Alex és Ryan másnap átköltöztek a diákszállóra. Majd együtt kimentünk a reptérre, ahol az osztályom többi tagja arra várt, hogy felszálljon a repülőre. Alex és Ryan elköszönni jöttek, míg én a Kaleido Stage nevében érkeztem. Ryan egyenesen Leon felé ment, míg Alex barátnőmet ölelte át szorosan. Ahogy elnéztem őket, rájöttem, sosem lesz minden rendben, soha többet. Kaori tekintete egy pillanatra összeakadt az enyémmel, majd elkerekedett. Én természetesen azonnal rájöttem, miért. Egy percig sem tétlenkedtem. Odaléptem az osztályfőnököm elé. Mielőbb túl akartam esni ezen a búcsún, mely olyan fájdalmas volt számomra.
- Örülök, hogy itt voltak és remélem, jól érezték magukat. - ráztam kezet miss. Michelle-el.
- Igen, de mi még találkozunk jövőre. És akkor bizony részletes magyarázott kérek. - mondta mosolyogva, mégis komolyan. Erre elengedtem a kezét és odaléptem Kaori elé. Háttal volt nekem, de Alex észrevett, ezért felém, fordította.
- Emlékszel, mit mondtam? - kérdeztem a szemébe nézve, miközben felemeltem a jobb kezemet, melyen egymás mellett egy sötétkék és egy fehér virág díszelgett.
- Igen, emlékszem. - válaszolta, mire én bólintottam, majd lehúztam a fehér gyűrűt az újamról. Megfogtam barátnőm kezét, és belehelyeztem az ékszert.
- Ami örök, azt nem adhatod vissza. Ez csak akkor tűnik el, ha porrá zúzod. - mondtam kissé nyersen. Erre ő nem válaszolt, csak nézte a kezében tartott kis fehér virágot. Kaori mögül elém lépett Leon. Csak ekkor éreztem meg, hogy mindenki minket figyel. Ám míg Leon tekintetéből sütött a fájdalom, az enyém üres volt és érzelemmentes.
- Szabad? - kérdezte halkan, fojtott hangon. A többiek talán nem, de én tudtam, hogy a sírás fojtogatja. Láttam a szemében azt, amit én is éreztem 3 éve, mikor megtudtam az igazat.
- Ühüm. - bólintottam csendesen, mire odalépett elém és szorosan magához ölelt. Éreztem a belőle áradó kesernyés illatot, éreztem, ahogy a karjai szorosan a derekam köré fonódnak mintha el akarnának venni tőle. Hallottam a zakatoló szívverését, de megéreztem még valamit. Arca közvetlen az enyémnek szorult. Éreztem, amint egyetlen könnycsepp végig szánt rajta. Nem akartam, hogy a többiek ezt lássák, ezért egy puszit nyomtam az arcára, ezzel letörölve a könnycseppet. Majd találkozott a tekintetünk és láttam, hogy hálás, a tettemért. Lassan eltávolodtam tőle néhány lépést, de a tekintetünk továbbra is a másikét fürkészte.
- Gyerünk gyerekek, beszállás!! - kiáltotta vidáman az osztályfőnök, amiből rájöttem, ő nem látott minket. Vagy csak ezt akarta elhitetni velünk. De ez nem fontos, minden úgy volt jó, ahogy történt. A két fiúval megvártuk, amíg felszállnak a repülőre, majd beültünk a limuzinba és a Kaleido színpad felé vettük az irányt. Alex és Ryan csendesen beszélgettek, míg én az ablakon át az eget, majd később a tenger hullámait fürkésztem.
Mikor megérkeztem a parkolóba és Yuri mellé léptem, ő éppen telefonált. Mosolyogva biccentett felém.
- Son avion vient de décoller, nous pauvons rien faire! (Most szállt fel a gépe, nem tehetünk semmit!) - mondta partnerem, amiből egy szót sem értettem.
- Sora ott áll melletted, igaz? - kérdezte Layla.
- Oui. - bólintott Yuri.
- Nous devons faire quelque chose! (Tennünk kell valamit!) Gyere át! - bontotta a vonalat Layla. Majd partnerem is letette a telefont és együtt léptünk be a Kaleido színpadra ahol minden elkezdődött, és ahol minden véget ért.
De valóban véget ért volna? Ennyi lenne az egész? Elengedtem, és ő elfogadta? Nem tudtom biztosan!

VÉGE

Folytatása következik: Káprázat Lángjai címmel