A rúd eltört... az volt a szerencsém, hogy egy ölelő kéz fonódott derekam köré... ha Ő nem lett volna itt, én biztos nem éltem volna túl... szorosan ölelt magához, miközben tartotta magát a kötélen. Erősen hozzábújtam, s átöleltem, majd én is megkapaszkodtam a mentőeszközbe. Megmentett... de nem csak engem, hanem a két csöppséget is... ők, ketten pedig aggódva figyeltek lentről, ránk.

- Sora! - sikította húgom, s Marion. Én, pedig ismét föltekintettem azokba a csodálatos tekintetekbe.
- Ki vagy? - kérdeztem.
- Az most nem olyan fontos, Sora.
- Mért?
- Mint mondtam, nem olyan fontos... ígérem, meg fogod tudni, de most sem az idő, sem a helyszín nem a legjobb...
- Legalább... legalább a nevedet had tudjam meg!
- Nincs nevem... - titokzatoskodott.
- Angyal... - suttogtam.
- Hmm?
- Angyal... olyan vagy, mint egy angyal... - ekkor ajkai mosolyra húzódtak.
- Köszönöm. - majd lehajolt hozzám, s egy félénk csókot lehelt számra. Ajkai puhák, s finomak voltak. Gyöngéden ízlelgette az én tulajdonaimat... hmm... az első csók... nem éppen így képzeltem el, kb. 10 méter magasan lógva, ráadásul egy ismeretlentől. A lentiek semmit nem láttak ebből... szerencsénkre. - Most mennem kell.
- Látlak még? - kérdeztem félve.
- Megígérem! - majd a kötelet a kezembe adta, én, pedig beleakasztottam a lábamat. Szerencse, hogy tudtam, hogyan kell ezt csinálni... kötéltánc. Amint leértem rögtön visszatekintett rá. Biccentett egyet, majd eltűnt a szemünk elől.

A nagy tömeg körém gyűlt, s mindenki elismerően nézett rám. Húgom, s Marion is gyorsan odafutott, majd szorosabbnál szorosabban átölelt.

- Sora! Nővérkém! Úgy féltem! - mondta pityeregve Yume.
- Én is! - feleltem halkan.
- És itt állok a megmentő mellett... kérem, elmondaná, hogy mi a neve? - kérdezte Shelly, majd egy mikrofont dugott az orrom alá.
- Öö... Sora... Sora Naegino. - feleltem zavartan.
- Mi vezérelte, hogy fölmenjen, és segítsen azokon a gyerekeken?
- Nem tudom... egyszerűen... a... a tűzoltók nem értek volna ide, és túl nagy volt a tömeg, meg a veszély is... és hirtelen ötlettől fogva...
- És ki volt az a férfi? - vágott a szavamba.
- Magam sem tudom... de az biztos, hogy egy Angyal...
- Hmm... Angyal... - ismételte.
- Bocsánat, de nekünk most mennünk kell. - majd így is tettünk, s már el is hagytuk a "közönséget", amikor megpillantottam egy vérvörös rózsát, egy cetlivel az oldalán. Fölemeltem. "Sora" Olvashattam. - Angyal! - mondtam, majd egy gyöngéd puszit leheltem rá.
- Mi az, Sora? - kérdezte Marion.
- Ő biztosan egy angyal! - majd beleszippantottam a gyönyörű rózsába. A két lány értetlenül nézett rám.
- Menjünk haza! - mondta Yume.
- Rendben! - feleltük.

Hazafelé sétálva a rózsába fúrtam tekintetemet, s ajkaim mögött egy alig látható, boldog mosoly foglalt bújt meg. Yume is mosolygott, s Marionnak a következőket mondta, de halkan:

