|
Az utolsó remény
amandamcgrown 2008.10.19. 18:55
1. fejezet - Mindennek a kezdete... - Egy lány, aki barátnője gyászolása közben próbálja rendezni az életét. Szenvedés, csalódás, fájdalom, családi dráma, szeretet, boldogság a szerelem és az érzékiség fűszereivel meghintve.
A történetünk kezdetén, egy baleset helyszínén járunk. Nem más szenvedett balesetet, mint a Kaleido angyal. A feszültség levezetéseként háló nélkül kezdett el gyakorolni az edzőteremben. A korházban súlyos dolgokra derült fény. Már senki nem tudott segíteni a világhírű angyalnak. Leon ölelésében halt meg, pont úgy, ahogyan annak idején Sophie Oswald. A színpadok hercege ettől összetört és ugyanúgy viselkedett, mint annak idején, ami előtt Sorával végrehajtották az Angyalok Táncát. Rideg és elutasító természetét nem tették szóvá. Megértették, hogy min megy keresztül a fiú. De nemcsak Leon szenvedett. Az összes ember egyként gyászolta szeretett angyaluk halálát. Legfőképp családja, a szülei és barátai törtek össze. A színpad már nem visszhangozta Sora nevetését és hangját. De volt még valaki, akinek fontos volt még Sora, de még nem tudott a balesetről. Ő róla szól ez a történet. Már nem ugyanaz a színpad volt, mint előtte. Karlos az összetörés szélén ált. De nem tette tudta, hogy ha ő összetörik, akkor mindennek vége és a Kaleido Színpad örökre bezárhatja a kapuit.
Egy lány messze semmit sem tudott. Az amerikai hírek még nem értek el hozzá. Most még csak Cape Mary és Sora családtagjai gyászoltak. Ő viszont Argentínában volt vendégszereplésen, messze barátaitól és otthonától, Japántól. Igen. Ez a lány is japán akárcsak Sora. A szereplés a mindene. Nem kevesen mondták neki, hogy emlékezteti őket az angyalra. Nem is véletlenül találkozott ilyen emberekkel. Sorával a legjobb barátnők voltak az osztályban. Néha együtt is gyakoroltak, bár neki nem a Kaleido volt az álma. Csak vágyott oda. Elvégre nem kis dolog a világ leghíresebb színpadánál szerepelni. Két órával később megszólal a mobiltelefonja. Sora édesanyja hívta fel, hogy közölje vele a híreket.
- Szia Serill! Azért hívtalak, mert erről neked is tudnod kell. Kérlek, ülj le valahova, mert lehet, hogy rosszul fog érni! Nem szeretném, hogy valami bajod essen.
- Mi az, hogy ne essen bajom? Mindegy leülök. Mit szerettél volna elmondani?
- Sorának balesete volt. Meghalt. Háló nélkül ment fel a trapézok közé. Nem értem mi ütött belé, hiszen soha nem csinált ilyet mindig óvatos volt, amikor gyakorolt. Annyira fáj. De tudom, hogy neked is milyen nehéz lehet, hiszen olyanok voltatok, mint a testvérek. Ott vagy még? Serill? Serill! SERILL!!! Kérlek, ne tedd ezt! Szólj bele végre! Hallod?
- Bocsáss, meg itt vagyok csak… nem értem, ez hogy történhetett.
- Ne sírj, Sora nem akarná, hogy miatta szomorkodjunk.
- De ez akkor is. Bocsáss, meg leteszem a telefont.
- Megértem de ne tegyél örültséget!- Rendben ígérem. Most megyek, szia!
- Szia. - Rögtön el is tettem a telefonom és kirohantam az öltözőmből nem érdekelt hogy még a fellépő ruhámban vagyok. Gondolkodni akartam, és sírni.
- Serill hova rohansz?- Kiáltott utánam valaki de nem figyeltem ki volt az.
