Este az ágyamon ülve, a telihold fényében gyönyörködtem. Egész nap a délutáni esetről gondolkodtam. "Leon Oswald a Halálisten! Ő nem áll le pincérlányokkal cseverészni... és nem ad csak úgy pénzt... mellesleg ő mindenkivel hideg, amióta a húga meghalt..." - jutott eszembe Clara szava.

- Én magam sem értem... de valahonnan... olyan ismerős... de honnan? Áh... - sóhajtottam. - Mindegy... jobb lesz, ha elteszem magamat holnapra... ugyanis, holnap megyünk a bohóc fesztiválra. - itt elmosolyodtam.

Még gyorsan átmentem a szomszéd szobába, hogy megnézzem, húgom alszik-e. Természetesen igen, aludt már. Odamentem hozzá, betakartam, s egy puszit adtam puha arcára.

- Jó éjt! - suttogtam.
- Neked is! - felelte halkan. Mosolyogtam, majd visszakullogtam a szobámba, s álomra hajtottam fejemet...


Másnap reggel...

Egy gyönyörű álmot álmodtam... volt egy férfi... arcát álarcba rejtette... épp már ott tartottam, hogy leszedem róla, s megtudom, ki ő, amikor egyszer csak valaki rámugrott...

- Sora, Sora! Kelj föl! Ma van a bohóc fesztivál! Gyere, menjünk! Kelj már föl!
- Yuhummeee... - ásítottam. -Mit mondtál? - kérdeztem álmosan.
- Jaj, Sora, ne csináld ezt! Gyere, keljél!
- Rendben, rendben, kelek! Csak még 5 percet! - azzal magamra tettem a párnát.
- Oké! Te akartad! - majd elkezdett csiklandozni.
- Jaj, ne, ne, csak csikizést ne! - nevettem. - Rendben, fölkelek, hercegnő! - Yume arcán egy diadalittas mosoly bújt meg.

Kikecmeregtem az ágyból, gyorsan letusoltam, és fölvettem egy farmernadrágot, és egy fehér toppot, lábamat egy edzőcipőbe rejtettem. Még megreggeliztünk, és utána elindultunk a bohóc fesztiválra. A tengerparton sétáltunk végig. Sokat nevettünk, és hülyéskedtünk. Aztán egyszer csak megpillantottunk egy kislányt. A tengerparton ült. Szomorúan nézte, ahogyan a tenger hullámai a lábával játszadoznak. Haja aranyszínű volt, s egy egy részes ruhát viselt, melynek fehér volt a színe. A húgommal lehetett egyidős.

- Öm... szia! - köszöntem neki.
- Szia! - köszönt szomorúan, majd tekintetét visszaküldte a tengerhez.
- Elmondod, hogy mi a baj? - kérdeztem, s közben leültem mellé.
- Szerettem volna elmenni a Bohóc fesztiválra... de sajnos nincs ilyesmire pénzünk... tudod... artista szeretnék lenni... és a bohóc fesztiválon lesznek artisták... és nem láthatom őket... - kezemet a fejére helyeztem, majd megsimogattam. Yume mosolygott.
- Ha akarod, velünk eljöhetsz... - ajánlottam fel.
- Mi? Tényleg? - szeme csillogott, majd ismét elszomorodott. - nem mehetekr30;
- Mért?
- Mert a jegy drága... nem szeretnék a terhetekre lenni...
- A pénz nem fontos... - feleltem. - szóval, artista akarsz lenni... akkor... nem kell semmivel sem fizetned, vagyis... azzal kell majd kárpótolnod, hogy követed az álmodat...
- A Kaleido színpadra nem olyan egyszerű felvételt nyerni... csak a legjobbakat veszik föl... és a kötéltáncot is figyelik... Nekem meg a kötelek nem mennek... - mondta könnyes szemekkel.
- Ezen, könnyen segíthetünk!
- Hogy?
- Majd tanítalak én kötéltáncot.
- Te... Te is artista vagy?
- Hát... igen... valami olyasmi! - nevettem zavartan.
- Köszönöm! - majd átölelt.
- Szívesen! Nos, akkor irány az a Bohóc fesztivál, még mielőtt mindent jegy elkelne! - mosolyogtam. - Egyébként a nevem, Sora, és a Tied?
- Marion. - felelte.
- Az enyém Yume. - válaszolta.
- Akkor, gyertek! - majd elindultunk, egyenesen a Bohóc fesztivál felé...

