" Kórház... Egy nagy üres, és színtelen terem, benne egy fehér ággyal, s négy személlyel. Az ágyban egy hosszú lila hajú, középkorú nő feküdt. Bal oldalán egy ugyan olyan kislány térdelt. Arca könnyektől ázott. Jobb oldalán egy szintén középkorú férfi ült, tekintete könnyes. Kezében egy két éves kislány pihent.

- Anya! Anya! Gyere haza! Hiányzol! - kérlelte a körülbelül tíz éves kislány.
- Te... is...nekem... - mondta erőtlenül.
- Anya, anya! Nem jöttél el a versenyre, pedig első lettem! - szipogta. - Megígérted, hogy mindig mellettem leszel! Most mért vagy itt? Anya!
- Mert...
- Sora! Kérlek kislányom! Hagyd az édesanyádat pihenni!
- De anya! - majd erősen megszorította anyja gyöngéd kezét.
- Kislányom... én mindig... melletted... leszek... mindig... - majd lehunyta szemét. Örökké... Az ablakon esőcseppek kopogtak. Ekkor egy hatalmas villám szelte át az egész várost, melyet egy mennydörgés kísért.
- Anya! Anya! - rázta meg a kezét. - ANYA!!! - üvöltötte."


- Anya NE!! - riadtam föl álmomból zihálva. - Miért? Miért kell... újra... és újra... átélnem? - zokogtam.
- Sora! Nővérkém, minden rendben? Már megint sírtál! - futott be 10 éves húgom.
- Yume! Igen, minden rendben! Csak... Megint...
- Anyával álmodtál, igaz? - kérdezte szomorúan.
- Igen... - hüppögtem. - Mindig ugyan azt álmodom, akárhányszor egy ilyen vihar lecsap ránk. Mért?
- Semmi baj nővérkém! Itt maradok veled!
- Rendben! - majd megtöröltem szemeimet, s húgomat átölelve, ismét elaludtam. De fél óra múlva föl is keltem... Az óra fél 6-ot mutatott.

Nagy nehezen kikászálódtam az ágyból, s a fürdőszobába sétáltam. Gyorsan letusoltam, s megmostam a fogaimat.

- Fél 6 van? - kérdezte húgom szemét dörzsölve.
- Igen.
- Akkor sietek.
- Yume! Nem, muszáj minden nap bejönnöd velem a munkába!
- De! Nem maradok itthon egyedül!
- Hát jó!
- Mindjárt kész vagyok! - felelte a kislány.

10-15 perc múlva mind a ketten készen voltunk. Rajtam egy sima farmer nadrág, s egy kék egyszerű póló volt. Yumén pedig szintén egy farmer, s egy póló tündökölt.

- Mehetünk? - kérdezte.
- Igen!

Pontosan 6 órakor a gyors kajáldánál voltunk. A székeket rakosgattam le... Yume dúdolgatott, miközben boldogan tekintett a világba.
Az étterem stílusosan volt berendezve. Az ajtó barna színű volt, s jobb oldalt volt elhelyezve. Hátul, s középen volt egy nagy pult, mögötte az italok, és az ennivalók, meg egy ajtó, mely a konyhába vezetett. A pulton a kassza, és poharak pihentek. Előtte sok-sok asztal, s székek voltak. Jobb oldalt volt egy kis folyosó, az illemhelyekkel ellátva. Sok-sok kép, és növény is helyet foglalt a helységben. Az egész piros színben tündökölt, de a narancssárga színt is föl lehetett fedezni. És ami a legjobb: nagyon is jól ment az étterem sorsa.

- Jó reggelt, Sora!
- Jó reggelt, főnök! Hogy van?
- Köszönöm jól! Szerencse, hogy holnap már szombat, és nem kell bejönni ilyen korán!
- Hát igen! - feleltem, majd letettem a széket.

Főnök, nevezzük Simonnak (Sájmon-nak) egy barna szemű, barna hajú - bár kicsit már őszült -, és duci férfi volt. Nagyon kedves, s megbízható ember.

- Sora! Szeretném átadni ezt a borítékot! - nyújtott oda egy sárga levelet.
- Mi ez? - kérdeztem kíváncsian, majd átvettem. - a... a fizetésem? De mért ilyen hamar kapom meg?
- Mert nagyobb szükséged van rá, mint a többieknek! - válaszolta.
- De főnök...
- Jól mondod, főnök... Én vagyok a főnök, tehát az van, amit én mondok! És most menjetek, mert el fogtok késni a suliból!
- Köszönjük! - majd átöleltem, s húgom kezét fogván kisétáltunk az étteremből.

