- Szia Sora, rég hallottam a hangod. - nevetett bele a kagylóba barátnőm.
- Én is a tiedet, de most szeretnék kérni tőled valamit. - közöltem komoran.
- Mond csak, ha tudok, akkor segítek.
- Megtennéd, hogy utána nézel, egy bizonyos John Oswald-nak? - kértem.
- Leon rokona? - kérdezte ledöbbenve Layla.
- Igen, a testvére, akit Kalos a házamba költöztetett, és azt akarja, hogy a partnerem legyen. - foglaltam össze tömören a történteket.
- Ebben igaza van, ideje lenne, végre egy állandó partnernek. - helyeselt Layla.
- Tisztában vagyok vele, de nem megy. Képtelen vagyok rá. Nem tudok úgy együtt működni mással, mint vele. - mondtam szomorúan.
- Azért, próbáld meg. - ajánlotta Layla. - Én megszerzem az infókat és majd hívlak.
- Rendben, szia. - búcsúztam.
- Szia. - köszönt Layla is, majd letetettük a telefont. Ekkor hirtelen Fantom lebegett a szemem elé.
- Nos, ahogy látom, kész vagy tovább lépni. - közölte velem a kis szellem.
- Nem tudom, talán. Majd most elválik, van-e olyan jó, mint Leon. - álltam fel, majd lementem a nappaliba. John ott ült a kanapén, és olvasott, le se tudta volna tagadni, hogy Leon rokona.
- A partnerem akarsz lenni? - kérdeztem kissé félve a választól. Erre ő letette az asztalra a könyvet, majd rám emelete a tekintetét.
- Igen. - válaszolta, majd felállt.
- Rendben, akkor 10 perc múlva, edzőruhában, itt a nappaliban. - fordítottam hátat neki, majd felmentem a szobámba átöltözni. Nem nagyon akartam, vele gyakorolni, túlságosan is Leon-ra emlékeztetett. Amikor megláttam, a nappaliban olvasni, majdnem elsírtam magamat. Túlságosan is hiányzik, fáj az emléke. A közös fényképalbumot, sem vette elő, azóta, hogy elment. Féltem, féltem emlékezni, az együtt töltött időre. De még jobban féltem, valami mástól. Rettegtem elfogadni, hogy nincs többé, hogy elment. Egy rövid időre leültem az ágyam szélére, de emlékeztettem magamat, hogy mennem kell. Egy esélyt ő is megérdemel, legfeljebb, őt is elüldözöm, ahogy a többit. Felálltam az ágyamról és lementem a nappaliba. Mikor leértem, ő már ott várt, átöltözve. Intettem neki, hogy kövessen, amire biccentett, és követett, egészen az alagsor ajtajáig, ahol megálltam. Előkaptam a kulcsot és kinyitottam az ajtót, majd beléptünk és én felkapcsoltam a villanyt. A teremben, különböző, fajta trapézok lógtak, különböző magasságokban. De rendszer volt bennük, és ezt ő is észrevette.
- Az angyal trapéz. - nézett rám, elismerően. - Leon mutatta, a felvett anyagot, a manőverről.
- Előre szólók, ne is álmodj róla. - néztem rá. De szememből, a düh helyett, inkább a szomorúság és a magány sütött. - Inkább, kezdjük.
- Rendben. - mondta. Azzal én felmásztam a trapézra, és lengeni kezdtem.
- Ha odaérek hozzád, fogd meg a kezemet, és bízz bennem, hogy nem hagylak lezuhanni. - néztem a szemébe. Ő csak bólintott, majd meglódultam felé. Elkapta a kezemet, mire én mellé lendültem, és együtt rugaszkodtunk el, a hármas trapéz felé. Mikor elértük, valami ballul ütött ki, mert ő előbb kapta el a trapézt, mint én. Így az, hátrébb lendült, és én nem értem el. A háló felé zuhantam, de nem bántam. Hirtelen azonban elkapta a kezemet, és feldobott, a levegőbe. Én pedig automatikusan felvettem az angyalpózt. Nem tudom miért, de késztetést éreztem, hogy lenézzek, az alattam lévő trapézra. Azt vártam, hogy az a jól ismert, rideg szempár vár majd. De nem ez történt. Egy kedves, meleg és mosolygós fiú várt rám. Nem ő volt az. Hasonlított rá, de nem ő volt, nem az én partnerem várt rám. És így nem megy. Megbillentem és lezuhantam a hálóba. A hátamon feküdtem, és csak néztem felfelé, nem mozdultam.