- Szerintem becsavarodott...
- Hát... szerintem is... egyfolytában sóhajtozik, és azt a virágot bámulja... - helyeselte Marion, majd nevettek.
- Héé, ti meg mit nevettek itt? - kérdeztem.
- Semmit! - felelték.
- Marion! Te hol is laksz?
- Én abban a lakóházban. A 3. emeleten, a 38. szám alatt.
- Értem. Nos, te mikor érsz rá, hogy kötéltáncot tanítsak?
- Igazság szerint, suli után bármikor. De mondjuk holnap hétfő, és szünet, tehát akkor is szabad vagyok.
- Rendben! Akkor holnap érted jövök... hmm... sajna nincsen semmilyen kötelem, de én például korlátokon tanultam meg egyensúlyozni. Szóval majd lemegyünk a játszótérre, s ott fogunk gyakorolni. Oké?
- Rendicsek! De... Anyuék még nem biztos, hogy megengedik...
- Meg fogják engedni! Akkor majd holnap, olyan 10 és 11 között följövök. Rendben?
- Oké! És köszönöm szépen, Sora, hogy ennyi mindenben segítettél... annyira hálás vagyok nektek! - majd átölelt.
- Semmiség! Na, akkor mi most megyünk, és holnap találkozunk! Szia Marion!
- Sziasztok! - majd eltűnt egy nagy, bordó színű ajtó mögött, s mi is nem sokára otthon ültünk.
- És most szépen beszámolsz, hogy ki ez a fiú, aki elcsavarta a fejedet.
- Nem tudom, Yume... de olyan... a tekintete... olyan csodálatos, és páratlan, és ahogyan csókol...
- Mii? Ti csókolóztatok?? - akadt ki.
- Igen, megcsókolt.
- Azta! Ez nem semmi! Pedig nem is ismered... és milyen volt?
- Héé, milyen kíváncsi itt valaki! - nevettem. - De hogy őszintén válaszoljak... fantasztikus... bár nem éppen így képzeltem el az első csókomat, de... most már mindegy. És tudod, mi aggaszt?
- A-a.
- Hogy egy idegen... és mégis beleszerettem...
- Ha te 2 perc alatt ennyire beleszeretsz valakibe, akkor mi lesz velem? - aggodalmaskodott. - Én biztos, hogy nem leszek szerelmes!
- Hahaha! - nevettem. - Egy ideig én is így voltam... de most... - ekkor kopogtattak, s az ajtóhoz sétáltunk, majd kinyitottuk. - Szia Enma! Mi járatban?
- Azonnal gyertek velem! - majd megfogta a kezünket, s húzott az ő lakosztálya felé.
- Mért? - beinvitált az ajtaján, s leültetett a TV előtti kanapéra.
- Ezt figyuzzátok! - majd bekapcsolta a TV-t.
- "... És a lány, ki alig volt több 18 évesnél, mit sem törődve életével, és az őr elutasító szavaival, fölmászott a kisgyermekek kabinja felé. Ekkor - mint ahogy azt a képeken is lehet látni -, a kabin tartócsavara meglazult, így az elvesztette egyensúlyát. Ekkor váratlanul megjelent egy másik személy is, aki segített a mentésen. Az álarcos férfi segített a bajbajutott embereken. A mentőakció sikeres volt, a két kisgyermeket meg tudták menteni, ám a rúd, melyen álltak eltört. Még pont idejében kapta el a lányt. Ezután leengedte. Riporterünk, Shelly Norstong-ot hallhatják:
- ... Kérem, elmondaná, hogy mi a neve? - kérdezte Shelly.
- Öö... Sora... Sora Naegino.
- Mi vezérelte, hogy fölmenjen, és segítsen azokon a gyerekeken?
- Nem tudom... egyszerűen... a... a tűzoltók nem értek volna ide, és túl nagy volt a tömeg, meg a veszély is... és hirtelen ötlettől fogva...
- És ki volt az a férfi?
- Magam sem tudom... de az biztos, hogy egy Angyal...
- Ezeket felelte a megmentő. Egy Angyal... És most sporthíreinket hallhatják...r1; - hangzottak a műsorvezető hangjai.

Eközben a börtönben, egy férfi, ki nem olyan régen került oda, nézte az adást.

- Hmm... Sora... Te tényleg fantasztikus vagy! - mondta, csak úgy magának, Nick.



Enma kíváncsian tekintett rám.

- Elmondanád, hogy mi a fészkes fenét csináltál Te?
- Én...
- Meg is halhattál volna...
- De...
- Le is zuhanhattál volna...
- Enma...
- Neked elgurult az egyik kereked?
- Nem, de...
- Hát ezt nem hiszem el...
- Enma... Nyugodj le...
- Hogy nyugodhatnék le? Az Istenért Sora!
- Jól van... Ebből elég... nem haltam meg, látod? Itt vagyok, és hallgatom az oktatásodat... azon kívül... nem gurult el a kerekem, és elhiheted... Van még valami?
- Kérlek, legközelebb, ha hősködni akarnál, ne ilyen körülmények között csináld... már azt is elhinném, hogy Te voltál a lány, a bankrabláson...
- Ő volt! - szólt közbe Yume.
- Yume! - néztem rá nem éppen kedves tekintettel.
- Te voltál? - nézett rám Enma.
- Hjaj! - sóhajtottam. - Igen, én voltam.
- Mii? De... Sora! Ez...
- Pénteken történt... megkaptam a fizetségemet, és Yuméval elmentünk a bankba... ott egy férfi ki akarta rabolni a bankot. Fegyvere is volt, mindenki rémült volt, és a földön feküdt... De szegény csak elkeseredett volt... mindent, és mindenkit elvesztett... gondoltam beszélgetek vele... és beszélgettem is... elmondtam az én történetemet is, és elmondtam, hogy az álmaimnak élek... és megkérdezte, mi az álmom. Elmondtam. És mutattam neki pár trükköt. De ez az, nem értem, hogy mért kell túlbonyolítani a médiának mindent. A bolhából elefántot csinálnak. Még hogy "az életét kockáztatva" ... na persze...
- Tehát... tényleg... te voltál az a lány... hah... Sora... - hitetlenkedett Enma.
- Igen. Én voltam. De most megyünk, mert elfáradtunk! Szia! - integettem, majd kisétáltam, vissza a mi házunk felé.