Odaérve rengeteg minden tárult a szemünk elé... mikor beértünk, egy bohóc üdvözölt minket, s egy-egy lufit nyomott a kicsik kezébe. Nekem, pedig egy virágot adott. Az egyik bohóc zsonglőrködött, a másik a kisebb gyerekekkel viccelődött. Egyszóval, megvolt a hangulat.

- Kértek vattacukrot? - kérdeztem.
- Igen! - felelték egyszerre. Yume, és Marion nagyon jó barátnők lettek. Megvettem a vattacukrot, és a kezükbe nyomtam.
- Köszönjük!
- Szívesen! Nézzétek, milyen szép, és nagy az az óriáskerék!
- Igen! De én félek, nem merek fölülni! - felelte húgom.
- Semmi baj! Bár onnan föntről nagyon szép a kilátás! - mondta Marion.
- Ebben egyet értek! - mosolyogtam.

Kicsit távolabb egy barna hajú nő állt, kezében egy mikrofonnal, és egyenesen egy kamerába nézett.

- Jó napot! Shelly Norstong vagyok. Az immár 8. alkalommal megrendezett Bohóc fesztiválra ismét rengetegen jöttek el. Sok minden van itt, és rengeteg gyerek örülve sétálgat a pultok közt. Hamarosan kezdődik az Seven Artista előadása. Akinek kedve támadt eljönni ide, az ne késlekedjen! Még mindig van pár órája! - mosolygott. - a mai nap folyamán még jelentkezünk.


- Sora! Most jönnek az artisták! - ujjongott Marion.
- Rendben, akkor menjünk!

Azzal elindultunk a kisebb színpad felé... az első sorban még volt pont három hely. Én ültem középen, mellettem a két kicsi.

- Már alig várom, hogy láthassam a kedvencemet! Képzeld, őt is úgy hívják, hogy Marion... Igaz, ő kötéltáncos, és remekül csinálja... gondolkozott azon, hogy a Kaleido Színpadon dolgozzon, mint előadóművész, de inkább a barátaival maradt... persze egy-egy előadásra el szokott jönni...
- Értem! Ő a példaképed?
- Igen, nagyon szeretem! Tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy megszerettem az artistákat... még kiskoromban láttam egy előadást, amiben ő volt az egyik főszereplő.
- Akkor megérdemli... nos, mindjárt kezdődik! - mosolyogtam, majd ő is elmosolyodott. - Minden rendben, Yume?
- Igen, csak olyan furcsán érzem magam... mintha... mintha valami történni fog... valami rossz... és mintha valaki... valaki figyelne minket... - végül is igaza volt... akkor tényleg figyelt valaki... nem ember volt... hanem egy kis lény... ott lebegett Yume vállánál... bár akkor még nem láttam őt.
- Remélem nem! - feleltem.

A színpadra egy bohóc lépett föl... piros orra volt, kék haja, és nagy ruhája, illetve cipője... szíve fölött egy sárga virág díszelgett.

- Jó reggelt gyerekek! - köszönt a bohóc. - Mr. Bohóc a nevem. (XD) - integetett egy kislánynak, aki szintén az első sorban ült. Az egy nagy vigyorral jutalmazta a jelenetet. - Nos, mindenki a Seven Artistákat várja... Akkor jöjjenek!

Azzal besétált a hét artista a színpadra.