- Nagyon aranyos a főnök bácsi, hogy odaadta a pénzt... - mondta mosolyogva Yume.
- Hát igen! De gyere, siessünk! - a borítékot belecsúsztattam táskámba, majd az iskola felé vettük az irányt.
- Jó tanulást, és vigyázz magadra, Yume! - adtam egy testvéri puszit arcára, amikor megérkeztünk.
- Rendben! Te is! Óra után itt várlak a portán!
- Oké! Szia! - integettem, majd a lépcső felé vettem az irányt.

Az osztályomhoz érve nagy levegőt vettem, és benyitottam. Már elég sokan ott voltak... Nem csoda: az óra 7: 47 percet mutatott. Az osztály egyszerűen volt berendezve. Középen a tanári asztal, egy földgömbbel, egy ceruza tartóval, melyben sok-sok színes ceruza, illetve toll hevert. És volt még ott valamilyen fehéres virág is. Mögötte a nagy, zöldes színű tábla, mely szép tisztára volt lemosva. Az asztallal szemben voltak az egyszemélyes padok. Az enyém a legutolsó rsorbanr1;, az ablak mellett volt. Elindultam a célom felé.

- Nocsak-nocsak! Sora Naegino is megérkezett. Nézzétek azt a szakadt ruhát. Ch! Milyen szánalmas egy lány ez! - szólt oda egy magas szőke hajú lány, Shina. Egy térdig érő rózsaszín gatya, és egy szintén olyan színű topp volt rajta. Eléggé beképzelt volt. Az ő padján mindenféle rózsaszín cuccok hevertek... Drága nyakláncok, smink, táska... Egyszóval olyan, amiről én csak álmodni tudnék... Vagy nem...
- Ja, hol vetted a ruhádat? A rCsóró vagyok, de nagyon, ezért a szakadt, és használt ruhák is megfelelnekr1; piacon? - szól oda egy szintén szőke hajú lány, Sharlot.
- Jó reggelt. - köszöntem oda szűkszavúan.
- Na mi az, ballábbal kelt fel a kisasszony?
- Nem, nem keltem fel ballábbal, csak valahogy nem szeretek olyanokkal társalogni, akiknek hajfesték van az agyuk helyén!
- M... Mit mondtál? - kérdezte vörös, dühödt arccal.
- Én semmit! De szerintem menj sminket ellenőrizni... Valahogy nagyon vörös lett az arcod! Nem vagy netán lázas? - kérdeztem nyugalommal, de gúnnyal a hangomban.
- Lányok! Menjünk! - majd elriszálták magukat, én, pedig leültem a helyemre.
- Hjaj! - sóhajtottam.
- Ez szép volt, Sora! - jött oda egy kedves lány.
- Mona! Szia! Hogy vagy?
- Köszönöm jól! Már csak ez az egy nap, és mehetünk a hosszú hétvégére! - mosolygott. Mona volt az egyetlen normális lány ebben az osztályban. Vállig érő, barna haja volt, s zöldes szeme. Arca a boldogságtól virított. Egy egyszerű farmernadrág, és egy kék topp volt rajta.
- Igen, én is nagyon várom! - mosolyogtam.
- Te hova mész? - kérdezte.
- Öö... Nem tudom... Most lesz majd, vasárnap a Bohóc fesztivál. És lehet, hogy oda elviszem a húgomat is! - feleltem.
- Az nagyon jó! Én elutazom a nagyszüleimhez, már rég láttam őket. Tudod, egy ilyen sima családi összejövetel... Meg lehet, hogy megyek lovagolni! - mondta fülig érő szájjal.
- Hát igen! Te meg a lovaglás... Mintha csak neked találták volna ki.
- Köszönöm! És hogy haladsz az artistaléttel?
- Az artistaléttel? Hmm... Igazság szerint megvagyok... De mostanában nincs nagyon sok időm rá... Sajnos... Tudod, munka, tanulás stb.
- Oh, igen, értem.

Most lépett be Mrs. Hercegnő az osztályba.

