Azzal kiléptünk a Kaleido Színpad kapuin... Aná-t megkértem, hogy mondja meg Yumé-nek, hogy majd csak estefelé leszek otthon.

- És mondd csak... hol is laksz?
- Franciaországban. Csak most a nagyinál töltöttem a születésnapomat. - mosolygott. - De nemsokára megyünk haza.
- Értem. - bólogattam. - Mondd csak... mi történt az igazi édesanyáddal?
- Meghalt. - hajtotta le a fejét. - Egy repülőgép-balesetben. Ezért nem szeretek repülőn utazni. Ilyenkor mindig anya jut eszembe. - szemei könnyesek lettek.
- Jaj, kicsim ne sírj! - mondtam vigasztalóan, majd átöleltem.
- ... és ami a legrosszabb, apa csak azzal a boszorkával törődik... ma is úgy volt, hogy velem lesz, mivel születésnapom van... de nem, ehelyett már megint a "szerelmével" van! - mondta gúnyosan.
- Az édesapád nem érdemli meg azt a nőt... de biztos, neki is nehéz volt elveszíteni az édesanyádat! Nem kell aggódnod!! Tudod, én még 10 éves koromban vesztettem el szüleimet... édesanyám egy betegségben, édesapám pedig egy autóbalesetben halt meg! Nekem sem volt könnyű az életem, hidd el! - mosolyogtam szomorúan.
- De te még is itt vagy... és mégis olyan erős, és csodálatos vagy.
- Köszönöm a bókot, kislány! Na de gyere, még mielőtt le nem szedik a fejünket!
- Rendben... egyébként...Mért akartál artista lenni?
- Na ez egy nagyon hosszú történet... tudod... az én édesanyám is artista volt. Egy hihetetlenül híres, gyönyörű, elismert, és tehetséges artista. Japánból származott...
- Mi volt a neve?
- Hana... Hana Hamano.
- Szép neve volt.
- Igen. Tehát, amikor édesanyám már híres volt, elment Franciaországba, mint vendégszereplő. Ott ismerkedett meg az ottani színpad sztárjával, Alden Naegino-val. Első látásra, egymásba szerettek... rá egy évre összeházasodtak, és ismét egy év múlva megszülettem én... nagyon boldogok voltunk... és Párizsban éltünk... de már aligha emlékszem egy-két emlékre...8 év... 8 hosszú éve élek szülők nélkül...
- Értem... mi is Párizsban élünk... - majd hirtelen megálltam.


"Egy öt éves kislány ült egy gyönyörű fa alatt, mely most hófehér virágokba borult. Egy könyvet szorongatott... egy szintén fehér könyvet. Telis tele sok-sok rajzzal, áthúzásokkal, és figurákkal.

- Haha... hjaj kislányom, már megint a füzetemet szorongatod?
- Anya... Anya!! Ezek fantasztikusak!! Én is artista akarok lenni! Olyan jó artista, mint Te!
- Gyere kicsim! Most elviszlek Titeket egy csodálatos helyre. Minden Párizsban élő büszke rá.
- Hova? - csillogott a szeme.
- Gyere! - majd a kis füzetet kiszedte a kezéből, letette a fa mellett pihenő asztalra, s a kislány az ölébe véve elindult a hatalmas villája felé. - Drágám! Mehetünk?
- Persze, Hana! - majd egy gyöngéd csókot lehelt szerelme ajkaira. - Mehetünk, Sora?
- Igen, apa!! Mehetünk! - mosolygott a kislány..."


