Sora másnap reggel kopogásra ébredt. Kissé fáradtan ült fel. Érezte a testébe beálló tompa zsibbadságot. Hamarosan felrémlett előtte az éjszaka. Mindenre tökéletesen emlékezett. És nem bánta meg. Ha ahhoz, hogy Leon visszatérhessen az ő halálára van szükség, nem fog tétovázni. Lassan felkelt, felvett egy fehér selyem köntöst, majd az ajtóhoz lépett. Layla óceánkék tekintetével találta szemben magát. A Főnix lágyan mosolygott, s kedves szeretete még rémes gondolatait is képes volt elűzni. Layla egy fehér halásznadrágot viselt, egy fekete toppal, és igencsak frissnek tűnt. Beljebb ment, majd leült az egészfalas ablaknál lévő vérvörös szófára. Sora szobája elegánsan volt berendezve. Vörös bútorok, szőnyeg, és ágytakaró. Még a függöny is vörös volt. Ő maga lassan a fürdőbe ment, ami szintén vörös csempékkel volt kirakva, majd beállt a zuhany alá. Kellemes langyos vizet folyatott magára, miközben elmosódottan hallgatta, amit Layla mond. Nem értette, de pusztán a hangja elég volt, hogy csillapítsa lelkének fájdalmát. Mindig is így volt ez. Nem haragudhatott Leonra, amikor önszántából tette, amit tett. Hamarosan kilépett egy törölközőben, és odabent öltözködni kezdett. Felvett egy hosszú, fehér szoknyát, amit a combja közepéig felhasítottak, és egy vörös, keresztpántos toppot. Valamint egy fekete, magas sarkú papucsot. Haját leengedve hagyta, majd a tükörhöz lépett, hogy kicsit rendbe hozza nyúzott arcát.



- Azt ajánlom, igyekezz, kedvesem. - élcelődött finoman Layla. - Hamarosan itt lesznek a társulat tagjai.

- Miért? - fordult arra érdeklődve Sora.

- Azért, kicsikém, hogy megbeszéljük azt a műsort, amiben szerepelni fogsz. - mondta gunyoros hangon. - Végül is ezért jöttünk. Kalos szavaiból ítélve pedig, több mint valószínű, hogy Leon lesz a partnered. És az is biztos, hogy a tegnapi ugrásokat akarják majd összeilleszteni. Frappáns ötlet. - majd hangja elkomorodott. - Mi történt az éjszaka, Sora? - ám, amikor a lány válasz helyett csak megrázta a fejét, már tudta. - Leon. - majd felállt és átkarolta barátnőjét. - Ne sírj, kislány! Azt mondtad, erős leszel. Kérlek, ne tedd ezt!

- Olyan nehéz, Layla. - suttogta Sora. - Olyan nehéz tartanom, amit ígértem. Soha nem hittem, hogy ilyen lesz. Ha most itt lenne, az az aljas nőszemély, Linda, biztos, hogy saját kezűleg végeznék vele. Képes lett volna megölni őt.

- Most már hagyd ezt, Sora! - mondta komolyan Layla. - Linda meghalt. És nem is akárhogy. Nagyon csúnya betegség volt. Ne kívánj többet!

- De igenis kívánok. - emelte meg a hangját. - Amit tett, ahhoz képest ez semmiség. Majdnem megölte őt, Layla! - kiáltott fel. - Ha sikerült volna neki, én belehalok, érted? Ez nem igazság. Amit tett az egyszerűen megbocsáthatatlan. És én nem fogok neki megbocsátani. - szikráztak fel a szemei. Majd halk kopogás hallatszott. - Szabad!

- Kisasszony! - lépett be egy fiatal szobalány. - Várnak önökre.

- Köszönöm, máris megyünk. - majd mély levegőt vett. - Eljött az igazság pillanata, Layla. Esküszöm, hogy még egyszer látom mosolyogni. Még ha utoljára is.

- Sora! - a Főnix szemeit ellepte a könny.

- Layla, kérlek! - fordult barátnője felé. - Hagyd ezt. Még nem kell elsiratni. Azt meghagyom, későbbre. - kacsintott, majd kilépett az ajtón.



