Párizs… A fény, az álmok, és a szerelem városa… Szerelem, mit jelent ez? Tétova simogatások, lopott csókok, forró éjszakák… aztán minden elmúlik, s a semmibe vész. Egyszer minden érzés elmúlik… elmúlik, mint nyári eső a hegyen. Boldogság? Hitetlen remény, elmúlik, s örökre tovatűnik. Minden érzés múlandó. Szabadság… ez az egyetlen, mely nem tűnik el. Fent repülni, szállni az álmok között, az álmok között, amik már lehetetlenné váltak. Talán…



Párizs szívében, egy hatalmas színpad állt. A Bleu Dahlia. Az álmok színpadaként emlegették. S az is lett volna, ám egy ember már elvesztette a hitét a színpadban, s az álmaiban. A porondon egy ezüst árny suhant át. Háló nélkül gyakorolt, s veszélyesebbnél veszélyesebb mutatványokat vitt véghez. Hideg nyugalommal, fegyelmezett tartással, halálosan pontossággal ugrott trapézról- trapézra. Démon… így emlegették. A francia Démon. S az is volt. Nők álma… és az volt. Az artisták példaképe, s ez valóban így volt. Ám ő mégsem találta a helyét. Mindig is így volt ez. Ő, a minden hozzá nem méltó érzés felett álló, fenséges Démon a saját börtönében élt. Nem volt ember, kit közel engedett volna magához. Vagyis… egyetlen egy volt. Befejezve a gyakorlatot, élesen elfordult a trapézzal, majd a trambulinra érkezett, mely csak éppen megingott alatta. Bár a fekete edzőruhája vizes lett saját verítékétől, ő nem lihegett. Az nem lett volna hozzá méltó. Akkor elvesztette volna azt, amire olyan büszke is volt. Ő nem ismerte azt a szót; feladni. Partnerei folyamatosan hullottak le mellőle. Nem volt olyan előadó, aki tartani tudta volna az ő szintjét, s már nem is bízott benne, hogy lesz valaha.

