyát a fejére. Felszállt a lóra. Az állat valamiért nyugtalan volt. Nagyon nyugtalan. De most nem volt ideje ezzel törődni. Túl sokáig maradt. Leon meg fogja ölni. De ez legyen a kisebbik gond. Ha a ló megcsúszik a tenger mellett, akkor abban a pillanatban meghal. Lassan indult meg. Az állat kecsesen lépkedett, majd gyorsított és vágtatni kezdett. Sora arcába vágott a fagyos levegő, de most nem volt mit tennie ellene. Úgy egy óra múlva az ég már egybefüggő bársonyfekete lepellé olvadt. A csillagok és Hold ragyogott, így egy kis utat mutatva. Már csak úgy félórányira volt a Blackheath kastélytól. Egy erdő mellett kellett ellovagolnia, ami mellett pár méter széles volt az út. Mellette úgy egy méterrel lejjebb a jeges tenger vadul ostromolta a sziklákat. A ló ijedten kapta fel a fejét, és Sora is abba az irányba nézett. Ám csak egy madarat látott felszállni a Hold ezüst fényében. A lány nagyot sóhajtva nyugtatta a lovat, bár ő maga is kalapáló szívvel kapkodta a fejét. A fehér kanca dobolt a lábával, és egy helyben táncolt, és fújtatott. Sora többször érezte, amint az állat lába megcsúszik a jeges talajon. Csak imádkozni tudott, hogy ne merészkedjen túl közel a széléhez. Próbálta lenyelni a gombócot, ami a torkában volt, miközben nyugtató szavakat suttogott. Hirtelen éles dördülés hallatszott a fák közül, mire a ló felágaskodott. Majd a következő pillanatban oldalra kezdett dőlni, s a patája megcsúszott a part szélén. Sora felsikított, és próbált megkapaszkodni, azonban a lába beleakadt a kengyelbe. S a szirén sikolyát elnyelte a jeges tenger.
Folytatása következik...
|