Este volt már... pontosabban éjszaka. Még mindig nem tudtam elaludni. Az ablakomban ültem, miközben néztem a fehér holdat, mely most az égbolton mosolyog. Angyal járt az eszemben.

- Ha Angyal nem lenne, lehet, hogy én már nem élnék? És vajon mikor látom őt ismét? - tűnődtem magamban. - Áh ez így nem fog menni... Úgysem fogok tudni elaludni... elmegyek sétálni... - jutottam döntésre.

Így is tettem. Fölvettem a farmeromat, egy pólót, meg egy kabátot rá, s kiléptem az éjszakába. Utam a tengerparthoz vezetett. Hallgattam halk morajlását, miközben cipőmet levettem, s immár szabad lábammal sétálgattam a puha fehér homokban. Ekkor megpillantottam valamit. Egy vérvörös, hibátlan rózsát. Ott pihent, pár méterre tőlem, a homokban. Odamentem, majd lassan fölemeltem.

- A vörös rózsa. A szenvedély, a szerelem, és a vágy megtestesült szimbóluma. - hallhattam egy mély, érzéki hangot. Megfordultam.
- Angyal! - suttogtam. - Te mégis...
- Mit keresek itt? - mosolyodott el. Arcát megint álarc takarta, de a hold fényétől tökéletesen láttam minden testrészét. Fekete hosszú ujjú pólóba, s szintén fekete nadrágba öltözött. - Hisz nem megígértem, hogy fogsz még látni? - kérdezte boldog mosollyal.
- De. - pirultam el, majd a rózsára tekintettem.
- De ha akarod, elmegyek...
- Nem, azt... azt nem szeretném! - feleltem zavartan. - Ez... Ezek a rózsák. Mit jelentenek?
- Akárhányszor megpillantok egyet, Te jutsz eszembe, Sora. - közelebb jött. A szívem olyan hangosan dübörgött, hogy talán egy dob pergetésével is fölérhetett. Majd elémért, s kezét, lassan arcomhoz emelte. Megborzongtam.
- Köszönöm. - csak ennyit tudtam mondani. Remek... Zavarban voltam. Méghozzá nem kicsit. "Na ez szép kislány... itt áll előtted a titokzatos szerelmed, ezt vártad, hogy itt legyen, erre meg meg sem tudsz szólalni... Fantasztikus!" - gondoltam magamba. - "Most meg mit tegyek?"
- Haha! - nevetett. - Elpirultál. - "Na ne!" Ha most nem voltam vörös, mint egy főtt rák, akkor semmilyen! - De még így is gyönyörű vagy! - felelte. - Gyere, mutatok valamit. - kezét nyújtotta, melyben elrejtettem az enyémet, s ezután gyengéden húzni kezdett. Pár perc múlva egy gyönyörű helységnél álltunk. Sziklaszirtek voltak körülöttünk, a tenger halkan susogott alattunk, miközben a Hold fénye világított. A tengerben virágszirmok bolyongtak, ugyanis nem messze tőlünk egy fa bontotta virágba öreg ágait.