- Jó napot minden kedves jelenlévőnek! - mondta egy magas, barna hajú fiú. Marion informált, hogy a neve Mark. - Az első jelenet drága Andrew barátunk fogja bemutatni... következzen a Keréktánc produkció! - majd lementek a színpadról, kivéve egy ember, Andrew-t.

Andrew szintén egy magas, helyes, és jó testalkatú fiú volt. Egy ezüst ruha volt rajta, mely kiemelte sötétkék szemét. A színpad közepén állt. Ekkor egy hatalmas kerék gördült be, ő, pedig belemászott a tárgyba. Látszott, hogy nagyon szereti, amit csinál... szeretettel, beleadással. Szinte eggyé vált a kerékkel. Még én is elcsodálkoztam a tehetségén. Ő irányította eme hatalmas fém tárgyat. Igaz, így külső szemmel hihetetlennek tűnik, meg nehéznek is, de neki, ez olyan, mint az 1×1. Beakasztotta a lábát, s kéz nélkül irányította a kereket. Pörgött rajta, egyensúlyozott, s mindenféle trükköket mutatott be. Hatalmas taps volt a mutatványának jutalma.
Ismét följött Mark, és bejelentette, hogy most 2 fantasztikus diaboló előadóművész mutatványa következik. Anna, és Peter. Ahogy mondta, a két diabolós följött. Anna barna hajú volt, és citromsárga ruhát viselt, mely csillogott, és egy virág minta is tündökölt ruháján. Peternek is ilyen volt, csak neki narancssárgában. Kezükben ott volt a két, hosszú rúd, s a két diaboló. Anna kezében narancs, míg Peter kezében citrom színű pihent. Elkezdtek mutatványozni. Először csak amolyan bemelegítés szerű dobálásokat végeztek, de utána Anna átdobta Peternek a diabolóját, így ő már kettővel mutatványozott. Aztán Peter is ezt tette, csak fordítva. Míg Anna kettővel szerepelt, addig Peternek is bedobtak egy újabb tárgyat. Majd egymásnak dobálták, s egyre több diaboló repült. Szám szerint öt. Aztán elkezdtek forogni, s így dobálták egymásnak a tárgyakat. Fölmentek a kifeszített kötélre, s ott folytatták mutatványukat. Egyszerűen fantasztikusak voltak. Az ő jelenetüknek is vége lett. Mark ismét informált bennünket.
A következő párocska egy alig 18 éves fiatalokból álltak. Ő artisták voltak. A mutatványuk fantasztikus volt. Nem sima trapézon szerepeltek, hanem körtrapézon. Ezt úgy kell elképzelni, hogy van egy fehér, nagy, kör alakú trapéz, mely oldalra forog. Te irányítod az egészet. Akkor leng, amikor Te is. Tenshi és Aruka (Japánból származtak) nagyon hajlékonyak voltak. Szerintem ez a jelenet, egy szerelmespárról szólt, akik soha nem lehetnek együtt... a lány hófehér ruhában, mely csillogott, úgy, ahogyan a haja is... csakugyan fehér álarc volt rajta. A fiúnak, azaz Arukának ennek az ellentéte... öltözéke koromfekete volt, s koromfekete álarca. Eme álarc az egész fejét eltakarta, kivéve ajkait. A közönség még a haját sem láthatta. Forogtak, leírhatatlan sebességgel, miközben egyik trapézról a másikra szálltak. Majd a végén elkapták egymás kezét, s egy trapézra érkeztek, átölelték egymást. Őket is óriása taps fogadta.
És következett az utolsó jelenet, melyben Marion és Mark szerepelt. Kötéltáncosok voltak. A mellettem ülő kicsi Marionra pillantottam. Tekintetében hatalmas boldogságot, és rajongást láttam. A színpad most szinte kötelekből állt. Ha jól emlékszem három kifeszített kötél volt, és kettő, mely függőlegesen lógott lefele. A két huszonéves fölmászott az egyik, alacsonyan lévő kötélre. Markon egy sötétkék ruha volt. Marionon, pedig egy tűzpiros, mely illet szőkésbarna hajához, s kékes szeméhez. Pont, mint tűz és víz. Az ő előadásukban is éreztem a lehetetlenséget, hogy soha nem lehetnek együtt. Marion szenvedélyesen, s szerelmesen táncolt, ugyan akkor pusztítóan, mint a tűz. Mark, pedig ennek az ellentétével: visszafogottan, lágyan, viszont Ő is szerelmesen. Marion most éppen kézen állt az egyik kifeszített kötélen. Kezeivel egyensúlyozott, miközben lábait spárgaállásba állította. Mark az egyik lógó kötélhez ugrott, s fejjel lefelé lógott. Oda lendítette magát a lányhoz, miközben lábával megtartotta magát. Átkarolta a derekát, s fölhúzta magához. Egymást ölelve ugrottak. Leírhatatlan szenvedéllyel táncoltak... mintha szerelmesek lennének... egymásba, s a kötéltáncba is. Hamarosan az ő számuknak is vége lett. Bejöttek a többiek is. Marion és Mark a legmagasabb kötélen állt, Tenshi és Aruka kicsit alattuk, egy-egy körtrapézon, míg Anna és Peter egy sima trapézon álltak, de ők diabolóztak. Ezután egy hatalmas kerék, illetve Andrew jelent meg, majd egyszerre hajoltak meg. Szinte mindenki állva tapsolt, volt is mért. Mivel ez a Bohóc fesztivál volt, egy kis meglepetés járt a közönségnek. Az első sort fölhívták a színpadra. (Itt csak gyerekek ültek, rajtam kívül.) Marion és Yume nagyon boldogok voltak... nagy mosollyal léptek föl a porondra. Kaptak egy aláírást, s egy kisebb csomagot, s egy kisebb puszit. Ezután meghajoltak, s levonultak a színpadról.

