|
A rejtélyes tánc
Sayoumi 2008.09.25. 16:20
Az idő nagyúr, istenek közt is a leghatalmasabb,
Lassan menetel előre a folyó meredek hegyoldalán,
S bármennyire is próbálna előre törni, akarva,
Visszalöki a sodrás, a fekete, elutasító halál.
Szava akár egy vészjós suttogásként hallatszik,
Míg leheletétől megfagy minden evilági élőlény,
Sosem tud békésen pihenni, egy helyen maradni,
Hiszen munkája a véres, megszabadító szélörvény.
S ha elvégezte undorító dolgát, minden percben,
A sötéten derengő köpeny minduntalan elrejti,
Kit utolér, nem léphet át újra a kék egekbe,
Hisz létét az élők sorából pillanat alatt feledi.
Egy csillaggal kevesebb ragyog most a világon,
Eltűnt onnan, akár egy nem létezett fuvallat,
Nem csillognak már a harmatcseppek a virágon,
Csupán elhervadnak a bánatos gyásztól untalan.
A madarak sem csiripelnek a fa zöld lombján,
Vissza se néznek a színpad díszes bejáratára,
A világot jelentő deszka olyan színtelen, kopár,
Minden lelket megérintett a fénylő angyal halála.
Néhol még feltűnik egy-egy tag a közönségből,
Miután elgondolkodva egy liliomot helyez a sírra,
S fohászkodik kezeivel, szinte csodát vár az égtől,
Hogy meghallgassa kérését a keserű ima.
A koszorú, amely a temetőben feltűnik mindig,
Egy tüneményért ragyog oly szépen, melegen,
Egyúttal bár lángja egyre apróbb, már-már kicsi,
Még az óta is magára vonzza a szomorú szemeket.
A tűz egyetlen nap alatt kialszik, mindörökre,
Míg feltámasztani lehetetlennek látszik, az is,
Mégis csillog egy csillag a színpadnál, fölötte,
Amely úgy lobog, mint az elégetett fehér papír.
Azonban az incidens óta, a világ elpusztult ott,
Nem volt képes feldolgozni senki a történteket,
A védőszent élete szálain már régen túlfutott,
Magukra hagyva az ott hagyott édes emlékeket.
A túloldalon, a tenger másik oldalán ír egy szöveget,
Nem akárki, s a tündérnek címzi utolsó levelét,
Pecsétet nyom rá, majd elviszik a viharos követek,
Megtette végakaratát, nem vár rá csupán a feledés.
Az esőnek szaporán hullnak ezüstlő gyémánt könnyei,
Együtt kesereg a földöntúli tüneménnyel a kérdésen,
Hallgatag felelete lenne, akár ezernyi kötetnyi,
S szavát hallatja egy villámló dörgés kíséretében.
- Megbánod-e, ha tovább segítem utadat, bár halottan?-,
Ezt egy szerelmi vallomásnál is többre értékeltem,
Az arany fényözönnel a mennyből suttogva válaszoltam,
Lelke felszállt partneremnek, elhalványult végleg élete.
A színpad körött két sírt helyeztek el a kapu előtt,
Azok égitestként tündököltek védőszellemekként,
A halál démona nem egy létet vitt el, hanem kettőt,
Megbosszulva ezzel végérvényesen múltbéli sérelmét.
A liliom az óta elhervadt, a szél elfújta a sírkőről,
Már senki nem emlékszik vissza az igaz sztárpárosra,
Elsöpörte őket is leheletével a jéghideg vízözön,
Borús fellegeket sodorva ezzel a gyászoló városra.
Minden havas éjjel, a hópelyhek csendesen táncolnak,
Szenvedélyesen körbeölelve azzal rideg horizont vonalát,
Nem látszik így semmi, csak két csillag a fátyolban,
Akik őrzik az ereklyét, a halálos szerelem dallamát.
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