~Csak el innen. El messzire valahova ahol nem látnak sírni. Miért történt ez? Miért pont vele? Miért ő halt meg? Szívesen adnám oda az életemet, hogy őt megmentsem. Mond istenem, mért őt bünteted és miért nem engem? Ha bármit tehetnék érte gondolkozás nélkül, belevágnék. Várjunk csak! Ha Sora meghalt, akkor mi van az álmával, mi van a színpaddal? Most valószínűleg mindenki gyászol de, mi lesz utána? Megint csak csaták, amit annyira igyekezett teljesen eltüntetni? 2 éve a nagy része eltűnt az Angyalok Táncánál. Ott voltam láttam a csodát, ahogy nemcsak minket de a partnerét azt a valamilyen Oswaldot is sikerült megváltoztatnia. Én erre biztos nem lennék képes kötelesség ide vagy oda. Áh! Mindegy felhívom Midorit és elkérem tőle a színpadigazgató számát!~
- Szia, én vagyok bocs az előbbiért, csak olyan mintha az énem egyik felét most elvették volna tőlem.
- Nem csodálom, ti ketten, ha tehettétek folyton sülve-főve együtt voltatok.
- Csak azért hívtalak, mert el szerettem volna kérni Sora főnökének a telefonszámát.
- Oh. Rendben, amíg én megkeresem addig te, szerezz papírt és ceruzát, aztán majd visszahívlak rendben?
- Igen, szia.
- Szia.
~Most már csak a főnökkel kell közölnöm…~ Ekkor meghallottam, hogy valaki fut felém… Nem tudom hogy félelemből vagy csak simán megijedtem, mert már sötét van, de egy hatalmasat húztam be az illetőnek. Csak ezután ismeretem fel azt, akit a padlóra küldtem. A legjobb barátom az Nick Andrew. Kicsit meglepődtem, hogy egyetlen ütésemmel képes voltam kifektetni de a következő másodpercben már bocsánatkérések közepette segítettem felkelni neki a földről. Kicsit morcosan de elfogadta a segítő jobbom.
- Ez most mire volt jó?- Kérdezte, miközben simogatta a pofikáját, én meg nem tudtam megállni nevetés nélkül akármilyen rossz hangulatban, vagyok is most.
~Igazából ő a partnerem is. Igazán jó artista. A legjobb barátom Sora után. Oh. Sora nincs többé. Sora meghalt. De nem tudom tőle elvenni az elsőnek járó helyet. Egyszerűen még nem állok készen rá.~
- Mi a baj?- A kérdést az igen jóképű barátom intézte nekem. Igen. Nem tagadom. Igen jól néz ki. Sok lány akar járni vele, mert igen izmos, jó testalkatú férfi. Fekete hajjal és tengerkék szemmel. Mindig mellettem áll amióta megismertük egymást. De mi csak BARÁTOK vagyunk!
- Semmi.
- Látom rajtad, hogy nyomja valami a szívedet. Nekem elmondhatod. - Nézett rám barátságos tekintettel és érzem hogy, tovább nem tudom visszatartani. Az elmúlt 20 percben még sikerült vissza tartanom, de már nem tudtam magamban tartani. Érzem, hogy elkezd folyni a könnyem az arcomon, és már nem tudom abbahagyni. Lerogytam a földre, de még mindig csak sírtam, sírtam és sírtam. Mellém térdelt és átölelt. - Add csak ki. Jól van most már szép, lassan nyugodj, meg mert rohamod lesz!
Én meg szépen lassan abbahagyom a bőgést és elmesélem neki, hogy mi történt Sorával. Már bemutattam őket egymásnak a Hattyúk tava után. Már mindenki lassan elment, mi akkor köszöntünk neki. És láttam, hogy a drága angyalnak sikerült még az én Házi-bohócomat is elvarázsolnia. Ők is barátok lettek de nem annyira jók, mint Sora és én. Látom rajta, őt is meglepi a dolog, neki is kell egy kis idő, mire felfogja, hogy mit hallott majd belőle is kicsordul néhány könnycsepp az angyal gyászolásaként. Ekkor csörren meg a telefonom. Midori ígéretéhez híven kikereste a színpad igazgatójának számát. Beírom Nick telefonjába a számot és elmagyarázom neki, hogy mit szeretnék csinálni…
- Ugye tudod, hogy ebből a buliból nem hagyhatsz ki?- Kérdezi mosolyogva, én meg döbbenten nézek rá. ~Most mit is akar?~ - Ne nézz ilyen hülyén! Veled leszek akárhova mész, vagy akármit teszel én biztos, hogy ott leszek melletted és megvédelek! Ne is álmodj róla, hogy elengedlek oda egyedül! - Mérhetetlenül hálás vagyok ezért. Ezt nem is tudom neki jobban bebizonyítani, minthogy jó szorosan átölelem. Ő meg csak nevetve visszaölel.