- Köszönjük, hogy eljöttek! Reméljük tetszett az előadás! És most, mindenki fáradjon föl a színpadra! Kapnak finom cukorkát! - mondta Mr. Bohóc.

A gyerekek a cukor hallatára fölléptek, s mindenki vett magának a finom édességekből.

- Na, hogy tetszett? - kérdeztem.
- Egyszerűen fantasztikusak voltak! Láttad Mariont? Nagyon ügyes volt! Ugye?
- Hát persze, Marion, de nekem a Keréktáncos is tetszett... és a diabolózó pár is! - mosolyogtam. - És neked Yume? Szerinted melyik volt a legjobb?
- Nekem mindenki tetszett! De gyertek! Meg akarom csodálni az óriáskereket, igaz félek, de meg akarom nézni... ~ Mintha valami baj lenne arrafele... - tette hozzá magában.

Ahogy húgom kérte, a következő úti célunk az óriáskerék volt. Nagy tömeg gyűlt köré.

- Shelly Norstong vagyok! Épp most hallottuk a hírt, hogy a Bohóc fesztiválon, az óriáskeréknél egy 5 illetve egy 7 éves lány testvérpár, az egyik kabinban benn ragadtak. Ugyanis az óriáskerék hajtóműve leállt, ezért szerencsére nem forog, ám az ő tartócsavarúk kilazult, így bármelyik pillanatban leszakadhat. A tűzoltókat már értesítették... reméljük, hogy minden rendben lesz addigra, amíg ide nem érnek. - adta az információkat Shelly.
- Az a tartócsavar nem fogja tovább bírni... - mondtam.
- Igen! Úgy tudtam, hogy valami baj fog történni itt!
- Marion, Yume! Ti maradjatok itt!
- De Sora, hova mész? - kérdezte aggódva Yume.
- A tűzoltók nem fognak ideérni... ha meg igen, akkor már túl késő lesz.... Az a két gyermek ott meg fog halni, ha nem segítünk rajtuk... szerencsére nincsenek olyan nagyon a magasban... kb. 10-11 méterre tippelek. Mindjárt jövök!
- De Sora! - hallottam még húgom aggódó szavait.


