Szörnyű este volt. Kicsit féltem a viszontlátástól, de az izgatottság ezt elnyomta egészen addig a pillanatig, míg újra a Kaleido falai közt nem éreztem magam. Nem tudom mi történt.

Leon pontosan ékezett, ahogy az elvárható volt tőle. Mivel a Kaleidonál elég nehézkesen tudtam volna mozogni, főleg feltűnés nélkül a kerekesszékkel, így azt az ideiglenes otthonomnál hagytuk. Teljes mértékben partneremre voltam utalva, ami más esetben nem is zavart volna. De ő már nem a partnerem és nem is a trapézok között szálltunk. A helyzet kicsit kényelmetlen volt, de még inkább zavarba ejtő, ahogy a karjai között lesétált velem a lépcsőn és besegített az autóba. Lassan és biztonságosan vezetett, teljesen másképp, mint ahogy szokott. Tudom, hisz a három év alatt már jó párszor volt szerencsém ilyen irányú tapasztalatokra szert tennem. A Kaleido körül már senki sem volt. A nézők, újságírók és mindenki más bent várta izgatottan a darab kezdetét. Felhangzottak a zene első taktusai, majd szép sorban bekapcsolódtak a lámpák is melyek a tánckart megvilágítva az első produkciót hangsúlyozták. Sajnos mi erről lemaradtunk, pedig a kezdő jelenet mindig kulcs fontosságú.

Miután Leon az egyik hátsó bejárat mellett leparkolt, ugyan olyan gyengédséggel emelt ki az anyósülésről, mint ahogyan oda segített. A színpad melletti egyik oldal erkélyre vitt, ahol nagy ritkán fordulnak meg még a kellékesek is. A korlát széléhez egy kényelmes szék volt bekészítve ahonnan pompás rálátásom nyílt a színpadra. Mindenki remekül szerepelt és a nézők láthatóan nagyon élvezték a produkciót, én mégsem tudtam mosolyogni. Leon végig ott állt mellettem és hol a színpadot, hol engem figyelt. Látta, hogy az első cseppek kibuggyannak a szemeimből. Nem tudta mit tegyen, de mikor egyre zaklatottabban kezdtem el sírni odalépett és egyszerűen kiemelt a székből és elindult velem ki, le a színpadtól. Kérnem sem kellett, pedig csak pillanatok választottak el tőle. Tudta, hogy sok, pedig velem együtt titkon ő is azt remélte, hogy majd ez segít. Hosszú napokig nem jöttem végül rá, hogy reményeink, még ha nem pont úgy, ahogy szerettük volna valóra váltak.

Az autóval lassan haladt a part menti úton, míg én mellette még mindig csak sírtam. Amikor már úgy érzetem, hogy vége, kitomboltam magam egy újabb még intenzívebb roham tört rám. Nem tudom miért, de egyszer csak megállt. Kivett a kocsiból és lesétált velem a homokos partra, ahol egy padra ültetett. A zakóját rám terítette, de én észre sem vettem. Pár perc múlva már csak csendben szipogtam. Megnyugtatott a hűs éjjeli fuvallat, a vízen tükröződő Hold fénye, az óceán friss illata, Leon közelsége. Észre sem vettem, hogy egyik kezével átkarolt és én pedig reflexszerűen dőltem a mellkasának és kapaszkodtam bele szinte görcsösen a fekete ingbe, mely felső testét fedte.

- Sajnálom, hogy miattam nem látod az előadást - szipogtam még mindig.

- Sora - azzal az egy szóval, azzal a hangsúllyal, ahogy a nevem kiejtette mindent elmondott. Felnéztem rá, az ezüstösen csillogó szemeibe. Hiba volt, mert abban a pillanatban elveszek. Megannyi pillanat pörgött le a fejembe, amikor fizikailag ilyen közel voltunk, most mégis úgy éreztem elpirulok, zavarba hoz ez a közelség. És a gondolataim még inkább zavarba hoztak. Meg akartam csókolni. De valami mégis visszatartott. Csak később értettem meg, hogy az ö szemeiben is ugyan ezt véltem felfedezni, és ez késztetett arra, hogy visszavonulót fújjak. Nem törődtem akkor azzal, hogy ez most mit jelent, nem foglalkoztatott semmi más, csak elvesztem az ő óvó ölelésében. Fejemet visszahajtottam a mellkasára. Hallgattam ütemesen lüktető szívverésének lágy dallamát, és lassan elszenderedtem karjaiban. Nem tudom hány óra lehetett, meddig voltunk a parton. Homályosan dereng, hogy betesz az autóba, majd a szobámban letesz az ágyamra, és betakar.