- Jaj, és képzeljétek: May Wonggal tegnap találkoztunk. És majd elmegyünk valahova kajálni! - mondta olyan nagy beképzeltséggel, hogy azt hittem elmerül benne. Bár mondjuk az egész csak egy nagy beképzeltség...
- May Wonggal? Leon Oswald barátnőjével? - kérdezte Sharpey aki egy szőkésbarna lány volt.
- Igen! Lehet, hogy holnap megyünk el valahova, nem tudom. - felelte.

Ekkor becsöngettek. Soha nem örültem még ennyire a csöngőnek. Legalább nem kellet az S-eknek a nyivákoló hangját hallgatnom. (S = Shina, Sharlot és Sharpey).
Nem sokat kellett várunk, bejött a biológia tanárnő.

- Jó reggelt, osztály.
- Jó reggelt, Mrs. Ahnol. - búgta az osztály.
- Akkor, beszéljünk génekről, meg az emberi fejlődésről! Lapozzatok a könyv 37. oldalára, és olvassátok el, majd jegyzeteljétek ki a lényeget. - mi követtük a tanár utasítását.

10 perc múlva, egy kopogást hallottunk.

- Hah... hah... - lihegett egy lány. - Bocsánat a késésért Mrs. Ahnol! Csak a...
- Semmi baj, Nora. Már megszoktuk... sipirc a helyére, majd lásson neki! - mondta a Mrs. Ahnol a vöröses szemüvege mögül. Illett is a hajához, mely szintén mélyvörös színben pompázott.
- Köszönöm! - majd leült.

Pár perc múlva egy nyivákolós visítást hallhattunk.

- Ááá! Úristen! Egy pattanás! - üvöltötte Shina.
- Jaj, Shina! Adjak valami púdert, amivel eltüntetheted? - kérdezte aggódva Sharpey.
- Shina! Befogná, kérem! Órán ülünk!Mellesleg megjegyzem, hogyha már a pattanásoknál tartunk, az része az emberi fejlődésnek! Benne van az anyagban! Olvassa el! Ha meg nem, akkor beírhatom az egyest az órai munkára.
- Egy pillanat, mindjárt kész vagyok! Rendben!
- Ez a csaj totál kész! - súgta oda Mona.
- Nekem mondod? - kérdeztem vissza.

Az óra további része nyugalmasan telt el.
Már azon kaptam magamat, hogy Yumét várom a portánál. Pár perc múlva már láttam is kishúgomat.

- Szia Yume! Na, milyen napod volt?
- Fárasztó! De viszont 5-ös lett a matekom! 2 hibám volt!
- Nagyon ügyes vagy!
- És neked? - kíváncsiskodott.
- Szintén fárasztó napom volt... Hát igen... Nehéz egy 18 éves lány élete... - mosolyogtam.
- Óh, igen! Nehéz?
- Nehéz! - bólogattam. - Nehéz, ha a közeledben van Sharpey, Sharlot, és Shina őfelsége!
- Jaj, már megint azok? - lépett ki az ajtón.
- Nem, még mindig! - válaszoltam. - De gyere, menjünk a bankba... Leadom a fizetésemet!
- Oksa. - majd elindultunk a bank felé.

Út közben sokat nevetgéltünk, beszélgettünk. Aztán beléptünk a hatalmas, fehér épületbe. Amint ezt megtettünk, a redőnyök lehúzódtak, s mindenki a földön feküdt.