Mély levegőt véve sétált le a nappaliba. Layla még mindig a könnyeit törölgette. Sora idegesen forgatta meg a szemét. Az kéne csak, hogy mindenki rájöjjön, mi történik. Erre nem volt szükség. Egy zsebkendőt adott Laylának, majd belépett. A nappali ízléses volt, és elegáns. Csupa krémszínű bútorral, és egy antik kandallóval. Ahogy ez szokás volt, itt is egy egész falas ablak foglalt helyet, valamint egy üvegajtó kifelé a kertbe. A kanapék előtt egy üveg asztal foglalt helyet, amin most négy csésze kávé, egy pohár whisky foglalt helyet. Sorának még gondolkodni sem kellett, kié. De hirtelen megrémült. Most mit tegyen? Csináljon úgy, mintha semmi nem történt volna? Leon ezt fogja. Akkor ő is. Szenvtelen arccal lépett oda, mire az összes jelenlévő férfi felállt. Érzelemmentes mosolyt engedett meg, majd Leonra nézett és hűvösen biccentett. Majd ő is helyet foglalt szemben a többiekkel, mellé pedig Layla ült le. Leon felállt, és a teraszajtóhoz sétált. Sora oldalról követte őt pillantásával, de nem szólalt meg. Szívélyes mosollyal fordult Kalos felé.



- Minek köszönhetem a látogatásotokat? - kérdezte.

- Először is azért, hogy gratuláljak. Páratlan előadást produkáltál, és valóban nem volt több tíz percnél. - mosolygott az igazgató. - A másik, hogy nem csak ezért hívtalak ide. Azt akarom, hogy Leonnal ketten kombináljátok a két manővert, és még tegyetek bele egy pár elemet. Majd mutassátok be, együtt! - adta ki az utasítást.

- A két manővert kombináljuk? - tűnődött el Sora, miközben hátra dőlt. - Merész ötlet. És nem is biztos, hogy sikerülne.

- Bízom benne, hogy sikerülni fog. - mondta Kalos. - Nos, vállaljátok? Egyetlen előadásra?

- Véleményem szerint őrült egy ötlet. - szólt közbe Mia. - De káprázatos lehet, főleg együtt.

- Egyet értek én is. - mondta Cathy. - Mesteri volt mind a két manőver. És együtt… Valamint mind a ketten a legjobb artistákként vagytok számon tartva, szóval biztos, hogy menne. - majd előrébb hajolt. - Meddig tartott begyakorolni a manővereket?

- Semeddig. - vágták rá egyszerre. - Spontán ötlet. - folytatta Leon. - majd amikor ismét elfordult egy halvány mosoly jelent meg az ajkain.

- Rendben, szóval azt szeretnéd, Kalos, ha Leonnal kombinálnánk a manővereket, és még együtt is adnánk elő. - értelmezte Sora. - Rendben, én benne vagyok. Már csak az a kérdés, hogy őméltósága, a Halálisten képes együtt dolgozni velem.



Layla felnyögött mellette, és Mia is a szája elé kapta a kezét. Sora azonban nyugodt volt. Úgy döntött, másik oldalról próbálja megközelíteni.

Leon hihetetlen sebességgel pördült meg, amint a jelző eljutott a tudatáig. Szemei ezüstszínről átcsaptak acélszürkébe. Két nagy lépéssel Sora mellett termett, és felrántotta a kanapéról. Hűvös biccentés után kirángatta. Bevitte a földszinten lévő mosdóba, majd az ajtót bezárta, és Sorát durva mozdulattal a falnak lökte. Kezét két oldalról a falnak vágta, mire Sora összerezzent. Leon ott állt pár centire tőle, és a szemei szikrát szórtak. Annyira kívánatos volt így, olyan őrjítő. Forró lehelete égette. Sora szemei pedig elsötétültek. Végre egy érzés, amit valóban lát. Jó kezdet.

Leon dühösen nézett rá. Majd mély, nyes hangon kezdett beszélni.



- Mégis mi a fene ütött beléd? - kérdezte halkan, de élesen.

- Nem értem, miért húztad fel magad. - válaszolt szenvtelen hangon a lány. - Hisz mindenki ezzel a jelzővel illet, miért csak tőlem nem bírod elfogadni?

- Nem. Tőled nem tudom elfogadni. - suttogta. - Pont tőled, akinek köszönhetem ezt az egészet.