A következő pár napot teljesen letargikus hangulatban töltöttem. Nem foglalkoztam a külvilággal. Matt elkezdett aggódni miattam, és mivel nem jutott semmire velem kapcsolatba egy barátjához fordult. Ahhoz, akinek köszönhettem, hogy egyáltalán elkezdett velem foglalkozni. Csak ekkor derült ki számomra, hogy partnerem kérésére jött be hozzám, a kórházba, hogy ő intézte az egészet. Leon újra meglátogatott. Én a szobámban voltam. Az ágyon feküdtem a takaró alá bújva. Mikor meghallottam a hangját megborzongtam. Már akkor tudtam, hogy nagy bajok lesznek még körülöttünk.

- Sora - lépett be a szobámba, s csak egy kupacot vélt felfedezni a takaró alatt. Leült az ágy szélére, majd lehúzta fejemről a takarót. - Sora, nézz rám - fordított maga felé. Hagytam. - Mit művelsz?

- Hagyj békén - kértem halkan. - Leon. Kérlek, menj el - kérleltem, de szavaim süket fülekre találtak.

- Most te szépen összeszeded magad, és folytatod, amit elkezdtél.

- Mégis mi értelme van ennek az egésznek? - ülő helyzetbe tornásztam magam.

- Mi értelme? Egész hátra levő életedben ezt akarod csinálni? - megváltozott a hangja, és ez nagyon nem tetszett.

- De nem megy! Nem látod! - szemeimbe újra könnyek gyűltek. Már igazán kezdett elegem lenni ebből az egész állandóan bőgők dologból. Próbáltam erőt venni magamon.

- Dönts el, mit akarsz csinálni? - dühös volt, jogosan. A kezeimmel a vékonytakarót markoltam, szemeim pedig az erőtlenül fekvő lábaimat pásztázták. Azt akartam, hogy megmozduljanak, hogy újra érezzem, de nem ment.

- Nem tudom - suttogtam.

- Továbbra is csak bámulni akarod a lábaid, vagy használni is óhajtja őket őfelsége - sértő volt, bántotta a füleimet a hangnem, a maró gúny a lelkemet kezdte el égetni.

- Nem - nyögtem ki végre.

- Nem hallottam, mit mondtál? - abban a pillanatban úgy éreztem egy kis kanál vízben meg tudnám fojtani.

- Azt mondtam, nem - kezdtem visszanyerni a hangom.

- Mit nem? - felemeltem a tekintetem, és szinte ordítottam

- Újra a trapézokon akarok táncolni! - szemeimből már megint a könnyek patakzottak. - De én többet már soha... Hát nem érted. Mást sem akarok csak újra a trapézok között repülni. Soha többé nem léphetek a színpadra! Mi értelme van így minden másnak? Nem érted? Pont te!

- Hogy ne érteném! De neked is meg kell értened valamit - kikapott az ágyból, és elindult az ajtó felé. Nem tudtam hova akar vinni, mit akart csinálni, lehet, hogy ő maga sem tudta. Magához húzott, nem akart elejteni. Akkor megcsapott egy ismerős illat. Egyetlen tiszta emlékem a kómában töltött időből. Leon illata. Mellettem volt? Minden nap?

- Tegyél le. Tegyél le azonnal! - kezdtem el kiabálni, ahogy az illat egyre jobban bekúszott elmém legmélyére és ott valami olyat kezdett el felpiszkálni, amiről azt sem tudtam, hogy létezik. Nem akart letenni.

- Nyugodj már meg - próbált csitítani, mire én amilyen erősen csak tudtam el kezdetem ütni mindkét kezemmel a mellkasát.

- Enged el! Tegyél le azonnal! - valószínűleg megelégelte a hisztimet, mert abban a pillanatban, hogy egy újabb ütést mértem mellkasára elengedet. Azt kaptam, amit megérdemeltem, amit fennhangon kiáltva akartam. Vagy mégsem. A földet érés fájó pillanata új reménnyel töltötte meg testem.

- Au! Nem vagy normális! - néztem fel rá első indulatomban és ordítottam tovább, majd mikor eljutott a tudatomig, hogy mi is történt csak bámultam rá nagy szemekkel. Nem értette mi történik, főleg azt nem, mikor el kezdtem mosolyogni.

- Sora, jól vagy? - hajolt le hozzám. Én meg csak bólogattam egy darabig, majd mikor rájöttem, hogy ő ebből semmit sem ért végre kinyögtem.

- Éreztem.

- Mi? - kerekedtek el szemei.

- Érzem. Sajog a lábam - mosolyogtam. Felemelt és visszavitt az ágyamhoz, majd azonnal elrohant. Pár perc múlva Matt társaságában tért vissza. Én addig az ágyon ülve szemeztem lábujjaimmal, melyek közül hihetetlen mód néhányat mozgásra bírtam. Ezt látva mind a kettejük arca felderült egy kicsit, de azért drága terapeutám alaposan megvizsgálta bizseregő végtagjaim. Amikor tűkkel szurkálta végig a lábam paradox mód élveztem a fájdalmat.