Egy ezüstkék szemű, lenyűgözően bájos lány lépett be. Haja hófehér volt. Egy pisztácia színű edzőruhát viselt. Nem lehetett több tizenhat évesnél. Lépései, mozdulatai angyali kecsességet, érzéseket sugároztak. Lassan lépkedett a feketébe öltözött Démon felé, majd megállt előtte. Ahogy felnézett az ezüst szemekbe, melegen elmosolyodott. Majd a trambulinhoz lépett, kikerülve a férfit. Az utána nézett, s egy majdnem láthatatlan mosolyt eresztett meg. Nők bálványa… mégsem látta még egyetlen nő sem mosolyogni ezen a lányon kívül, aki a legtöbbet jelentette az életében, s nem is hitte, hogy valaki fog nála több helyet foglalni a szívében. A mosoly, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt érzéki ívű ajkairól, majd sarkon fordult. Hosszú, ezüst haja úszott utána. Léptei könnyedek voltak, mégis hihetetlen erőt, kecsességet sugároztak. Olyan volt, mint egy nagymacska, egy vadászó nagymacska. Kidolgozott, férfias felsőteste volt, s ellenállhatatlanul szép márványarca. Ám gyönyörű szemei hidegen csillantak, s arca egyetlen izma sem rándult meg. Lassan az öltözőjébe lépett, majd lezuhanyozott. A hideg víz, élesen mart bele a bőrébe, de nem érdekelte. Ez már nem okozott számára különösebb kellemetlenséget. Csupán egy volt a világon lévő szánalmasan csekély dolgok közül, melyek nem érdemeltek a kelleténél nagyobb odafigyelést. Így volt ez a partnereivel is. Nem érdekelte, hogy ki van mellette. Ezt a főnökének kellett eldöntenie. Ám, aki partnereként kívánt szerepelni, azt igencsak kemény próbáknak vetette alá. Nem ismert kegyelmet senki iránt. Nők… Lehettek akármilyen szépek, akármilyen hízelgőek; lecsúsztak mellőle, s ő unott tekintettel, szánakozva nézte végig, ahogy egytől egyig elvesznek a sötétség bántó mélységében. Nem volt ember, aki tartani tudta volna a szintjét, s őt nem is érdekelte ez. Egyetlen örömét az jelentette, amikor fellépett. Repült a trapézok között, s nem hallott, nem látott. Előadásai mindig tökéletesek és kifogástalanok voltak. És ő élvezte. Ám amikor lejött, onnan fentről, már ismét hideg, közönyös volt. Kiismerhetetlen félmosollyal nézte a tomboló közönséget, akik az ő nevét harsogták, s magában maróan gúnyos hangon hozzá tette; szánalmasak. Ennyiből állt az élete. Fény, siker, megnyert versenyek tömkelege. De itt megállt az élet. A másik fény az életében, a legfontosabb ember volt számára, aki csak létezett. A húga… Megígérte, hogy vigyáz rá, s nem is szegte meg a szavát. Imádta a lányt. Ő adott értelmet mindennek. De mást nem engedett a szívéhez. Lassan kilépett a zuhany alól, majd felvett egy fekete nadrágot, és egy sötétkék inget, melynek felső gombjait szabadon hagyta. Kifogástalanul festett. Majd edzőruháját a fekete sporttáskába tette, s felsétált az igazgató irodájába. Halk, de erőteljes kopogás jelezte az érkeztét. Majd, amikor megkapta az engedélyt, belépett. Bent egy férfi ült, íróasztala mögött, fekete karosszékében. Egy pillanatra nézett fel, majd intett, hogy foglaljon helyet, s elmerült újra a kezében tartott iratban. Az ezüst szemű férfi csak szótlanul leült, s várt. Hamarosan az igazgató is felnézett, majd kiismerhetetlen mosollyal nézett az előtte ülőre.



- Örülök, hogy megérkeztél. Nagyon fontos közölni valóm van. - kezdte.

- Van ennek valami köze ahhoz, hogy a színpadnál mindenki arról pletykál, hogy új artistát hívtál, Kalos? - kérdezte közömbösen.

- Igen van, Leon. - mosolygott. - Ez itt - rakta a kezét az előbb olvasott papírra. - egy életrajz. A Los angelesi színpad igazgatójától kértem. Az artista, aki idejön igencsak nagy hírnévnek, és sikernek örvend. Ő a színpad csillaga.

- Sok csillagot láttam már, akiknek fényük örökre kiveszett itt. - mondta vérfagyasztó nyugalommal.

- Az övé elég nehezen fog. - mondta Kalos. - Igen sikeres, és ahogy hallottam, nagyon sok akadályon kellett keresztül jutnia ahhoz, hogy idáig eljusson. Akárcsak neked. - majd még szélesebb lett a mosolya. - Leon fiam, ez a lány sok szempontból különleges, és úgy érzem igencsak ide való.

- Merthogy? - kérdezte Leon, nem törődöm hangsúllyal, majd a kezébe vette a papírt.

- Sok dologban hasonlítotok. - mondta az igazgató. - De ez majd kiderül, ha idejön. Azt mondják, rendkívüli artista, és sok neves versenyt megnyert már. De a leginkább furcsa az az, ahogyan becézik; a Szívek hercegnője. - majd elgondolkodva hozzá tette. - Holott fogalmam sincs, ez a jelző, hogyan juthatott az emberek eszébe.

- Az emberek ostobák. - pillantott fel Leon. - Nem tudják mi is az, ami egy artistában lakozik, s nem ismerik fel az igazi jellemüket. Csak bálványozzák őket. Ennyit tudnak tenni. Szánalmas. - majd újra a papírra nézett. Ahogy tekintete lejjebb siklott, szinte döbbenten suttogta el. - Sora… Naegino…