- Ez gyönyörű! - sóhajtottam.
- Szerintem is. Nem rég találtam rá. És ilyenkor, mikor este van még gyönyörűbb! -lopva felé fordultam.
- Mesélj magadról, kérlek. - kérleltem.
- Rendben. - majd leült az egyik szirtre, s elkezdett mesélni. - A gyermekkorom nem volt épp kedves. A szüleink egy autóbalesetben meghaltak, s a rokonok, akikhez kerültünk, drága húgommal, nem voltak épp a legkedvesebbek. Elegünk lett, s ott hagytuk őket. Artistának tanultunk, s hamar el is sajátítottuk a légtorna apróbb trükkjeit. A húgomat is elvesztettem, elütötte egy autó. - itt fölsóhajtott. - És most egyedül éltem mindennapjaimat. De hála neked, most talán megváltozom. Sora, - itt felém fordult. - amióta megláttalak, éreztem, hogy új szakasz jön majd az életembe. Belédszerettem. És ezt most nem csak így mondom... ez igaz, mert itt érzem. - kezét a szívéhez emelte. - Itt, legbelül.
- Akármennyire is hihetetlen, de én is... én is érzek irántad valamit. Pedig... aligha ismerhetjük egymást egy fél napja? - nevettem. Átölelt. Hihetetlen nagy nyugalmat, s boldogságot éreztem. - Mondd, mért rejted maszk mögé arcodat?
- Mert attól félek, ha megtudod kit, rejt, már nem fogsz szeretni...
- Olyan ronda vagy? - viccelődtem.
- Hát... - nevetett ő is. - Nem, nem erről van szó... Csak elég sok ember ismer...
- Tehát Te egy híres ember vagy...
- Igen. De rólam ennyi elég... most Te mesélj magadról.
- Hmm... Az én gyermekkorom sem volt valami fényes... a szüleim meghaltak, még kiskoromban... 10-11 éves voltam akkor. Nekem is van egy húgom, Yume. Csak ő maradt meg nekem. A nagynéném egy boszorka, és annak a lánya... szintén... 5 éves korom óta az az álmom, hogy artista lehessek. Édesanyám is egy híres artista volt. Hana Hamano. Japánból származott. Aztán megismerkedett édesapámmal, Alden Naeginoval. Összeházasodtak. Nagyon boldogak voltak, és akkor még boldogabbak, amikor én, és Yume a világra jöttünk. De aztán édesanyámat egy szörnyű betegség elvette tőlünk, míg édesapám egy autóbalesetben halt meg. 12 éves koromban egy Carlos nevű férfi vett a szárnyai alá, s a cirkuszába léphettem föl. Ott kerestem a pénzem, de aztán neki el kellett mennie, - itt fölsóhajtottam - s vitte magával a cirkuszát. És most egy étterembe dolgozom, meg emellett tanulok. De nagyon szeretnék egy cirkuszban dolgozni... Nem, muszáj nekem előadóként, megfelelne nekem a koreográfus, vagy a kellékes szerepe is... tudod... ha fölléphetnék egy színpadon, azt csak is úgy tenném, ha nem lenne viszály, és veszekedés... egy csaták nélküli színpad. Ez olyan jó lenne. - elmosolyodott. - De ezt majd csak akkor, ha majd minden gondunk megoldódott... így 18 évesen... na jó... még nem vagyok 18 éves, a jövő hónapban leszek az, de... nem olyan könnyű az élet. - fejeztem be a történetemet.
- Sora?
- Tessék?
- Megcsókolhatlak?
- Öö... öö... i-igen. - feleltem zavartam.

Ő, pedig lassan egy csókot lehelt ajkaimra. Gyengéden ízlelgette, fejét egy picit balra döntötte. Eme csók fölért a méz ízével is. Egyik kezét a hátamra helyezte, míg a másikat a fejemhez. Én is hasonlóképpen tettem. Beletúrt a hajamba, csakhogy még jobban mélyítse a csókot. Nyelvével körülírta először az alsó, majd a fölső ajkamat, majd gyengéden utat tört, s kisebb csatát vívott az én tulajdonommal. A csókot végül a levegőhiány vetett véget. Szemébe néztem, melyben föl véltem fedezni a szerelem lángoló tüzét. Átölelt.

- Köszönöm! - feleltem halkan.
- Gyere, mert ideje lenne hazamenni... a végén még megfázunk...
- 25°C-ban?
- Öö... igen! - mondta.
- Rendben, akkor menjünk! - fölálltam, s leporoltam magamat. Átölelve mentünk végig a tengerparton, s nem sokára már a házunk ajtaja előtt álltunk.
- Tehát itt laksz?
- Igen, itt. Nem valami nagy szám... de kényelmes.
- Hát igen.
- Mikor látlak legközelebb? - kérdeztem.
- Nem sokára, szerelmem.
- Rendben, akkor jó éjt! - majd indultam volna be, de a keze megállított. Gyengéden megfogta a kezemet, majd visszahúzott. Ismét megcsókolt.
- Neked is, jó éjt! - felelte.

Ezután én szép lassan fölsétáltam a szobámba, s immár boldogan aludtam el, puha párnáim között...

Folytatása következik...