Az osztályom, miután hazatért Japánba, Leon még aznap összecsomagolt és felszállt egy Párizsi járatra. Miután megérkezett a reptérre, kellemetlen fogadóbizottság várta, egy kupac riporter és újságíró személyében. De őt ez cseppet sem érdekelte, főleg miután felfedezte a mentőövét, amely ez esetben egy fekete limuzin volt, sötétített ablakokkal. Átverekedte magát az újságírók tömkelegén, majd a sofőr betette a bőröndjét a csomagtartóba, míg ő maga beszállt az autóba. Ám megkönnyebbülni sem volt ideje, mert egy fiatal lány, azonnal a nyakába ugrott és arcon csókolta.
- Annyira hiányoztál, bátyus. - mosolygott kedvesen egy világosszürke hajú, ezüstösen csillogó szemű lány. Aki olyan 15 év körül lehetett, és egy menta színű vékony pántos nyári ruhát viselt.
- Te is nekem húgi. - eresztett meg egy halvány mosolyt Leon.
- Mi baj van? Boldognak kéne lenned, hiszen végre találtál egy rendes lányt. Ugye majd bemutatsz Sora-nak? Már alig várom, hogy megismerhessem. - csacsogott Sophie, mi bátyját soha nem zavarta.
- Sora és én szakítottunk. - nyögte ki végül, mire a húga hirtelen elhallgatott, de ez mindössze néhány másodpercig tartott.
- Mi történt Leon? - kérdezte aggódva, hiszen látta testvére szemében a hatalmas fájdalmat. A fiú nem nagyon akarta elmesélni a történteket, a húgának, de a lányt nem lehetett eltántorítani a dologtól. Így végül beadta a derekát és mindent elmondott a lánynak. Ez idő alatt, már haza is értek a villájukba. Leon felment lezuhanyozni, mikor megcsörrent a nappaliban a telefon.
- Tessék, Oswald villa. - szólt bele az egyik szobalány.
- Jó napot, Kalos Eido vagyok, miss. vagy mr. Oswald esetleg otthon van? - kérdezte a férfi.
- Igen, máris adom a kisasszonyt. - mondta a Karmen, majd már be is vitte Sophie-nak a készüléket a konyhába.
- Kisasszony, mr. Eido úr keresi. - mondta a szobalány.
- Köszönöm, Karmen. - vette át a készüléket Sophie. - Tessék, itt Sophie Oswald.
- Jó napot, Kalos, vagyok a Kaleido színpadról. Remélem emlékszik még rám? - szólt bele keresztapám.
- Természetesen, és elnézését kérek amiért, csak a mostani előadásban tudok majd részt venni. - kért elnézést kedvesen Sophie.
- Nincs semmi baj, csak szerettem volna megkérdezni, mikor érkezik? - érdeklődött Kalos.
- Ezzel kapcsolatban mondanék még valamit, nem egyedül érkezem, magammal vinném a bátyámat is. Nagyon jó artista, remélem nem gond? - kérdezte reménykedve a szürke hajú lány.
- Természetesen nem, de akkor két személyre foglalok szobát. - válaszolta örömmel Kalos.
- Nem lesz rá szükség, pont tegnap intézkedtem, vettem egy kisebb villát az ott tartózkodásunk idejére. - válaszolta Sophie.
- Értem.
- Holnap reggel érkezünk, hányra legyünk az irodában?
- Jöjjenek be reggel 09:00-re, akkor lesz az új darab ismertetése és a szerepek kiosztása.
- Rendben, akkor holnap reggel 09:00-kor, viszlát. - búcsúzott Sophie.
- Viszlát. - búcsúzott Kalos is, majd letették a telefont. Sophie visszavitte a telefont a nappaliba, majd befejezte a teakészítést és leült a nappali kanapéjára. Alig 15 perccel később, felbukkant testvére is, egy fehér rövidnadrágban, pólóban és cipőben.
- Döntöttél Leon? - kérdezte kisvártatva húga, miután bátyja leült mellé.
- Ezen nekem nem kellett döntenem, ő meghozta helyettem. - válaszolta a fiú, miközben belekortyolt a teájába.
- Szánalmas vagy Leon. - nézett a bátyja szemébe Sophie. - Ha szereted, akkor harcolj érte, a jó égre!!! - kiáltott rá, amitől bátyja teljesen ledöbbent. Hiszen Sophie sosem emelte fel a hangját, vele szemben.
- Te ezt nem érted. - mondta végül nyugodtan Leon.
- De értem, ő kimondta, hogy vége, mert nem volt benne biztos, hogy bízni tud benned!! És azzal, hogy elmentél, és ebbe belegyeztél, azt bizonyítja, hogy igaza volt!! - förmedt rá bátyjára Sophie. Mire Leon teljesen ledöbbent tekintettel nézte kishúgát, aki közben belekortyolt a teájába.
- Egyébként csomagolj, mert ma este indulunk Cape Mary-be. A Kaleido meghívott minket egy vendégszereplésre és én elfogadtam. - mondta meg, most már teljesen nyugodt hangon Sophie.