- Sora!! Sora!! Hahó, itt vagy?
- Mi? Jaj, Norah. Mi az? Mit mondtál?
- Semmi, csak nagyon elbambultál.
- Bocsánat, csak...
- Csak?
- Csak eszembe jutott egy emlék... édesanyámmal, és édesapámmal kapcsolatosan... amikor először vittek el engem az Eiffel-toronyhoz!
- Tényleg?
- Igen! - bólogattam. - De most gyere! - majd oldalra fordultam. - Nézd, milyen szép a Naplemente.
- Igen! - helyeselt. Megfogtam kis kezeit, majd tovább sétáltunk. Körülbelül 10 percet sétálhattunk, amikor megérkeztünk egy öt csillagos szállodába. Arany, és dőlt betűkkel ez volt fölírva rá: Dream Hotel. - Megérkeztünk!
- Innen már betalálsz?
- Aha! - bólintott. - Köszönöm szépen, Sora!! Örülök, hogy megismerkedhettem veled! És köszönöm az ajándékokat!
- Szívesen máskor is! És még egyszer boldog születésnapot kívánok!
- Köszönöm! Szia! - integetetett, majd belépett a hatalmas üvegajtón.

A biztonság kedvéért még megvártam, amíg a recepciós hölgy odaadja neki a kulcsát, s beszáll a liftbe. Amikor a lift összecsukta ajtaját, megfordultam, s elindultam visszafele.
A Nap már lehunyta szemeit, de még az égen látható volt egy-két narancssárgás árnyalat. Az idő is kezdett lehűlni, s mivel csak egy hosszú, fekete fölső volt rajtam, kezeimmel átöleltem magamat, csillapítva a hidegtől való rázkódást.

- Kellett nekem egy szál fölsőben eljönni... - szidtam magamat. A tengerparton sétáltam. Lábnyomaim meglátszódtak a hófehér homokban, melyeket pár perc múlva a tenger elmosott. Ekkor megint megálltam.


"Egy öt éves kislány az Eiffel torony tetején.

- Ez gyönyörű! - ámult el a kislány.
- Igaz, kicsim? Szinte be lehet látni innen egész Párizst!
- Köszönöm anya, hogy elhoztál ide! Neked is apa! - mosolyogta. A szülei csak boldogan nézték egymást... Ekkor három ismerős arc jelent meg a közelben... egy magas, szürke hajú, gyönyörű nő. Mellette egy barnás hajú férfi. S közöttük egy körülbelül nyolc éves fiú állt. Amint meglátta a lányt, elmosolyodott, és odafutott hozzá.
- Szia Sora! - köszönt a fiú..."


- Ki az a fiú? Mért nem jut eszembe, mi a neve? És hogy hogy nézett ki? És mért jutnak eszembe ilyen emlékek? - tűnődtem el magamban.

Majd gondoltam elindulok, még mielőtt megfázok. A mai nap esti időjárás nem mondható kifejezetten melegnek.
Körülbelül öt perce sétálhattam, amikor két erős kar fonódott derekam közé. Megijedtem. Szívem a torkomban dobogott. Elkezdtem rángatózni, s próbáltam magamat kiszakítani a szorításból, de nem sikerült. - Engedj el! - kiabáltam. Meg akartam fordulni, hogy egy jó nagy pofont adhassak neki, de nem sikerült. Erősen tartott. Végül megadtam magam. Majd az egyik kezével - nevezetesen a jobbal -, hátranyúlt, s ismét elém nyúlt, de most egy vörös rózsa kíséretében. Még a lélegzetem is elállt.

