|
Az utolsó remény
amandamcgrown 2008.10.22. 18:39
3. fejezet - Ragyogás és veszekedés...
- Nos kitaláltál már valamit? – Mondtam ki az engem leginkább foglalkoztató kérdés.
- Hát a neve már azt hiszem, megvan!
- Azt hiszem, vagy megvan? ~Már előre félek.~
- Ha beleegyezel akkor, megvan.
- Mond már!
- Ezüstös Ragyogás?
- Nem rossz. És az ugráskombinációk?
- Hagyj gondolkodni kicsit légy szíves. Arra gondoltam, hogy te a jobb oldali főnix trapézról úgy indulsz el pörögve, hogy nemcsak a tengelyed körül forogsz, hanem úgy nézzen ki innen ahonnan most álunk, mintha egy óriáskerék lennél csak gyorsabban kéne forognod. Így olyan lenne, mint egy hold. Eddig érthető, hogy mit szeretnék?
- Igen, folytasd!
- Szóval én a lábamat beakasztva várlak a bal oldali körtrapézon. Elkaplak, majd abban kezdünk el forogni, és amikor a másik oldalon elérte a csúcspontot… Ezt a részt úgy kéne megoldani, hogy te legyél fölül először te, ugrasz el, majd amikor felet fordult utánad ugrok. Világos?
- Igen, de ennél majd nagyon kell figyelnünk. Nagyon gyorsan fogunk elindulni a pörgésem miatt.
- Minden esetre, amikor elérjük a legmagasabb pontot. Aminek a lehető legmagasabban kell lennie. Akkor megfogjuk egymás lábát, és tigris-bukfenc szerűen kezdenénk el lefelé forogni. Ráugrunk a rugós főnix trapézra és visszalökjük magunkat úgy, hogy a tengelyünk körül forgunk, miközben megöleljük egymást, majd ráállunk a legfölső sima trapézra. És ezzel lenne vége a mutatványnak.
- Ez nekem már most tetszik!
- Akkor mire várunk még? Melegítsünk be és irány a trapéz!
- Én benne vagyok!
~Sora remélem, nem fogok neked csalódást okozni. Te ezek közül a trapézok közül mindegyiken szerepeltél és tökéletesen uraltad őket. Nekem már csak a rugós főnix trapézzal és a kör trapézzal nem volt dolgom, de annyi baj legyen! Nem foglak szégyenben hagyni!~ Eközben elmentünk az öltözőbe átvenni valami kényelmesebb ruhát és elkezdtünk bemelegíteni. Majd úgy döntöttünk, mivel Nicknek is azzal a 2 trapézzal nem volt dolga ezért felváltva gyakoroltunk a kettőn. Kétóránként váltottunk. Egy körül tartottunk egy kis szünetet így mindketten egyenlő időt töltöttünk mindkét trapézon. De nem ez volt a szünet oka. A hasam elég hangosan jelezte, hogy kéne bele valami finomság, elvégre ma még nem ettem semmit. Nick pedig úgy röhögött a pirulásomon, hogy azt hittem leesik a trapézról. ~Ezt még visszakapod, ne aggódj!~
- Gyere együnk valamit, mert a végén azt hiszik az emberek, hogy a Fuji fog kitörni! – Vigyorgott én pedig már fontolgattam milyen módszerekkel ölöm meg a drága barátomat de, rögtön követtem az ebédlő felé.
- Most egyél kivételesen valami normális kaját nem, pedig pizzát!
- A pizzában megvannak az egész napra elengedhetetlen tápanyagok és laktató is!
- Haaj! Veled sosem lehet szót érteni!
- Hát még veled! Olyan, vagy mint egy hetvenéves arrogáns vénasszony!
- Te meg, mint egy idióta őrmester, aki azt hiszi, hogy folyton neki van igaza!
- Általában nekem van igazam és nem neked!
- Igen? Akkor mi volt az a múltkor, amikor azt mondtad, hogy az anakondáknak van mérge én meg próbáltam beleverni abba a kicsike agyadba, hogy azok a szerencsétlen állatok megfojtják az áldozataikat, mert olyan erősen tekerednek rá?