Mindezek után felhívjuk főnökünket. ~Igen valami ilyen reakcióra vártam.~
- Igen, tessék itt Alberto Jukimura miben segíthetek?
- Haló főnök csak mi vagyunk. Szeretnénk kérni valamit.
- Áh, sziasztok gyerekek mi a helyzet ott? Hogy megy a szereplés?
- Nagyon jól de nem ezért hívtunk, hanem mert mi emlékszünk, arra hogy azt mondtad jóban vagy a Kaleido színpad igazgatójával. Nos mit tudod Sora a barátnőm volt.
- Mi, az hogy volt?
- Sora meghalt. Leesett a trapézról. Midori, Sora mamája hívott fel hogy elmesélje mi történt.
- Oh. Szerencsétlen kislány. Mit tehetnék értetek?
- Azt szerettük volna megkérdezni, hogy fel tudná –e hívni a Kaleidót hogy szüksége van-e artistákra? – Kérdeztem aztán egy nagy puffanás majd kutatás a papírok között végül, pedig a már jól ismert hang hallatszott újra. ~Igen valami ilyesmi reakciót vártam.~
- Oda akartok menni?
- Tartozunk neki ennyivel.
- Értem de a vendégszereplésetek befejezitek még ugye?
- Igen úgyis a jövő héten lesz vége a szereplésnek, ezt befejezzük, és ha a Kaleidonak szüksége van ránk, akkor odamegyünk.
- Rendben felhívom Karlost és megkérdezem, hogy érdekli-e az ajánlatotok.
- Köszönjük szépen főnök!- Ujjongtam.
- Rendben akkor a jövő héten, sziasztok!
- Viaszhall!
- Na látod?!
- Igen ez annyira jó! Most talán én is tehetek valamit Sora érdekében. - Mosolyogtam de, amint kimondtam a nevét, már megint csak elszomorodtam és leperegtek előttem a legszebb pillanataink. Amikor először találkoztunk, még csak 6 évesek voltunk. Amikor 15 évesen meghalt az édesanyám és ő vígasztalt minden nap. Az első gyakorlásunk, amit közösen összehoztunk. És az utolsó. Az Angyalok Tánca és az utána lévő buli, amikor szórakoztunk és nevettünk, mint annak idején, amikor közelebb laktunk egymáshoz.
A merengésemből az hoz vissza, hogy már a szállás előtt állunk. ~Nincs kedvem egyedül lenni.~ Ezzel az elhatározással indulok Nick szobája felé, ahol az egész éjszakát töltöm reményeim szerint. Igazából nem tudom, hogy mire volt jó ez az átéjszakázott este de végül rájöttem. Ez is a gyászhoz tartozott, amit a legjobb barátnőm elvesztése hozott ki belőlem. Nick ott volt mellettem és ez jól esett ő nem dobott el maga mellől, mint a múltamban néhányan, hanem megvigasztalt, ha kellett és erre legfőképp most volt szükségem. Majdnem az egész estét végigsírtam, aminek a következménye vörös szemeim és az alattuk lévő táskák lettek, amik igazán nem mentek kék szemeimhez és mogyoróbarna hajamhoz. Csak az öltözőmben lévő tükörbe kellett nézzek és elfintorodtam. Sokan mondják, hogy szép vagyok de, én csak egy átlagos magasságú lány vagyok az átlagnál kicsit hosszabb lábbakkal feszes fenékkel vádlival és combbal rendelkező lány, vagyok a hasam, pedig feszes - hála az artistaéletmódnak - A mellem hát. Jó bevallom nem éppen kicsik, de nem is akkorák, mint a tejcsárdák. Vékony nyak – jó, jó, jó, - egy szép arccal. Igazából talán lehet szépnek mondani, (persze nem északázás és bőgés után) de én nem vagyok hercegnő típus. Nem istenítem magam úton, útfélen és nem fekszek le minden szemben jövő sráccal. Igazából még ne volt senkim és egyelőre nem is szeretnék senkivel járni de, majd ha megtalálom azt, akivel úgy érzem, hogy igen ő az, aki mellett le szeretném élni az életemet, akkor majd még meggondolom, hogy mi lesz.
Az egy hét vendégszereplés gyorsan eltelt. Elbúcsúztunk az új barátainktól és elindultunk hazafelé Sora, Nick, én és még sok más ember otthona felé.
Folyt köv…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
