|
A rejtélyes tánc
Sayoumi 2008.09.25. 16:19
Engedd, hogy én legyek a végzeted,
Bízz meg bennem hervadhatatlan időkig,
Nem hagyom, hogy átjárjon a félelem,
A köztünk lévő lánc soha el nem törik.
Ne gondold, hogy elfelejtelek valaha is,
S bár a jégvirág benned meg nem olvadt,
Én tudom, csak te lehettél volna a valakim,
Az ezüst herceg, a mesebeli hírhedt lovag.
Ne szomorkodj, hogy elmegyek most végleg,
Inkább mosolyogj ismét, hogy megtörtént,
Szeresd tovább kivirágzott életed, kérlek,
Ne hagyd, létem sötétje eltakarja az ösvényt.
Inkább becsüld meg az együtt töltött napokat,
Ne feledd, én bárhova kerülök, veled leszek,
Ezzel kárpótolhatod testemet, a halottat,
Hisz már régen elraboltad szerető lelkemet.
Nincsen végső nyugalom, ha nem láthatlak,
Hiszen a pokolban nincsen ilyen engedély,
De érted elviselem akár ezt a fájdalmat,
Ha érzem, tombol még a régmúlt szenvedély.
Kérésemet ne tagadd meg rideg kedvesem,
Azt nem bírnám már ki, hogy elmulasztod,
Majd a viharban halld néma feleletem,
Hiányozni fog erős, ámde gyengéd karod.
S lehet, hogy csupán álom volt az a csók,
Nem is történt meg, csak egy ábrándkép,
De én mégis úgy éreztem, hogy az a való,
S olyan volt a perc, mintha vele szállnék.
Oh, drága partnerem, elvárom, ne szeress,
Hiszen akkor nem hiányoznék neked majd,
Mit is vallok, ha annyira kedvelsz, elengedsz,
Mégis az angyali lény nem lehet más, te vagy.
A síromra ne tégy semmit, csak egy szál virágot,
Hogy mégis tudjam fontos voltam rég neked,
De a mi sorsunk nem olyan, mint a világom,
Kérlek, ne sirass meg, ne mond: Ég veled…
Több évtized múltával, ha ismét ellátogatsz,
Akkor bízom benne, hogy sikerül túllépned,
Hisz nekem már megásták a halálos árkokat,
De neked muszáj az igazi létben élnek.
Boldognak akarlak látni téged megint, nélkülem,
Mint már említettem, a kincs benned lakozik,
Mert a hattyú nem repül át a tavon sérülten,
Szükséges neki egy támogató kézbe karolni.
S ha később találsz helyettem egy új csillagot,
Lehet, már el is felejtesz engem, mint emlék,
Ne hibáztasd magad, szíved végleg kihagyott,
De tudni fogod, nekem ez a néma szenvedés.
A trapézok hallgatag gyászba borultak,
A sötétségben nem látni csak a könnyeket,
Amint szomorú arcuk a vörös vértől eltorzult,
S testemet a narancs fényű naplemente ölelte.
Egyre hűvösebbnek éreztem a szellő hangját,
Angyali szárnyaim az ég felé vitték lelkemet,
De még éreztem ajkaimon szerelmem szavát:
Bárhol lehetsz, egyszer s mindenkorra szeretlek.
A Rejtélyes tánc létezéséről nem tudott senki,
Míg a szél el nem zengte a mindenség személyének,
S bár engem a fekete börtön cellája már elvitt,
Partnerem mosolyában a végtelenségig tovább élek…
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