- A... Angyal?
- Legközelebb akkor ölellek át, ha egy kicsit nyugodtabb leszel... - mondta mély, borzongató hangján.
- Legközelebb, ha megkérhetlek, ne ijessz így rám... azt hittem szívinfarktust kapok! - mondtam, majd megfordultam. Istenem, azok a szemek. Mintha... mintha örökké a rabjai lennék... egy páratlan, csodálatos tekintet. Majd lehajolt hozzám, s szenvedélyesen, ugyanakkor szerelmesen megcsókolt. Ugyan ilyen hevességgel csókoltam vissza. Szorosan bújtam meleg, s ölelő karjai közé. - Szeretlek! - mondtam.
- Én is. - felelte. - Fantasztikus volt a mai előadás!
- Mi? Te... Te ott voltál?
- Igen. - mondta ki, mintha a világ legegyszerűbb dolga lett volna.
- De... mégis hol és...
- Csss! - tette mutatóujját ajkaimra. - Az Titok! Minden előadásodat meg fogom nézni! - majd megcsókolt. - Bocsáss meg, hogy nem kerestelek ez alatt a hét alatt, csak... közbejött egy-két dolog.
- Semmi baj, az a lényeg, hogy itt vagy. - magához ölelt, s így folytattuk tovább utunkat.
- És, milyen a Kaleido Színpad? - kérdezte mosolyogva.
- Fantasztikus! Sok jó, és régi barátom is itt van, emellett az emberek is kedvesek... néhány kivételével.
- Kik azok?
- Vanessa Onigean, May Wong... ők a legkibírhatatlanabbak... de... ott van még Leon Oswald is... - a név hallatára kíváncsian, ám kimérten figyelt engem.
- Ezt hogy érted?
- Tudod... először vele egy bankrabláson találkoztam...
- Bankrablás? - szólt közbe.
- Majd elmondom... öö... utána az étteremben, ahol dolgoztam... ott olyan más volt, mint itt, a színpadon... teljesen más... kicsit engedékenyebb, és viccesebb is... de itt a színpadnál? Mint akinek nincsenek is érzései...
- Biztos van valami oka... nem?
- Lehet... de akkor is... hjaj. - sóhajtottam. - mindegy. És hogy is jöttél be csütörtök éjszaka hozzám?
- Öö... hát... öm... - dadogta. - Bemásztam az ablakodon.
- Mi? A harmadik emeleten vagyok, Te őrült! - "szidtam" le.
- A szerelmemért bármit! - majd megcsókolt. Amikor elengedte ajkaimat, nagyot sóhajtott.
- Mi az?
- Itt vagyunk... és én meg nem mehetek be a Színpadra...
- Az álarc miatt... igaz?
- Igen.
- Szeretlek! - csókoltam meg. - Jó éjt, szerelmem! Vigyázz magadra!
- Te is! - adott még egy búcsúcsókot. - Nemsokára találkozunk!
- Szia! - mondtam boldogan, majd gyorsan befutottam, lefürödtem, s álomra hajtottam fejemet.


Másnap reggel...
A Nap, ragyogóan mosolygott az égszínkék égbolton Cap Mary városában... Olyan tíz óra lehetett, de még így, egy vidám szombati napon is nagy volt a felfordulás... ahogyan a világ egyik leghíresebb színpadánál, a Kaleido Színpadnál is. Már mindenki korán fönn volt. A ma darab esti előadás lesz, tehát felnőtteknek szóló. Nem is csoda... a Dracula nem gyerekszemnek való. A főszereplők May Wong, és Leon Oswald. A kellékesek szerelgettek, és ellenőrizték a trapézokat, hogy minden rendben van-e. Leon, és May most éppen melegített... bár Leon nem szívesen. Nem nagyon szívlelte a lányt. Állandóan csak rámászott, és amint megtehette, még levegőt sem engedett neki adni. Ezt még talán-talán elviselte... de amikor Vanessa is társult hozzá... maga volt a katasztrófa fogalma.
Ekkor belépett az ajtón Layla Hamilton, Yuri Killien társaságával. Egy-két artista mosolygott a boldog páron. Leon pedig megköszönte az égnek, hogy betoppantak.

