Az utca egyszerre csak elcsendesedett. Mindenki az autót nézte. És a lányt. De hova lett a kislány? Talán a kocsi alatt fekszik? Vagy elrepült az ütközés erejétől? De várjunk csak, ott fekszik…

Sora még éppen idejében észre vette a feléje száguldó kocsit, és elugrott előle. Nem is el, inkább fel. Átpördült a kocsi felett, és mögötte, az úttesten ért földet. De elszámította magát, és elcsúszott. Ezért nem látta senki. Azt hitték, hogy az autó átgázolt rajta. De a lány villámgyorsan felpattant, és a sofőrhöz rohant.

Sora:Elnézést, Uram, de a Kaleido Színpad felé megy? – a sofőr még mindig nem tudott megszólalni az ámulattól. – Halló, hall engem? Hogy hívják? Csak nem kapott sokkot?
Sofőr:Kisasszony, maga meg mit képzel magáról? Csak úgy átvág az úttesten, körül se néz…
Sora:Erre most nincs időm. Sajnálom! A Kaleido Színpad felé megy?
Sofőr:Oda, de most már mindegy, mert maga miatt lekéstem a előadást…
Sora:Nem hiszem , ugyanis én vagyok az egyik főszereplő.
Sofőr:Micsoda?! Maga Sora Naegino kisasszony? Kérem, bocsásson meg, nagy rajongója vagyok…
Sora:Rendebn, akkor elvinne, kérem a Színpadhoz? – és meg sem várva a sofőr válaszát beszállt a kocsiba. – Még egyszer nagyon sajnálom, de sietnem kellett. Már így is el kell halasztani pár perccel a műsort. – kezdte, miko már elindultak, magára hagyva a hatalmas nézősereget, akik még mindig tátott szájjal bámultak a lányra. – nincs egy telefonja?
Sofőr:De, van, tessék. Még be sem mutatkoztam: Tom Howard vagyok. Örülök, hogy megismerhetem, kisasszony.
Sora:Köszönöm… Öööö… szia Leon, Sora vagyok. A találka nem sikerült valami jól. Átvertek… Nem, nyugi, nem kell, már felvett egy úriembert, aki éppen az előadásra tart. Már mindjárt ott vagyunk. Igen, persze, sietek, addig készítsék elő a holmiimat. Köszi, szia. Köszönöm a telefont. Jaj, már itt is vagyunk, akkor megyek is. Még egyszer köszönök mindent…

És már szaladt is be az öltözőjébe. Leon már ott várta.

Leon:Gyorsan, gyere.
Sora:De te meg mit keresel itt?
Leon:Egyedül nem végzel az előadás kezdetéig, segítek. Vedd fel a ruhát, tessék, már elő is készítettem. Addig mondd, hogy milyen festéket vegyek elő.
Sora:Jaj, köszi. Kell a sötétkék szemhéjtus… igen, az az. És vedd elő a halványabb alapozót is. Kell még a kék szemfesték, és a lila spirál.
Leon:Hogy ti nők mennyi mindent tudtok magatokra kenni. Hozzád nem jön sminkes?
Sora:Én mindig magam döntöm el, hogy mi, és hogyan legyen rajtam.
Leon:Ne fecsegj, inkább siess. Nem akarom lekésni a belépőnket.
Sora:Rendben, már készen is vagyok. Csak még egy apró részlet. Gyere ide…
Leon:Sora, mit…
Sora:Így sokkal jobb. – Tett egy kis pírt a fiú arcára. – Látod?
Leon:Ne már, Sora, én utálom az ilyen… - vágott fintort a fú – fúj, ez…
Sora:Olyan sápadt vagy! Mintha rosszul lennél. A közönség nem egy élő hullát akar látni! Mosolyoghatnál is egy kicsit a változatosság kedvéért!
Leon:Jó, persze, de én nem vagyok ilyen telihold-fejű.
Sora:Nem is azt mondtam, hogy vigyorogj, mint a rohadt tök. Tudod mit? Csak élvezd azt, hogy ugrálhatsz. Mint az Angyalok Táncnál. Azóta elég görcsös vagy…
Leon:Oké, csak tudod, attól félek, hogy nem fog sikerülni.
Sora:Higgy abban, hogy sikerülni fog. Bízz magadban. És ha elrontjuk, akkor meg mi van? Kijavítjuk. Nem lesz semmi baj. Te mondtad nekem.
Leon:Rendben van. – közben odaértek a színpadhoz. – Akkor indulás. - Mondta, majd felmászott az egyik trapézra. Már Sora is fent volt a másikon.