- Igen egyszer igazad volt és mi van a többi alkalommal, he?
- Hé srácok nyugodjatok meg! Ez a veszekedés, kezd nagyon eldurvulni!
- Ne szólj bele Eric! – Kiáltottunk rá egyszerre, egymásra néztünk majd mindketten, egyszerre kezdtünk el nevetni.
- Rajtatok nem lehet kiigazodni. Pont olyanok vagytok, mint a házastársak.
Na itt hagytuk abba a nevetést, és villámokat szórva néztünk rá szegény artista társunkra és színpadi viccmesterünkre.
- Ezt azonnal vond vissza! – Kiáltottunk rá egyszerre.
- Jól van, visszaszívtam de, akkor is olyanok voltatok mintha túl lettetek volna az 5 éves évfordulótotokon.
- Na jó hagyjál engem békén! - Azzal sértődötten odébb álltam a tálcámmal együtt, és amin nem volt más, mint egy kis sajttal-sonkával töltött pulyka rizzsel. A kedvencem. Amint végeztem az ebéddel még mindenki bent volt a teremben ezért úgy döntöttem, hogy itt az ideje annak, hogy a többiek megtudják mit is, tervezünk mi ketten. – Gyerekek szeretnék egy kis figyelmet kérni! Ha mindenki figyel, akkor bejelenteni valóm van. Tudjátok ki Sora Neagino ugye?
- Persze. De mire szeretnél kilyukadni Serill? – Kérdezte Alice boci szemekkel.
- Mindjárt megérted. Tudjátok mi ketten Soraval nagyon jóban voltunk.
- Mi az hogy, voltunk? – Szakított félbe megint.
- Egy hete az egyik előadásunk után Sora édesanya felhívott és elmondta, hogy balesetet szenvedett és nem élte túl. - Itt mindenki elhallgatott és csak rám figyelt - Háló nélkül kezdett el gyakorolni. Nickkel úgy döntöttünk odamegyünk és megpróbáljuk visszaállítani a rendet, amiért Sora annyit küzdött. Remélem megértitek, hogy miért teszem és segítetek majd nekünk.
- Persze hogy megértjük, de majd mielőtt elutaznátok lesz még egy buli. - Jelentette ki Filin mosolyogva.
- Jó, ahogy akarod. ˆ.ˆ”
Amint befejeztük az ebédet visszamentünk gyakorolni. Olyan fél 10 felé hagytuk abba az edzést. Néha a többiek is bejöttek megnézni, hogy haladunk. Igazán jól ment. A nap végére mindketten tökéletesen uraltuk a szerkezeteket. Így mindketten elégedetten vonultuk be ez ebédlőbe valami kis szendvicsért, majd felmentünk a szobánkba és elmentünk aludni. Vagyis csak Nick aludt. Nekem nem jött álom a szememre. Csak gondolkodni tudtam. ~Én már így is eleget éltem. Miért neki kellett meghalnia? Szükségem lenne még rá. A szeretetére. Ő tudta ki vagyok, mégsem ijedt meg tőlem. Hanem elfogadott olyannak, mint amilyen vagyok. Ezért volt képes ilyenekre. A mérhetetlen szeretettel a szívében nem volt neki nehéz mindenkit megváltoztatnia. Aki látta mit visz véghez abban az ugrásban, biztos, hogy megmozdult benne valami. Csodáltam őt és nem érthetem, hogy mi történhetett, hiszen ő nem szokott csak úgy hibázni. Én meg csak várok, arra hogy mi is fog most történni. Nem tudom mit kéne tennem! Mindegy megyek aludni, mert holnap hulla fáradt leszek. ~ Azzal, gondolatokkal gyötörve elvonultam aludni. A másnap reggel nem épp a legsimábban indult. Éreztem, hogy valami sikamlós kúszik fel a lábamon. Lenéztem és azon nyomban kidülledtek a szemeim. Majdnem leestem az ágyról, de rögtön elkezdtem visítani, amire a szomszéd szobában alvó Nick azonnal felkeltés rohant át, mert azt hitte, hogy valami baj történt.
- ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! Vidd innen!
- Mi bajod van ez csak egy sikló!
- Nem érdekel, azonnal tüntesd el innen! Gyűlölöm a kígyókat!
- Ez nem kígyó, hanem egy ártatlan sikló!
- Nem érdekel! Pont úgy néz ki, mint egy kígyó és ez nekem bőven elég!
- Itt meg mi történt? – Jöttek be az ajtón barátnőim, mivel a sikoltásom nem éppen halk volt.
- Csak bejött a szobájába egy sikló és azonnal pánikolni kezdett.
- DOBD MÁR KI!
- Látjátok?
- Legközelebb nem kérünk ilyen ébresztőt, köszönjük Serill!
- Bocsánat de nekem se volt jó ébresztőm mivel ez az izé felfelé kúszott a lábamon!
- Fújj. Na mindegy akkor se visíts hajnalok hajnalán, többé kérlek. Mert mi még szeretnénk aludni.
- Miért mennyi az idő?
- Kérlek szépen hajnali 5 óra van, úgyhogy mi megyünk vissza aludni!
- Jól van, na bocsánatot kérek! De szerintem te is megijedtél volna.
- Az lehet, de nem én ébresztettem fel mindenkit hajnali ötkor!
- Jó vettem a lapot! – Sóhajtottam.
- Szia! És próbálj meg aludni!
- Rendben, sziasztok!
- Mehetek én is?
- Csak ha viszed magaddal azt az izét is!
- Rendben! Gyere pajtás! Menjünk ennek a csúnya banya szobájából.
- Kit neveztél te banyának?
- Senkit. Szia! Aludj tovább!
- Egyszer még úgyis megölöm!
Esküszöm én próbáltam visszaaludni, de nem ment. Fél órát forgolódtam még majd úgy döntöttem ebből elég és elmegyek gyakorolni. Letusoltam összeszedtem a cuccaimat majd elindultam a gyakorlóterembe. Használatba vettem az öltözőmet és amint kész lettem bementem a nagyterembe. Ott bemelegítettem és felhúztam a hálót. Elkezdtem gyakorolni. Próbáltam összehozni az első ugrást, amikor én a holdat jelképezve pörgök. Egyáltalán nem egyszerű mivel a fejem a tengelypont, ami igen nehézé tette az ugrást, de nem adtam fel. Amikor már vagy harmincadjára estem a hálóba csak akkor kezdtem el gondolkodni, hogy mit is rontok el minden egyes ugrásnál. ~Talán nem vagyok elég jó?~
- Szia mivel nem voltál a szobádban gondoltam, hogy itt leszel. - Jött be partnerem mosolyogva.
- Neked is szia. Igen nem tudtam visszaaludni.
- Azóta itt vagy? Felkelthettél volna!
- Mennyi az idő?
- Fél kilenc. Miért?
- Ma még nem ettem semmit. Megyek akkor kajolni.
- Mi a baj?
- …
- Mond el!
- Sehogy sem tudom megcsinálni az első ugrást. Azt hiszem, nem vagyok elég jó hozzá. Sora biztos meg tudta volna csinálni!
- Hogy mondhatsz ilyet? Ezt a hülyeséget azonnal verd ki a fejedből! Te vagy a legjobb artista, akit valaha láttam! Megkockáztatom azt is, hogy Soránál is jobb vagy és…
Nem tudta folytatni, mert felpofoztam. ~Hogy mondhatott ilyet? Sora a világ legjobb artistája! Még mindig! És egy ilyen béna kis csitri, mint én soha nem érhet a nyomába soha!~ Látta hogy a szememet ellepik a könnyek és csak most jutott el a tudatáig miket is mondott de, mielőtt bármit is mondhatott volna elrohantam és meg sem álltam a tengerpartig. Mindig ide jöttünk Sorával, amikor nem úgy sült el valami, ahogy akartuk vagy esetleg szomorúk voltunk valami miatt. Mindig is ez volt a kedvenc helyem itt minden együtt töltött percünket újra élhettem. Sosem fogom őt elfelejteni. És nem is akarom!
Folyt köv…
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