- Mindenki maradjon ott, ahol van! Senki ne mozogjon! Ha értesíteni merik a rendőrséget az lesz az utolsó hibájuk! - majd elővette a fegyverét Az alakon egy fekete kalap, és egy hosszú kabát volt. Sötét szeme, s egy kisebb bajsza. - Hmm... Szép sokan összegyűltek. - mosolygott gonoszan, majd körbenézett. - No lám, no lám! Itt van Leon Oswald is! - majd elnevette magát. - Túsznak tökéletes lesz! - mondta, s a fegyverét a fejéhez emelte, amikor mellé ért. A levegő izzott a rémülettől, és a félelemtől. - Pakolja bele a pénzt! - parancsolt a bankárnak, aki a rémület miatt meg is tette, amit mondott. - Ha azt teszik, amit mondok, talán nem esik senkinek semmi bántódása.
- Sora! Félek!
- Semmi baj nem lesz, Yume! - próbáltam mosolyogni, majd fölálltam.
- Sora! Mit csinálsz?
- Hé Te! Maradj ott! - ordított rám a rabló. Nem tettem meg, amit mondott. - Azt mondtam, maradj ott!
- Sora, az Istenért maradj már ott! - üvöltötte Yume könnyes szemmel.
- Kérem, nyugodjon meg, és ne hadonásszon azon a fegyverrel. - a pisztoly rám szegeződött, s sokan kisebb sikítást engedtek meg maguknak. - Kérem! Nem akarok semmi gondot... - szívem a torkomban dobogott. - Mért... Mért jó ez, hogy kirabolja ezt a bankot? Mértr30; Mért teszi ezt?
- Hogy mért? - kérdezte gúnyosan. - Tudod, van egy olyan nap, amikor a szerencse rád talál... Lesz munkád, dolgozhatsz, és még a szerelem is megtalál... - majd fölsóhajtott. - De aztán a következő napmeg mindent elvesztesz.... És elhagy mindenki, mert egy szerencsétlen vagy!
- Értem... De ez akkor sem megoldás! Ezért kell kirabolnia ezt a bankot??
- Igen! Jó gazdag leszek, és utána eltűnhetek ebből a mocskos országból.
- Ebből a mocskos országból? Kérem, ne tegye! Semmi jó nem származik ebből! Mire jó ez?!
- Mi közöd van hozzá? - majd a fegyvert Mr. Oswald-hoz emelte. - Látod ezt a szépfiút? Neki mindene megvan... Pénz, hírnév, siker...
- Attól még ugyan olyan ember, mint Ön, vagy én... - feleltem. - Attól, hogy neki sikerült valami, még egy ember! Ő is valahonnan valahová jutott! Ezt maga is elérheti!
- Ch! Te nem vagy Leon Oswald rajongó? - kérdezte gúnyosan.
- Minden elismerésem az övé, mert igen, egy elismert, s félelmetesen jó artista. De attól még csak egy ember... Nem kell minden eldobnunk, ha egy hírességről van szó...
- Inkább fogd be, és menj haza apucihoz, aki majd ellát téged sok-sok csecsebecsével, és anyucihoz, aki majd vasal, mos, főz, és takarít rád!
- FOGJA BE! MÉGIS MIT TUD RÓLUNK? AZ ÉG ADTA VILÁGON SEMMIT! - üvöltötte Yume, majd odafutott hozzám könnyes szemmel.
- Yume, Yume! Csss! Maradj csöndben!
- Mégis mit tud rólunk? Mért mond ilyet? Maga nem tudja mi az igazi szenvedés. Magának csak pénz a fontos! De a pénzre másoknak is szüksége van... Ilyenek például a szegények, az árvák, a betegek, az otthontalanok, a nyomorultak...
- Yume! Csss! - majd letérdeltem, s magamhoz öleltem.
- Mért mondta, hogy mért mondtam ilyet? Nálatok nem az van, hogy anyuci apuci úgy táncol, ahogyan fütyültök?
- Nem...
- Nocsak, egy kivétel! - mondta gúnyosan a rabló, én, pedig könnyes szemeimmel ránéztem.
- A szüleink 8 éve meghaltak... - feleltem halkan.
- 8... 8 éve? Ezt... Ezt nem tudtam. - a gúnyos mosoly arcára fagyott. Húgom sírt.
- Anyám egy betegségben halt meg 10 éves koromban... Apám, pedig rá egy évre egy autóbalesetben... Egy viharban... Kisiklott az autója, elvesztette felette az uralmát, és az árokba zuhant... a helyszínen életét vesztette... Pedig... Pedig megígérték, hogy nem hagynak el minket... Mégis megtették...
- Akkor mégis... Hogyhogy itt vagytok? Ilyenkor nem árvaház, vagy gyám, vagy...
