Az angyalok tánca után történt. Közölte velem, hogy visszamegy francia országba, és rendbe teszi az életét. Úgy emlékszem, mintha csak tegnap történt volna. Layla után, csak őt tudtam elképzelni az oldalamon, és senki mást. Fájt. Fájt, mikor elmondta, hogy elmegy. Úgy fájt, mint előtte még semmi. A szívem vérzett, mikor kiléptem az irodából, már nem tudtam parancsolni a könnyeimnek. El sem tudtam képzelni, hogy, hogy bírtam ki, hogy bent ne sírjam el magam. Némán zokogva futottam végig a folyosókon, ki a színpadról egészen a tengerpartig. Ahol lerogytam a homokba, és csak sírtam. Néhány órával később, hatalmas vörösre dagadt szemekkel mentem vissza a színpadra és tétován megálltam előtte. Beléptem a kapun és lementem a nézőtér első soraiba, ott pedig leültem egy székre. Felnéztem a színpadra, ahol együtt repültünk, és valósítottuk meg az álmunkat. Felelevenítettem magam előtt, az angyaltánc minden mozdulatát újra, és újra. De minél többször ismételtem, annál halványabb lett. Rettegtem. Rettegtem, hogy elfelejtem és minden pillanata, már csak egy sima emlék lesz. Megint sírva fakadtam. Pontosan nem tudtam megmondani miért. Talán, a hiánya miatt? Talán, mert fájt a tudat, hogy lehet, nem jön vissza? Talán, maga az emlékek elhalványulása miatt? Fogalmam sem volt, de sírtam. Előtte sosem sírtam, sőt, az angyalok tánca óta egyszer sem. Nem bánt velem, kesztyűs kézzel, az edzések során, de nem akart tönkre tenni sem. Az edzéseken kívül, néha elmentünk sétálni, és beszélgettünk. Sokat mesélt nekem Sophie-ról is. Erre most bejelenti, hogy elmegy, de lehet, hogy visszajön. Megéreztem, egy kezet a vállamon, hirtelen kaptam oda a tekintetemet. Egy kedves jégkék szempárral akadtam össze.
- Elmegyr30; - szipogtam, majd a karjaiba dőltem. Layla szorosan átölelt és vigyázott rám.
- El szeretnél búcsúzni tőle? - kérdezte, felemelve a fejemet. Nem válaszoltam, csak könnyeimet törölgetve bólintottam. Ő kézen fogott, és kicsit rendbe hozta az arcomat. Mikor kiléptünk a színpad kapuja elé, Leon éppen Yuri-val fogott kezet. Layla és én is odaléptünk, hozzájuk. Tőlem búcsúzott el utoljára. Nem mondott semmit. Nem mondta, hogy vigyázzak magamra, semmit. Csak egy csókot nyomott a homlokomra, majd hátat fordított. Beszállt a taxiba, és egyszer sem nézett vissza. A szívem darabokban hevert. Vérzett és sírt egyszerre. Mégsem tudtam elfordítani a tekintetemet a távolodó taxiról, amiben ült. A többiek, néhány méterrel mögöttem álltak, és hallgattak. Bár nem mondták ki, de tudták, hogy mennyire fáj, hogy elmegy. Ők ezt nem értették, hiszen Leon, mindenkivel teljesen ridegen és elutasítóan viselkedett. Velem sem volt kedves, de nem volt rideg, csak hűvös. És ez a megbecsülés jele volt nála. Tudtam jól. Ismét forró, sós könnyek peregtek le arcomon. Nem fordultam a többiek felé, egyszerűen visszamentem a tengerpartra. Leültem a homokba, és csak néztem a csillagokat. Ekkor eszembe jutott egy vers.
Hol van az a csillag, mely hozzád vezet?
Hol van az a madár, mely énekli a neved?
Hol az a napsugár, mely téged simogat?
Hol van a két karod, mely engem hívogat?
Hol van a szellő, mely összekócol téged?
Hol van azaz utca, mely őrzi lépted?
Hol van azaz éj, mely ringatja az álmod?
Hol van az út vége, ahol meg kell állnod?

Merre indulsz el, ha újra menni kell,
Hol lesz a végcél, ahova érkezel?
A vers vége, sajnos nem jutott eszembe, de akkor nem is érdekelt. De a versben feltett kérdések, annál inkább. Vajon, ha elrendezte a dolgait, otthon, utána, hova megy? Visszajön a Kaleido-ra, vagy soha többet nem látom?