- May! Melegíts be, majd föl a trapézra. Vanessa... te meg... csinálj, amit akarsz, csak szállj le rólam! - vetette oda a lányoknak, majd unokahúgához ment.
- Szegény Te! - gúnyolódott Yuri.
- Te leszel a szegény, ha még egy ilyen beszólást intézel hozzám! - vágott vissza hidegen Leon.
- Fiúk, állj! - szólt közbe Layla, majd az ajtó felé pillantott. Kalos jött be.
- Mi ez a lazsálás? Tudtommal ma előadás lesz! Esti előadás! Melegítés, és próba! A Színpadomnál nincs pihenés! Gyerünk! Egy-kettő! - parancsolta. - Cathy! Gyere ide! - az írónő pedig odament hozzá. - Ma megjön Kenneth úr. Szeretném, ha ma tényleg jó lenne az előadás. Emellett, szeretné megnézni az új artistákat is. Mond meg nekik, hogy jöjjenek az irodámba, amint megjött Kenneth úr. Rendben?
- Á, a góré megjön! Rendben, kisapám, szólok majd nekik! De most dolgom van! Hé artisták! Föl a trapézra! - ekkor léptünk be az edzőterembe mi. Vagyis a szokásos kis csapatunk. ^^
- Bocsánat a késésért. - mondtam bocsánatkérően.
- Sora, és a többiek! Melegítsetek, majd gyerünk a táncrészleghez!
- Értettük! - lecuccoltunk a padra, majd fölvettük a balettcipőnket, s ahogy Cathy mondta, a táncrészleghez mentünk. Ott az olyan 10 artistán kívül még egy rózsaszín hajú, kicsit ráncos arcú férfi várt minket.
- Gyerekek! A lépéseket kívülről kell fújni! És egy ké' há'! Egy ké' há' Majd forgás! - közben mutatta a gyakorlatot. Jobb lábát fölemelte, s lábujjhegyre állt, majd elkezdett forogni. Gyorsan beálltunk a többiekhez, és utánoztuk a tanár mozdulatait. - Ügyesek vagytok! És most jobb láb hajlít, majd hátrazuhanás, és úgy forgás!
- Hátrazuhanás? Nem inkább hátra hajlás? - súgtam oda Rosettának.
- Ne kérdezd... neki ez a nyelvezete!
- Oh értem.
- Csönd legyen! Ha táncolsz csöndben, kell lenned! Talán maga jobban tudja, kisasszony? - üvöltötte le a fejemet, mire mindenki rám figyelt. - Ha annyira jól tudja, jöjjön ide, és mutassa be ennek a táncnak a koreográfiáját!
- De Uram, Sora még csak most jött, és nem igen tudja ezt a táncot! - ellenkezett Rosetta.
- Beszélni jobban tud? Látom Passel kisasszony, maga is inkább jártatja a száját, minthogy táncoljon! Maguk ketten! Ide, most! - üvöltötte. Mi pedig lassan odasétáltunk. - gyerünk, nem harapok! - mondta gúnyos mosoly kíséretében.
- Mit parancsol, tanár úr? - kérdeztem.


- Hjaj, mit akar már megint csinálni ez a vén bolond? - kérdezte Yuri.
- Nem tudom drágám, de előre sajnálom Sorát. - mondta Layla, s ezután egy picit balra nézett - az engem bámuló -, Leonra.


- Táncoljanak.
- Tessék? - kérdeztük egyszerre Rosettával.
- Azt mondtam, TÁNCOLJANAK! Mi ebben az érthetetlen?
- Értjük... - feleltem. - De mit táncoljunk?
- Amit, akarnak! De táncoljanak! Ha már ennyire tudnak fecsegni a magyarázásom alatt! - Rosetta aggódva, és kérdőn figyelt rám. Az én agyam meg lázasan gondolkodott... ekkor eszembe jutott valami.
- Egy pillanat! - mondtam, majd a táskámhoz léptem. Egy CD-t vettem ki belőle, s Rosettá-hoz sétáltam. - Igaz, a születésnapod csak jövő héten lesz, és ezt csak akkor akartam odaadni, de most már mindegy! Hol van a magnó? - értetlenül nézett rám az említett. Erre csak mosolyogtam.
- Ott a széken. - felelte a tanár.


Amíg odamentem, egy öreg, bajszos férfi jött be az edzőterembe. Kezében egy sétabot volt, arcán látszottak az év nehézségei. Fején egy sötét kalapot viselt, ahogyan a ruhája is olyan volt. Szemei kíváncsian csillogtak.

- Jó napot, Kalos! - köszönt halkan, a férfi pedig ijedten fordult meg.
- Mr. Kenneth. Jó napot! Bocsánat, azt hittem, csak délután érkezik meg... - felelte zavartan.
- Igen, de nem akartam késleltetni a dolgot. Mi folyik itt?
- A mi kedves tanárunk leszidta az egyik artistát... és most büntetésből táncolnia kell...
- Kíváncsian várom! - mondta mosolyogva.
- Jó napot góré... úgy értem... Mr. Kenneth.
- Áh, Cathy! Szia! - nevetett a férfi.