Megpróbáltam előre tolakodni... nagyjából sikerült is, ám egy őr megállított.

- Kérem, menjen hátrébb! Kell a hely a tűzoltóknak.
- Oh, igen, és hol vannak?
- Hamarosan megérkeznek, és most menjen hátrébb!
- Mire megérkeznek, addigra az a két gyermek meg fog halni!
- Bocsánat, nincs szárnyam, hogy fölrepüljek oda... - mondta gúnyosan.
- Hát igen... ennyire érdekel másoknak az élete... de mi lenne, ha a maga gyerekei lennék ott fönn? Akkor biztos, hogy nem ezt mondaná! És ha most megbocsát... - majd gyorsan átszaltóztam a feje fölött, s elkezdtem fölmászni, illetve ugrálni a kabinok között.
- Ez... bolond... - mondta az őr.

Én, pedig próbáltam minél gyorsabban a kiszemelt helyre érkezni. A kabinokban ülő emberek rémülten néztek rám, hogy mégis ki ez a lány, aki csak így ugrál. Nagy nehezek árán, de fölértem ahhoz a gyerekek kabinjához...

- Sziasztok! - köszöntem kedvesen, s próbáltam nyugodt is lenni.
- Kérlek, segíts! Meg fogunk halni! - sírta a 7 éves.
- Dehogy fogtok, majd én segítek nektek! - feleltem, de magam se voltam biztos a dolgomban. Ekkor a kabin hirtelen megmozdult. "Jaj ne!" -gondoltam magamban.
- Ááá! - sikította az 5 éves.
- Csss! - majd átöleltem, míg a 7 éves kezét fogtam. Ekkor a kabin ismét megmozdult, majd oldalra dőlt. Az ajtó kinyílt. Ekkor észrevettem egy kisebb, kiálló, vastag rudat. Gyorsan odaugrottunk.
- Segíts! - sírta a nagyobbik. Lentről sokan sikítottak.

A lenti tömeg hirtelen más felé nézett. Én, pedig egy suhanást éreztem, majd két erős kart a derekam körül. Megrémültem, de amikor láttam, hogy a kezében kötelek vannak, megnyugodtam. Segít... van, aki segít nekünk... hát mégsem vesztünk el!

- Ezt kösd rá a nagyobbikra. - hallhattam lágy, ám mély, s borzongató hangját. - Addig megfogom őt.
- Rendben! - feleltem, majd úgy is tettem.


Megfogtam a kötelet, s szép, lassan leeresztettük. Szerencsére nem volt olyan nehéz, és nem is lengett annyira. Pár perc múlva már talajt érezhetett a lába alatt. Odafutott pár ember, s kikötözték őt. A kötelet fölhúztuk. Ekkor megfordultam, s találkoztam egy viharszürke, páratlan tekintettel. Honnan... mégis honnan ennyire ismerős? Nem sok ilyen tekintettel lehet találkozni... de sajnos arcát nem láthattam, hisz álarc mögé volt rejtve. Egy pillanat! Ezt az álarcot már láttam... ilyet hordott Aruka is! De Aruka nem lehet, hiszen neki mogyoró barna tekintete volt. Akkor mégis ki? Több gondolkodásra nem volt idő, ugyanis a tartó rúd megmoccant. Hát igen... nehéz lehet három embert tartani. A kislány köré csavartuk eme mentőeszközt, s nagy nehezen, de leengedtük. Igen ám, de ekkor a rúd ismét megmoccant, s a kötél lengeni kezdett... ismét egy erős kéz fonódott derekam közé, miközben másik kezével segített tartani a kötelet. A lány egyenesben volt, s ő is, mint húga pár percen belül ismét a földön lehetett. Őt is kikötözték, és még pont időben, ugyanis a rúd eltört...

Folytatása következik...