- Hát persze. Olyan könnyű mindent az én felelősségemre tenni. - mondta ingerülten. - Azt sem tudod, mit miért teszek, Oswald. Honnan tudod, hogy akkor, miért mentem el?

- Egyszerű. - vette vissza a Halálisten álarcát. - Mert nem szerettél. - majd ellépett és távozni készült.

- Ez az, fuss csak! - mondta Sora gúnyosan. - Menekülj el a problémák elől, úgy ahogy tetted öt évvel ezelőtt is. Fuss csak előlem. Pedig ha használnád azt a híres agyad… mennyivel okosabb lehetnél.

- Még egy szó… - lépett elé Leon. - és esküszöm, hogy nem úszod meg.

- Oh miért? Mit teszel? - kérdezte gúnyolódva, majd többet már nem tudott mondani, mert Leon ajkai az övére tapadtak. Mohón, falánkan. És teljesen a falhoz szorította. Karjai a derekát ölelték, és szorosan hozzá simult. Nyelve lassan átsiklott Sora szájába, és mind a ketten élvezték ezt a vad játékot. Sora érezte Leon nyers vágyát szorosan az öléhez feszülni. És őt is elöntötte a kéj. Percekig így csókolóztak, amikor a férfi elhúzódott. - Mi az Leon, mégsem futamodsz meg?

- Nem szokásom. - mondta kimérten, de hangját meghazudtolva lehajolt egy újabb mély csókra. - Találkozunk a próbám, kedves. - majd még egy csókot nyomott a lány ajkaira, és kisétált.

- Haladunk, Leon. - suttogta Sora, miközben az ajkaira helyezte az ujjait. - Az első lépés megvolt. Elkezdtél gondolkodni. Nem soká visszahozlak, Démonom. - majd követte a férfit a nappaliba. Még mindig a csókok és a Leon által használt jelző hatása alatt volt. Amikor belépett már csak Cathy, Mia és Kalos volt ott. - Layla és Leon? - ült le.

- A színpadhoz mentek. - válaszolt Kalos, majd felállt. - Nos, akkor végre hajtjátok a manővert?

- Felőlem, mehet. - mosolyodott el Sora. - Úgy fél óra múlva bemegyek. - mondta, majd ő is felállt.

- Addig is viszlát, Sora. - búcsúztak a társulat tagjai.

- Cathy! - szólította meg a nőt. - Szeretném, ha ez nem egy komplett darab lenne.

- Mire gondoltál? - ült vissza a nő.

- Nos, szeretném, ha ez nem darab formájában kerülne megrendezésre. - mondta komolyan. - Csak Leon és én. És előttünk valakik. Úgy, mint, amikor még Los Angelesben végre hajtottuk a Legendás manővert Laylával. A társulat többi tagja, előttünk legyen. És mi leszünk a csúcspont.

- És mi legyen a műsor címe? - kérdezte Cathy mosolyogva.

- A Démon születése és a Démonhercegnő halála. - jelentette ki komolyan.

- Mi? - kiáltott fel. - Nem értelek. Hogy gondoltad ezt?

- Semmi. Ne aggódj, semmi komoly! Csak Leon részéről. - mosolyodott el elnézően. - Kérlek, ez legyen.

- Rendben Sora. - majd újból felállt. - Viszlát a próbákon, és készülj, mert nagyon kemény leszek. - kacsintott.

- Nem fogom elfelejteni. - mosolygott rá Sora. Majd, amikor a nő távozott visszarogyott a krémszínű kanapéra. - Bárcsak több időt lehetnénk együtt. Bárcsak több időnk lenne, mint öt nap. De ez sajnos már lehetetlen. - suttogta. - De még egyszer… csak utoljára, szeretném látni a Démont. Aztán az én időm lejár. Leon… Oswald… a francia Démon…



Leon már átöltözött fekete edzőruhájába, és már épp gyakorolni indult volna, amikor Sophie szó szerint belebotlott. A férfi hirtelen, mintha megfeledkezett volna magáról. Egy lusta mosolyt engedett meg. Húga döbbenten nézte, hogy mi van vele. Majd rájött… Sora Naegino… Ő is elmosolyodott, és a fivérébe karolt.



- Megérkeztek az új trapézok, Leon. - mondta Sophie. - Ezért indultam érted.

- És ezért estél belém, ugye, hugica? - kérdezte finom évődéssel a hangjában.