Ekkor betettem a zenét, s Rosettá-hoz fordultam.

- Amélia hercegnő! Kérem, engedje, hogy táncoljak magának! - mondtam.
- Sora... ez... - mondta a lány kicsit könnyes szemekkel.
- Kérem, engedje! - hajoltam meg.
- Miből gondolja, hogy tánca megfelelő lesz, hogy elismerésemet elnyerje?
- Csak had próbálhassam meg, felség! - mindenki értetlenül nézett ránk.
- Rendben! Táncoljon!
- Sora! Te hihetetlen vagy! - szólt Rod, egy magas, fekete hajú, és zöld szemű, 16 éves fiú.


"Egy tánccsoport állt, egy nagy, és kényelmes edzőteremben. Egy előadásra készültek, de valahogy nem ment nekik. Tökéletesre akarták fejleszteni, de mégsem ment a koreográfia.

- Sora! Ez nem fog menni! Ez a hajlításos rész, és a forgás... egyszerűen nem megy! - panaszkodott egy akkor még 13 éves, kicsit tépett hajú lány.
- Rosetta! Menni fog!
- De hogy?
- Öö... - majd elgondolkodott. - Rendben! - mosolyogta. - Amélia hercegnő! Kérem, engedje, hogy táncoljak magának! - idétlenül néztek rá.
- Mi?
- Kérem, engedje. - ekkor leesett nekik, mit akar a lány csinálni.
- Miből gondolja, hogy tánca megfelelő lesz, hogy elismerésemet elnyerje?
- Csak had próbálhassam meg, felség!
- Rendben! Táncoljon!

Majd a lány elkezdett táncolni. Eltáncolta az egészet, még a forgós, hajlítós részt is, még ha kisebb fájdalmai is voltak. Majd szép lassan mindenki beszállt, s végül "Amélia hercegnő" is. Befejezték...

- Látjátok? Ennyi volt!
- Neked aztán van fantáziád, Sora! - nevette Rosetta.
- Köszönöm! - hajolt meg."

Zene: Nightwish - Moondance. (Akit érdekel, itt meghallgathatja: http://youtube.com/watch?v=G6nMAamm3OE és készült hozzá egy Kaleido Star-os AMW is! ^^)

- Miről van szó? - nézett bambán a tanár, ahogyan sokan mások is.
- Yume, indíthatod! - kishúgom elindította.

Én pedig elkezdtem rá ráncolni. Először csak egy lassú rész jött, ahol én is a ritmusnak megfelelően táncoltam. Ezt a ritmust fölváltotta egy sokkal gyorsabb, és erőteljesebb zene. Akik ismerték ennek a táncnak a történetét, mind mosolyogtak. Rosetta középre sétált, s karba tett kézzel állt, miközben engem figyelt "hidegen". Én pedig táncoltam a hercegnőnek. Ekkor a gyors ütemet ismét fölváltotta a lassú rész. A barátaim összesúgtak, hogy beszállhatnak-e. Alig észrevehetően, de bólintottam. Szép lassan mögém jöttek, majd együtt, ugyan olyan lágyan, a furulya hangjára táncoltunk. Ám ismét a gyors tempó jött. Volt, ki szaltózott, volt, ki csak táncolt, de volt, ki forgott a saját tengelye körül. Majd 3-at tapsoltunk. Odaugrottam a hercegnő felé, s megfogtam kezét, majd együtt táncoltunk. Ahogyan mindenki más, mi is mosolyogtunk. Hátrahajlottunk, s most jött az a rész, melyet anno, akkor sokan nem tudtak megcsinálni. Amikor ennek vége lett, gondoltam megfűszerezem még ezt a kis műsort. Bele tettem a balett tanár táncmozdulatait is, Rosettával együtt. Olyan nagy tátott szájak, és szemek néztek ránk, mint amit még soha nem láttam. Magamban kacagtam a képükön. Ekkor a zene véget ért, s mi pedig meghajoltunk....