Először Sora ugrott be. Látványos forgásaival elbővülte a közönséget, de még a saját barátait is. Igaz, hogy nem ment minden úgy, ahogy a forgatókönyvben meg volt írva… Leon is bevetette magát a forgatag közepébe. Mihelyst a közönség meglátta a párt, amint együtt ugrálnak, elöntötte őket a nyugalom. Mikor azonban a szegény lány a szerelméért csatázott a boszorkánnyal, a levegő szinte izzott az elfojtott érzelmektől. May igazából csatázott Sorával. Sokszor alig tudtak megkapaszkodni, hogy le ne essenek a trapézokról, és a kifeszített kötelekről. A végén azonban már Sora is kezdte élvezni a harcot. Igaz, hogy ő egy olyan színpadról álmodott, ahol nincsenek harcok, de Mayyel, akármilyenné is kellett válnia, nem bánta a harcot.

Azonban Rosetta közbelépett a jótündér keresztanya szerepével, May szíve meglágyult. Látta, hogy a lány milyen önzetlenül viselkedik a színpadon. Pedig most vesztette el a legnagyobb álmát. Rosetta már nem látta Fantomot. Amióta a vágya az lett, hogy ugyanolyan jó legyen, mint Sora, a szellem képe elhomályosult előtte. Többé nem látta őt. De már tudta a magyarázatot, és nem bánta. Eddig is megvolt az a vágya, hogy jobb legyen, mint Sora, de csak ezért mert, bizonyítani akart magának, és a világnak. Most, hogy az édesanyja, és egyben a menedzsere belehajszolta őt abba a gondolatba, hogy ha jobb lesz Soránál, akkor mindenki őt szereti majd, elhalványult előtte a szellem képe. Ez azért van, mert már nem a Színpad érdekeit nézte, hanem saját magának akart csak jót. Nem érdekelte, hogy meddig kell elmennie. Lassan olyan lett, mint May. De Sora töretlen bizalma újra előhozta belőle az angyalt. Az édesanyját otthagyta, és beköltözött a Színpad szálláshelyére, ahol korábban a japán lánnyal lakott. Újra égett benne a régi tűz. De jól tudta, hogy Fantomot többet nem látja.

May ekkor jött rá, hogy felesleges harcolnia Sora ellen. Soha, de soha nem lesz olyan jó, mint ő. Leugrott a trapézokról, és eltűnt. De Sorának már másra kellet figyelnie. Elkezdődött az Álomtánc. Sora már el is rugaszkodott a különleges fogórúdjú trapézról. A Legendás Manővernek csak a végét csinálták meg, Leon sérülése miatt. Amikor a párok csak egymásba kapaszkodtak, Leon a legfelső trapézba akasztotta be a lábát. Visszadobta Sorát, aki a Démon Spirált kezdte el, aztán egy újabb forgószerkezetes trapézt fogott meg. Leon lejjebb ugrált, és jött a Főnix. Ezután Leon rögtön elkapta Sora kezét, és a várva-várt Angyalok Tánca következett. Egyszerűen mesés volt. És a végén… Sora és Leon egy trapézra ugrottak, és meghajoltak. A nagy örömtől nem tudták türtőztetni magukat, és megcsókolták egymást. Ekkor kezdtek el kattogni a fényképező gépek. De őket ez egyáltalán nem zavarta. Csak állta ott, egymás karjaiban, és azt kívánták, bár sose lenne vége ennek a pillanatnak. „A dörgő taps, a közönség örömujjongása. És itt van nekem Leon is…” – gondolta Sora. „Ezt már magamért tettem. Látod Sophie? Boldog vagyok.” – ez járt Leon fejében.