- Árvaház? Gyám? - kérdeztem gúnyosan. - Amikor megtudtuk, hogy apánk meghalt, rá egy napra elvették tőlünk a házunkat, így elvették tőlünk az egyetlen olyan helyet, ahol biztonságban érezhettük magunkat. Csak egy fénykép... - töröltem meg szemeimet. - csak egy fénykép maradt meg, melyen mind a négyen rajta vagyunk... Ennyi maradt a hatalmas villából, az álomból, melyben akkor éltünk... Aztán természetesen jöttek a gyámok, a nagynénénk, akitől rettegtünk, mert nagyon szigorú volt... Szinte édesanyámnak az ellentéte volt... Vert, bántott, és ugráltatott bennünket... ők voltak azok, akik elvették a házunkat, mondván, nekik nagyobb szükségük van rá... mi pedig a szolgái lettünk... nem volt, vagyis inkább nem lehetett beleszólásunk... amikor jött hozzánk valaki, akkor játszották a szeretett családot, aki aggódott értünk... a lánya, pedig mindig közbe tett nekünk... de 1 év után már nem volt szükségük ránk, elvittek minket egy épületbe... az árvaházba. Fél évig voltunk ott, abban a pokolbanr30; De megszöktünk... Az utcán éltünk... Télen fáztunk, éheztünk, és próbáltunk valami pénzt keresni... Nyáron... - itt elmosolyodtam. - Nyáron, pedig kezdődött az élet... Legalább is a számunkra... Az egyik nap a játszótéren voltunk... Yume hintázott, én, pedig a korlátnál álltam... Aztán hirtelen ötlettől fölugrottam a korlátra, és elkezdtem egyensúlyozni... Az emberek odagyűltek, és nézték a kisebb relőadásomat... Így kerestem a pénzemet. Pár hónapon múlva, egy férfi jött oda hozzám. A neve Carlos volt, egy cirkusznak az igazgatója. Megkért, hogy szerepeljek ott. Elfogadtam. 12 éves voltam akkor. Nagyon boldog voltam, pedig ott is volt egy-két olyan személy, akiket nem szívleltem... 4 évre rá Carlos, és a cirkusza elköltözött... Én, pedig itt maradtam... De szerencsémre addigra sikerült annyi pénzt szereznem, hogy egy házat tudjunk venni... Nem egy villára gondolok, hanem egy kis kényelmes házra, amiben ketten élhetünk... - néztem húgomra. - Ezután nem sokkal munkát vállaltam... Kora reggel keltem, utána iskolába mentem, majd délután megint dolgoztam... - itt ismét elmosolyodtam. - És most itt vagyok... Pedig higgye el, nekünk sokkal, de sokkal nagyobb szükségünk volt a pénzre... Mégsem jöttem ide, és raboltam ki egy bankot, hogy rHé! Képzeljétek, nekem nincsenek szüleim, meg árva vagyok, és van egy kishúgom, szóval kérlek, hadd raboljam ki a bankot! Haha... Hülyén is hangzott volna... - körülnéztem. - Remek... Egy kis önéletrajz. - vakartam meg a fejemet.
- De... De mégis... Hogy bírtad vagy bírtátok ki?
- Amikor a szüleim meghaltak, teljesen összetörtem... Sírtam... Naphosszakat... És higgye el, nem voltak barátaim... Nem volt egy olyan élő rokonom, akiben megbízhatok, persze a húgomon kívül... És senki nem szeretett... Senki nem adta meg azt a szeretet, melyet minden család, minden gyerek megkap. Aztán ahogy láttam Yume szomorú tekintetét, rájöttem, hogyha más nem segít nekünk, akkor majd mi segítünk egymásnak... És látja? Nem adtuk föl, de mégis itt vagyunk! Meg voltak álmaink, amiknek a mai napig élünk...
- És mik az álmaitok? - kérdezte.
- Hát, nekem az, hogy Yume normális körülmények között föl tudjon nőni, hogy minden problémánk megoldódjon, és a harmadik, hogy artista lehessek. - itt Leon tekintete fölcsillant. - De persze ez majd akkor, hogyha az első kettő teljesült... - mosolyodtam el.
- Artista? - itt Mr. Oswaldra nézett. - Akkor mutass nekünk valamit!
- Rendben... De igazság szerint zenére jobban menner30; - gondolkodtam el.
- Nekem van zeném... Mármint a telefonomon... - állt fel egy huszonéves fiú.
- Megnézhetem?
- Persze. - majd átnyújtotta a kívánt tárgyat, s én meg elkezdtem keresgélni.
- Ayumi Hamasaki? (Szerk.: Ő egy japán Jpop énekesnő. Akinek nem lenne ismerős, és aki szereti az Inuyashát, akkor annak az egyik openingjét énekelte. )
- Öö... Igen...
- Ez tökéletes lesz! Akkor egy kis érzéstánc, keverve az akrobatikustánccal. Hmm... - majd a rablóhoz sétáltam. - Ezt a kötelet kölcsönkérhetem?
- Tessék!
- Köszönöm! - majd egy hurkot kötöttem belőle, és a plafonon lévő kampóhoz erősítettem. - Akkor kezdődjék az előadás! Indíthatod. A zene címe: Ayumi Hamasaki - Evolution.
- (Szerk.: Szám: http://www.youtube.com/watch?v=wxqEXubyT_k&feature=related )