- Na igen. - pirult el. - Leon! Mitől vagy boldog?

- Nem tudom… - lett komoly. - Talán Sora teszi. Régi emlékeket idéz fel bennem. De azt nem tudom elfelejteni, hogy elhagyott.

- Mit mond ő erről? - kérdezte óvatosan a lány.

- Azt mondta, nem tudhatom, hogy mit érzett ő akkor, és nem tudom, miért kellett elmennie. - válaszolt elgondolkodva.

- Leon! - állt meg Sophie. - Soha nem gondoltál arra, hogy valaki kényszeríthette?!

- Ugyan, ki kényszeríthette volna? - kérdezte gúnyosan. - És mivel?

- Veled. - nyögött fel döbbenten Sophie. - Téged szeretett a legjobban.



Leon tekintete szomorú lett, ahogy ez a gondolat a tudatáig ért. Ezüst szemei gyöngyházfényűvé változtak. Hát valóban megtett volna érte ilyet, Sora Naegino? Elhagyta volna, hogy védje? Emlékezett, messzeségbe vessző, távoli hangokra. Egy dallamos hangra, amikor eszméletlenül feküdt a kórházban, öt évvel ezelőtt. Emlékezett erre a hangra, mely sírva kérte, hogy ne hagyja el. Emlékezett forró könnyekre, amik végigcsorogtak az arcán, de nem a sajátjai voltak. Emlékezett egy érzésre. Amit bár csak távolról érzett, de érzett. Forró volt, édes, könnyed. Emlékezett egy lányra. Egy csodálatos lányra, aki mindig mindenben támogatta. Megnevetette, ha komor volt. Könnyed csábítással ingerelte, ha boldog volt. Hallgatott, ha kellett, s csak szótlanul, melegen simult hozzá. Gyengéd szeretettel vette körbe, s felemelte a szürke hétköznapok porából. Maga mellé emelte, s esélyt adott neki, hogy Démon lehessen vele. Megértéssel, bizalommal viseltetett iránta, s a kezébe tette azt a két dolgot, amelyet senki másnak nem adott. Az életét… és a szívét. Egyszerűen kizárt volt, hogy azért hagyta el, mert nem szerette. De mi másra gondolhatott volna? Akkor nem is gondolkozott. Felébredése első pillanatában őt kereste, de nem volt sehol. Mi másra következtethetett volna? De most… most már kezdett értelmet nyerni minden. Lehajolt, és egy puszit nyomott húga arcára. Majd hirtelen lendülettel iramodott meg a folyasón. Maga sem tudta hova szalad, de ez… ez olyan felemelő volt. Érezte, amint lassan minden lánc feloldódik a szívében, a lelkében. Felszabadult. A Halálisten lassan távozott gondolataiból, érzéseiből… Nem volt már hatalma felette, mert volt egy sokkal nagyobb erő, ami a sajátja volt… a Démon ereje. A gonosz szörny távozott életéből, s tudta soha többé nem fog visszatérni, mert nem lehet erősebb a Démonhercegnő erejénél. Szaladt, ám olyan volt, mintha repült volna. A francia Démon felszabadult, zabolátlan volt. Az emberek, akik elmentek mellette furcsán néztek rá, már - már mosolyogva. Mintha csak éreznék, mi játszódik le benne. Ám nem, nem tudhatják, milyen kiszabadulni egy öt éves börtönből, milyen végre nem a Halálisten szemével látni a dolgokat. Milyen végre a Démon szemével nézni. Milyen ismét érezni, milyen ismét szabadnak lenni. És milyen érzés újra, a rajongásig imádni… Sora Naeginot. Kiszaladt a színpad elé, majd csak azt vette észre, hogy egy mélybordó sportkocsi áll meg a parkolóban. Hamarosan kiszállt belőle, ő. Elegáns volt, kecses és ellenállhatatlanul szép. Egy fekete napszemüveg takarta el gesztenye színű szemeit. Kívánatos ajkain az a lusta mosoly ült, ami mindig megdobogtatta Leon szívét. És valóban most is gyors iramban kezdett vágtázni a mellkasában. Leon döbbenten érezte, majd egy igencsak rég látott mosoly jelent meg érzéki ívű ajkain. A jég elkezdett olvadni…