Elkezdtem táncolni, közben akrobatikus elemeket tettem bele... Szaltó, előre is meg hátra is... Forgások, ugrások... Lecsúsztam spárgába, a két kezemet előre tettem, majd behajlítottam őket, és földobtam magamat kézenállásba. Megpörgettem magamat, ezután a kötélhez ugrottam. Fölmásztam rá, majd valahogy a derekamra erősítettem azt. Elengedtem, s lefele forogtam. Sokan elsikították magukat. Én, pedig elmosolyodtam. Még idejében leállítottam. Ezután a korláthoz sétáltam, s egy szaltó kíséretében fölugrottam rá. Elkezdtem forogni, mintha csak a földön lettem volna. Megfűszereztem egy-két szaltóval. Utána lementem spárgába, ott a korláton. Megfogtam a kötelet, majd fölhúztam rá magamat, a lábaim még mindig spárgában álltak. Gyorsan pörögtem, majd a rablóhoz lendítettem magamat. Egy kézzel tartottam a kötelet, miközben levettem a fején lévő kalapját, s a falról visszaugorva, forogva a húgom fejére tettem.

- Héé! - nevetett, majd ütemre tapsolni kezdett.


A következő lendüléskor levettem, majd a fejemre tettem. A kötelet elengedtem, s a levegőben szaltóztam, majd a földre érkeztem, s tovább táncoltam. Amikor a szám vége fele ért, odafutottam, s visszaadtam neki a kalapját. Kicsit lihegtem, majd mindenki elkezdett tapsolni, a földön térdelve.

- Ho... Hol tanultál meg ilyen jól...
- Hmm... 5 éves korom óta artista akartam lenni... Rengeteg versenyt nyertem... De 10 éves koromban abbahagytam... Mondjuk, ha egyszer az alapokat megtanulod, azt már nem tudod elfelejteni! - mosolyogtam.
- Köszönöm!
- Mármint mit?
- Azt, hogy fölnyitottad a szememet...
- Szívesen.
- Akkor én most föladom magamat... - erre szomorúan néztem rá. - Semmi baj! Fölállhatnak. - fordult a túszok felé, majd a redőnyök fölnyitódtak, én, pedig Leonhoz sétáltam.
- Minden rendben, Mr. Oswald?
- Igen. - felelte szűkszavúan. Tekintete egybeforrt az enyémmel. Sokáig néztük egymást, ám egy gyöngéd kezet éreztem az enyémben.
- Sora! Gyere, menjünk! 3 óra is elmúlt már...
- 3 óra... Tudom... - elmerültem Leon szürkés tekintetében. - 3 ÓRA? - esett le. (nagyot koppant! XD)
- Hahaha!
- Héé ne nevess Yume! Neked egy halott nővéred lesz, hogyha nem érek be! - húztam mosolyra a számat, majd visszanéztem Leonra. - Akkor... viszlát. - majd rohanni kezdtem.
- Hé, Sora... Nem adjuk... le... a pénzt? - halkult el Yume hangja, ugyan is én már nem voltam ott, mert eszeveszetten rohantam az étterem felé...
- Viszlát. - mosolygott Yume, majd elindult kifele az ajtón.
- Szia... - köszönt Ő is.
- Leon! Hjaj, Leon! Minden rendben?
- Igen, May, minden...
~ Sora... Gyönyörű, erős lány, és fantasztikus... Azok a szemek... És mennyit szenvedett..
- ... oké Leon?
- Mi? Mit mondtál?
- Csak azt, hogy menjünk haza...
- Ja, rendben...
~ Meg kell tudnom, hogy hol lakik! Meg akarok róla mindent tudni! Vajon... vajon honnan ennyire ismerős? Mintha már találkoztunk volna... de hol? És mikor?

Folytatása következik...