Egyetlen perc gondolkodás nélkül rohant a Démonhercegnő felé, majd amikor odaért, hevesen, éhesen az ajkaira tapasztotta a száját. És ölelte. Olyan szorosan, mint soha eddig. Olyan volt, mint egy amnéziás, akinek csak most villantak be a tudatába, milyen fontos is volt neki a lány. És csak csókolta- csókolta. Vad, zabolátlan szenvedéllyel. Mohó éhséggel, tömény vággyal. Mindent túlszárnyaló szerelemmel. Sora először megdöbbent, majd szemeit lehunyta, karjait a férfi nyaka köré fonta, és készségesen viszonozta a csókot. Szívük ezúttal is egy ritmusra vert. Vágytak a másik közelségére. Oh igen, annyira, hogy az már emberpróbáló volt. Szorosan simultak egymáshoz. Egy volt a gondolatuk, egy volt a ritmusuk. A szívük és a lelkük. Percekig csókolóztak bódult tudatlanságban, majd amikor levegőért kapkodva elválltak, Leon azt a dolgot tette, amit Sora nem hitt volna… melegen, szerelmesen rámosolygott. Majd mély, bársonyos hangon megszólalt:



- Isten bocsásson meg nekem, de nem bírom tovább. - suttogta. - Nem bírok tovább Halálisten lenni. És nem érdekel, mi történt akkor. Az érdekel, hogy újra itt vagy velem. És miattam. - majd mélyen a lány szemébe nézett. - Ha Pokolra is jutok érte, nem érdekel; vágyom rád…

- Leon… - nyögött fel Sora.

- Talán nem olyan lesz, mint régen, hisz mind a ketten változtunk. - mondta zavart mosollyal. - De kérlek, hozzuk rendbe! És talán már nem emlékszem, mit is kéne tennem. Segíts Sora! Segíts, hogy újra érezzek! Segíts, hogy újra szerethesselek!

- Leon! - suttogta Sora könnyes szemmel, de mosolyogva. - Muszáj volt elmennem, különben…

- Csss… - tette az ujját a lány ajkaira. - Nem számít, már nem számít. Csak az, hogy velem vagy, hogy újra itt vagy velem. - majd hátra nézett, és meglátta a sok árgus szempárt. Fotósok, riporterek, rajongók. - Szerintem menjünk. - nézett újra partnernőjére.

- Egyet értek. - mosolygott Sora, majd csak azt vette észre, ahogy Leon felveszi a fekete sporttáskát, őt kézen fogja, majd elkezd szaladni.



A tömeg pedig szaladt utánuk. Mire beértek az épületbe- ahol a biztonságiak visszatartották a tömeget- már mind a ketten lihegtek és nevettek. Leon újra magához ölelte partnerét, és megcsókolta. Rég, nagyon rég nem érezte magát ennyire felszabadultnak, ennyire boldognak… ennyire szerelmesnek. Mikor elváltak csak nézte, ahogy Sora barna szemei szinte feketévé sötétülnek. Boldog, elégedett mosoly futott át az arcán. Régen is ki tudta hozni ezt az érzést Sorából. Akkor azonban az övé volt az élete és a szíve. És most már övé a teste is… örökre. Felemelő érzés volt szabadon belélegezni Sora joghurtos illatát. Mely nőies volt és érzéki. Rendkívül igató. Csodálatos érzés volt őt csókolni, ölelni, imádni. És ha a büszkesége- mely még mindig nem hagyott alább - engedte volna, úgy ugrált volna, mint egy kisgyerek. A Halálisten többé nem árnyékolta be az életét. Bár maga sem tudta, hogyan és miért, tűnt el ilyen rövid idő alatt. Talán megérezte, hogy egy nálánál sokkal nagyobb hatalom már rég a szívébe férkőzött, és egyszerűen nem hajlandó távozni onnan. A jégbe zárt szív olvadni kezdett. Érzései forróbbak, mint valaha. Leon az öltöző felé kezdte húzni a lányt, majd a sajátjába tolta be. Kulcsra zárta az ajtót. Veszélyes mosollyal az ajkain kezdett közeledni Sora felé. De ő nem hátrált meg. Sőt… elébe ment a rá leselkedő veszélynek, s készségesen ölelte át az újjászületett Démont… az ő Démonját… Aki talán még lehet olyan, mint régen, ha ő maga is akarja…